Dísztányér - magyaros dekorral, Darilek Henrik, Zsolnay-gyár (Pécs), 1905
Virágos népi díszítményekkel teremtették meg a nemzeti stílust a szecesszió hazai alkotói a századfordulón, főként Huszka József gyűjtéseiből merítve az ihletet. A rajztanár virulens elméletei ornamentikánk ősi, keleti eredetéről azonban máig táplálják az áltudományt.
„Sebtiben felkutatták a magyar stíl egyedüli krónikásának, Huszka József (...) összes írásait, s midőn tőle azt hallották, hogy a magyar népies építészet és ornamentika eredete visszamegy Kelet-Indiáig, hát visszamentek ők is ugyanoda megtudni, hogy mi minden az, amit a honfoglalók ősei magukkal hozni elfeledtek” – kelt ki élcelődve az Iparművészeti Múzeum frissen átadott épülete ellen 1897-ben az Ethnographia folyóirat névtelen szerzője, akit Sebestyén Gyula néprajzkutatóként vélt azonosítani az utókor. Miközben néhány sorral lejjebb „a honfoglalók magas míveltségű székely iparosainak” patkóíveit hiányolta Lechner Ödön épületéről, szintén Huszka elméleteire támaszkodva. Pillanatkép ez abból a korból, mikor nemcsak az egzotikus motívumokat kereső iparművészek forgatták örömmel a Magyar díszítő styl című mintaalbumát, hanem még a néprajz fiatal tudománya is befogadta – gyakran persze nyilvánosan vitázva vele – Huszka József idővel egyre kínosabbá váló, délibábos őstörténeti elképzeléseit.
Rajz – szűrmotívumok, Nagy Lázár, 1900 – 1910, Budapest
Népművészetünk egyik első felfedezőjeként és kutatójaként Huszka hatása vitathatatlan a néprajztudomány és a magyaros szecesszió kialakulására. Az általa feltárt díszítményekben azonban mindenekelőtt nemzeti karakterünk „ősformáit” kereste – hiszen közvetlen kapcsolatot és kontinuitást feltételezett a népvándorlás idejéből származó, az „ősi szkíta” és a perzsa motívumok, valamint saját korának népművészete között. A Millennium árnyékában, a nemzeti törekvések hevében kidolgozott ahistorikus elméletét hiába haladta meg szinte azonnal a tudomány, máig gyakran felbukkan, s táplálja a szittya származástudatot. De hogyan férhetett meg egymás mellett az ihlető felfedezés és az áltudomány? Az etnográfus alakját 2005-ben emelte ki a feledés homályából a Néprajzi Múzeum, időszaki kiállításuk (Huszka József, a rajzoló gyűjtő) elsőként adott átfogó képet dokumentáló munkásságáról. A kérdés megválaszolásához eddig érdemes visszanyúlni, a felmérési rajzok és fényképek gyűjtéséig, amely minisztériumi ösztönzésre az 1870-es években indult Magyarországon, s elsősorban történelmi műemlékekre fókuszált. A nagyszámú ügyszerető dilettáns mellett e munka zömét építészek és rajztanárok vállalták – élükön a kiskunfélegyházi születésű, s akkoriban Sepsiszentgyörgyön oktató Huszkával.
Rajz - magyaros díszítmények a köpeci református templom mennyezetéről, 1897 - 1898
„A legismertebbek közé tartozott Könyöki József, aki Pozsonyban, Myskovszky Viktor, aki Kassán és Gróh István, aki Rozsnyón tanított” – sorolja a kortársakat Lővei Pál a Holmiban. Az így született rajzok máig forrásértékűek, a történelmi Magyarország számos elpusztult műemlékét már csak ezekből a felmérésekből ismerjük. Míg a többségüket az épületek érdekelték, Huszka inkább a ferences kolostorok, református és unitárius templomok középkori és kora újkori freskóit dokumentálta, s érdeklődése kiterjedt a berendezésekre, textíliákra is. Az 1880-as évektől tucatnyi székelyföldi és felvidéki épületen dolgozott, gyakran még a falfestmények restaurálásával is megbízta az akkoriban alapított Műemlékek Országos Bizottsága – a helyszíni vázlatok alapján készült akvarellmásolatai önálló alkotásként is megállják a helyüket. Az erdélyi falvakat járva fedezte fel magának a székelykapukat és a díszítőművészet egyéb megjelenési formáit, mint a festett bútorok, kerámiák, hímzett ruhaneműk, s munkája hitelesítésére idővel fotózni is kezdte az emlékeket. Miután feltárta a lebontásra ítélt maksai református templom 14. századi, Szent László legendájának jeleneteit ábrázoló faliképeit, a templom festett, fakazettás mennyezete is az ő közreműködésével került például az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe.
