Korának egyik legjelentősebb designereként tartják számon a fiatalon elhunyt Borz Kováts Sándort. A kortárs design gyűjtemény vezetője, Horváth Judit, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója a kurátora annak a kiállításnak, amely a formatervező tárgyait bemutatja – nemzetközi környezetbe ágyazva, a MOME mai hallgatóinak munkájával kiegészítve. A Határtalan innováció - Borz Kováts Sándor életműve nemzetközi kortársai és fiatal mai tervezők tükrében című tárlat szeptember 22-ig látható a brüsszeli Design Múzeumban. A kurátor koncepciója szerint Borz Kováts Sándor alkotásai Belgium után több helyen is bemutatkoznak különféle – elsősorban olasz és skandináv – designgyűjteményekkel együttműködve, és remélhetőleg a budapesti Design Héten szintén látható lesz majd. A tárlat katalógusát szeptember végén Brüsszelben mutatják be.
– A Borz Kováts-kiállítást a MOME-s tanítványaid miatt csináltad, vagy a tanítványaiddal azért kezdtél el a Borz Kovátscsal foglalkozni, mert éppen ezt a kiállítást tervezted?
– Ez organikusan alakult. 2015-ben, amikor elkezdtem dolgozni az Iparművészeti Múzeumban, szinte az első olyan magyar tervező, akire felfigyeltem a kortárs design gyűjtemény gyűjtőköréből, az Borz Kováts Sándor volt. Aztán 2022-ben éppen egy tanulmányt olvastam róla, amikor rájöttem, hogy 2023 januárjában lesz 50 éve, hogy mindössze 33 évesen meghalt. Azt gondoltam, legfőbb ideje jobban elmélyülni az életművében. Elkezdtem előkészíteni egy kiállítást, és természetesen az azt mindenkor megelőző kutatást. Az Iparművészeti Múzeum szakmai programja arra az évre már készen volt, tehát megpróbáltam a tárlatnak külső helyszínt találni. Mivel Borz sok szálon kapcsolódott az egykori Iparművészeti Főiskolához, a mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetemhez, arra gondoltam, szép gesztus lenne a MOMÉ-val együttműködve, a campuson megrendezni a tárlatot. Ezzel párhuzamosan Kerékgyártó András formatervezővel indítottunk egy kurzust az egyetemen. Mindezt azért, mert kevéssé foglalkoznak a designtörténet közelmúltjával, a szocializmus időszakával. Úgy éreztem, ez mindenkinek jó lesz, tudást adunk a hallgatóknak, ez ugyanakkor segíti a mi kutatásainkat is, és így ideálisan együttműködhet a két intézmény. Összeraktam egy anyagot, melyet prezentáltam a MOME kuratóriuma előtt, de nem tudták vállalni a projekt teljes finanszírozását. Néhány hét múlva egy külföldi meetingen találkoztam a belga Arnaud Bozzinivel, a brüsszeli Design Museum igazgatójával, és sikerült meggyőznöm, hogy csináljuk meg együtt a kiállítást Brüsszelben.
–
Brüsszelben mond valamit Borz Kovács neve?
– Nem csak Brüsszelben nem mond semmit a neve, hanem Magyarországon is alig. Nagyon fiatalon meghalt, de legalább 100 évnyi életet élt a három évtized alatt. Elképesztően életvidám, életerős figura volt: egyfelől igazi természetimádó, másrészről zseniális tervező, harmadrészt nagyon eltökélt és céltudatos. Mindenki rajongott érte, a baráti köre, a főiskolán a tanárai és a hallgatótársai is. Vele kapcsolatban több mint 40 interjút készítettem olyan emberekkel, akik még személyesen ismerték őt, és senki nem mondott róla egyetlen rossz szót sem. És nem csak azért, mert ilyen hamar elment.
– Mennyi alkotás maradt utána?
– Sajnos kevés, de azt mind a múzeumunk őrzi, ezért az volt a koncepcióm, valamivel meg kellene hosszabbítani az életpályáját, hogy ebből kikerekedjék egy látványos kiállítás, valamint egy érdekes katalógus. Azt találtam ki, hogy ne menjen veszendőbe az egyetemi munka, a mai formatervezők – akik felmérték elődjük tárgyait – saját kompozíciót hozzanak létre. Régóta dédelgetett vágyam, hogy elindítsuk a múzeum minibútor-kollekcióját, melyhez nem is lehetne alkalmasabb kezdődarabot választani, mint Borz Kováts üvegszálas bútorait. A hallgatók pedig alapos felmérés után elkészítették Borz összes – a gyűjteményben található – tárgyát miniben.
–
- Mit jelent a kicsi?