Festett famennyezet - a maksai református templomból, 1766, Erdély; Maksa (Moacsa)
Dokumentáló munkásságában azonban a freskók helyett a díszítések, a festett, faragott, hímzett motívumok rögzítése lett kiemelkedő, hiszen erre ösztönözték megbízói is. A 19. század utolsó harmadában nagy hangsúlyt kapott a háziipar fejlesztése, a női kézimunka oktatása (Huszka maga is női ipariskolában tanított rajzot Sepsiszentgyörgyön), ezért az általa rögzített emlékeken túl másolatot készített például az akkoriban alakult Székely Nemzeti Múzeum hímzéseiről is. Merthogy mindez – ahogy azt a fentebb idézett Lővei Pál kiemeli – nem elsősorban tudományos tevékenységet jelentett, „az őstörténet régészeti emlékanyagával és a reneszánsz ornamentikával együtt a népművészet a megalkotni vágyott magyar díszítőstílus nyersanyagául szolgált, amellyel megújítani szándékoztak a magyar műipart.” Bár Huszka és kortársainak gyűjtései eredetileg a szakoktatást segítették volna, a rajztanár munkássága messze túlszárnyalta e célokat, és ezt mindenekelőtt korán publikált mintaalbumának köszönhette, amellyel az építészetet és az iparművészetet is inspirálta a századfordulón.
Függő - násfa formájú, Tarján (Huber) Oszkár, 1900 körül, Budapest
A sepsiszentgyörgyi rajztanár már gyűjtőkörútjai kezdetétől, 1883-tól publikálta az eredményeket, egyik legtöbbet forgatott munkája például az 1885-ben kiadott Magyar díszítő styl című mintaalbum lett. Ugyanebben az évben, a budapesti országos kiállításon megismert matyó szoba inspirálta arra, hogy Erdély és Felvidék után az Alföldre is kiterjessze gyűjtéseit: élen járt a cifraszűrök kutatásában, saját rajzai mellett Szegeden, Egerben, Debrecenben, Kiskunfélegyházán működő szűcsmesterek mintakönyveit is megszerezte. Az eredményeit ugyanakkor nemcsak dokumentálta, lerajzolva a díszítményeket, hanem tanulmányokat is megjelentetett róluk, sőt magyar stílusú iparművészeti és építészeti terveket is készített a feltárt motívumokból: homlokzattervek, bútorok, cserépkályhák, kerámia- és üvegtárgyak rajzsorozatai nagy számban kerültek elő hagyatékából.
Kárpit – Juhászbojtár, Kovalszky Sarolta kivitelező, Vaszary János tervező, Németeleméri Szövőműhely, 1899
A nemzeti stílus kialakítását, gyökereinek felfedezését célzó erőfeszítéseivel természetesen nem volt egyedül a korban. A neves művészettörténész-püspök Ipoly Arnold például korábban történeti hímzéseket, a polihisztor Herman Ottó a halászat és a pásztorélet tárgyi emlékeit, az eosinmázat kikísérletező Wartha Vince kerámiaemlékeket, Zsolnay Teréz népi textíliákat és fazekastárgyakat gyűjtött. Pulszky Károly – múzeumunk első őre – már Huszkát megelőzve, 1878-ban megjelentette a háziipar díszítményeit gyűjtő mintaalbumát, s ahogy Györgyi Kálmánnak a Magyar Iparművészet hasábjain megjelent későbbi összefoglalójából kiderül (Magyaros ízlés, 1929), az iparművészeti iskolában Gróh István, a képzőművészeti főiskolán Nádler Róbert is hasonló módon kutatta a magyar népi díszítőművészetet. Ezt a mintakincset terjesztették a szaklapok (Művészi Ipar, Magyar Iparművészet, Díszítő Művészet), nyilvános tervpályázatain a „magyaros stílust” várta el az alkotóktól az Iparművészeti Társulat, sőt még a 20. század elején készült tantervekben is szerepet kapott a magyar ornamentika.
Díszkorsó, Giergl Henrik cég (Budapest), 1896 körül, Budapest
„Ha iparművészetünk itthon és a világpiacon érvényesülni akar, eredeti, nemzeti jellegű alkotásokat kell forgalomba hoznia” – idézte vissza a századelős szemléletet cikkében Györgyi Kálmán. Mindebből jól látható, hogy a sokféle forrásból eredő, magyarosnak ítélt motívumkincs elsősorban az egzotikum szerepét töltötte be a magyarországi szecessziós művészetben. A pécsi Zsolnay-gyár díszkerámiáihoz, a Griegl-műhely üvegtárgyaihoz, a Németeleméri Szövőműhely kárpitjaihoz, Tarján (Huber) Oszkár ékszereihez, Horti Pál és Helbing Ferenc illusztrációihoz számtalan formában érkezett magyaros inspiráció – hogy csak a cikkünkben mutatott alkotásokat említsük. De miért éppen Huszka József gyűjtése vált az első számú ihletforrásukká? Erre többféle magyarázat is kínálkozik. Az általa rögzített mintakincs volt az egyik leggazdagabb kollekciója a népi díszítőművészetnek. Az elsők között jelent meg albuma, kész motívumkínálatot biztosítva az Art Nouveau forradalma idején a 19. század utolsó évtizedében. Nem utolsó szempont az sem, hogy munkássága, főként a motívumkincs keleti eredetéről szóló elméletei hatással voltak a nemzeti formanyelv kialakítására törekvő építészre, Lechner Ödönre majd számos követőjére is – ahogy arra a cikkünk elején idézett kritika utalt.
A mennyezet eredeti díszítőfestése az Iparművészeti Múzeum I. emeleti dísztermében, Lechner Ödön építész, Reissmann Károly Miksa díszítő-festő, 1897
A rajztanár ugyanis az általa feltárt magyar motívumkincset eleinte a reneszánsz eredetű, újkori európai stílusok összefüggésrendszerében próbálta elhelyezni, ám miután a látóterébe kerültek a honfoglaláskori régészeti leletek, igyekezett a távolabbi múltba visszavezetni a magyar díszítőművészetet. És erre jó oka volt, korának tudományos elméletei ugyanis erősen támogatták azt a tipologizáló szemléletet, amely a díszítőelemek hasonlóságán keresztül kívánt különböző kultúrák között történelmi rokonságot kimutatni. Emlékeznek még a hun-magyar-indián rokonságot megszállottan kutató Horti Pálra? A tudósszakmán kívülről érkező „nagy megfejtők” romantikus elképzeléseinek kora volt a századforduló. Az egyszerre fellendülő régészeti kutatás, a néprajzi gyűjtőmunka és a művészettörténeti kutatás eredményeinek összevetése késztetett sokakat arra, hogy ébredező nemzeti öntudatunkat ősi származási elméletekkel támogassa meg. Huszka a székelykapuk és a cifraszűrök díszítőmotívumaiból kiindulva a nemzeti karakterre vonatkozó szabályokra, „nyelvezetre” következtetett, s ezt igyekezett időben és térben is minél távolabbi múltra visszavezetni.
Fejlécterv - a Magyar Iparművészet című folyóirat számára, Horti Pál, 1900, Budapest
Ahogy Klaniczay Gábor történész egy tanulmányában kiemeli, elmélete „hasonló szélsőséges reakciókat váltott ki a »nemzeti stílus« felkutatásával és az ornamentika sajátos kifejezésformáival ekkoriban igen intenzíven foglalkozó iparművész, építész, régész, művészettörténész közvéleményben, mint annak idején Horvát István irományai a történészek vagy később Vámbéry Ármin elemzései a nyelvészek körében”. Nemcsak mintát adott a nemzeti egzotikumot kereső művészeknek, hanem délibábot is, ősi eredetmesét, ezzel tette fogyaszthatóvá a népművészetet az utóbbira érzékeny, elsősorban arisztokrata közönség számára. Ebben az elméletalkotásban csúszott félre a leginkább Huszka József munkássága, aki nem állt meg az adatolható tényszerűség határainál; A székely ház című 1895-ös könyvében például már perzsa, indiai, kínai előképekre vezette vissza a székelykapukat. Formai hasonlóságok alapján, de minden történeti kritika nélkül levont következtetéseit azonban egyre erősebben vitatták az önálló tudományosság útjára lépő néprajz képviselői: késhegyig menő vitába bonyolódott Herman Ottóval, iparművészeti kérdésekben Hampel Józseffel, de erős kritikával illette spekulációit az Iparművészeti Múzeumot vezető Radisics Jenő is.
Terv – könyvdísz, Helbing Ferenc tervező, 1898, Budapest
„Mihelyt a magyar történelmi dicsőség bizonyítékai közé be lehetett a ’parasztság által megőrzött ősi’ ornamentikát iktatni, a történelmi középosztály is szívesen vallotta magáénak a paraszti szűcs, szűr és egyéb díszítő elemeket. Ilyenformán hamar ’magyar ornamentika’ lett belőle” – értékelte az eredetmesét (Huszka 1898-as Magyar ornamentika című munkájára is utalva) Győrffy István, a következő néprajzkutató-nemzedék képviselője. Mégis, mindezzel együtt Huszka József elévülhetetlen érdeme, hogy javarészt az ő kutatásainak köszönhetően került összefüggésbe a népművészet és ornamentika a „nemzeti stílussal”, neki is köszönhető, hogy szecessziós művészeink friss mintakincsként mentették át és értelmezték újra az alig egy-két évtizeddel korábban gyűjtött népi díszítményeket. Persze, ehhez még széles körben terjeszteni is kellett az ornamentikát – cikkünk folytatásában erről mesélünk!
Kerámia bútorveret - az Országház miniszterelnöki dolgozószobájának berendezéséhez, Förk Ernő tervező, Marchenke Lajos modell, Zsolnay-gyár (Pécs), 1899