– 1:7 léptékarányban lekicsinyítve. A német Vitra nevű cégnek és a lengyel Adam Mickiewicz Intézetnek is van minibútor-kollekciója. A Vitráénak a csomagolása is gyönyörű, egy kis faláda, éppen olyan, mint a műtárgyszállító dobozok. Csak elől van egy kis kör alakú nyílás rajta, amin be lehet látni. Mivel Magyarországon nincs gyakorlatunk az efféle tárgyak gyártásában, talán az Iparművészeti Múzeum feladata lehetne ennek az elindítása. A Vitra csomagolásától ihletet kaptam, mert amikor kiderült, hogy Brüsszelben csináljuk meg a kiállítást, akkor már azt gondoltam, köré tudom rendezni a belga múzeum gyűjteményéből Borz nemzetközi kortársainak munkáit. A korszak analógiáit kerestük, ami nem volt könnyű, mert a munkái unikálisak. Még tudni kell róla, hogy egy évet élt Finnországban is, de annyira eltökélt és tudatos volt, hogy előtte 12 hónap alatt megtanult finnül. Finnországban barátkozott össze Yrjö Kukkapuro designerrel, aki ma már egy legenda, és vannak munkái ebben a brüsszeli gyűjteményben. Nyilvánvaló volt, hogy az ő tárgyait is beválogatjuk a kiállításba.
– Rubik Ernő együtt tanított Borz Kovátscsal, készítettél is vele egy interjút. Hogy sikerült rábeszélned erre, nem sok embernek nyilatkozik?
– Volt egy rövid időszak, amikor mindketten tanársegédek voltak az Iparművészeti Főiskolán, ezért éreztem fontosnak, hogy megkeressem, és nem tagadom, tudtam, hogy Rubik Ernő nevével könnyebb lesz Borzot bevezetni a nemzetközi szcénába. Rubik nyitott volt a beszélgetésre, bár előrebocsátotta, nincs sok emléke Borzról. Aztán mégis elkészült az interjú, ami már a múzeum honlapján is olvasható. Ezután kiderült, hogy éppen Borz egyik innovációjában volt szerepe, ugyanis megkérte Rubikot, hogy segítsen neki egy bolygókerék műszaki rajzának elkészítésében. Ezt a kereket a csővázas bútoraihoz tervezte. Egy hajlított tórusszal oldotta meg, hogy a gömb alakú kerék 360 fokban mozogjon.
A kiállításban jelzésértékűen a bolygókerekes, csővázas asztalkára helyeztük el azt a sötétkék Vargánya-lámpát, amely egy Rubik Ernő által tervezett házból került a Makovecz Alapítványhoz. A két tervező máshogy is kapcsolódik egymáshoz: mindkettejük apja feltaláló volt, Borzé a ROCSÓ-motort találta fel, és motorcsónakgyárat alapított, Rubiké pedig sportrepülőket tervezett és gyártott. Az államosítások idején mindkettőjük vállalkozását elvették, id. Kováts Sándort nem is foglalkoztatták vissza, sőt, bebörtönözték, id. Rubik Ernőt főmérnökként alkalmazták egykori saját üzemében. A fiúk az apai háttér miatt tisztában voltak azzal, milyen fontossággal bír egy tervező életében a gyártás. Az egyetemen ritkán tanítják meg a hallgatókat arra, hogy mennyi minden múlik az ipari kompetencián.
- Interjúztál valakivel a családból?
– A kutatás elején Borznak még mindkét testvére élt. Zongoraművész öccsével, Kováts Gáborral, aki azóta elhunyt, sajnos már nem tudtam beszélni. Közgazdász lánytestvérével, Judittal többször is értekeztünk. Borznak két gyereke született. Lánya, Mihalik Gabi jelenleg Londonban él. Fia, Miklós sajnos már meghalt, de az unokája a MOME-n textilszakos, és őt is meghívtam ebbe a kurzusba. Borz testvéreinek a gyerekei is szépen ápolják nagybátyjuk emlékét. Időközben kiderült: a Kulka-család tagjai is szorosan kapcsolódnak Borzhoz, és több lámpát őriznek tőle, amelyeket részben örököltek, részben később vásároltak. Kulka Janina és János szülei Borz és felesége, Stefániay Edit ötvösművész legjobb barátai voltak. Igyekeztem összegyűjteni, hogy a lámpák hányféle színben léteztek. Arra törekszem, hogy a katalógusban minden színből legyen legalább egy. Szerencsére fennmaradt Borz eredeti termékkatalógusa a világítótestekről, melyet Zsótér László tervezett annak idején. Ebben jól látható, hogy a gombasorozata tízféléből állt. Volt egy korábbi lámpakísérlete is, mely szintén szériaként készült. Ezt Toboz névre keresztelte. Ez utóbbiból egy darabot leltem fel fizikailag, amit kölcsön is kértem lefotózni. A tulajdonos nagyvonalú volt, és azt is megengedte, hogy leszereljük a nappalijában függő csillárt, így szerencsére bekerülhetett a katalógusba az erről készült kép.
- Említetted a Makovecz Alapítványt, hogy jutott eszedbe ott keresni a Vargánya-lámpát?
– 1972 nyarán három építész, Makovecz Imre, Sáros László és Gerle János kiírt egy Minimáltér elnevezésű meghívásos pályázatot, amelynek az alapkérdése az volt, hogy „Mi az a minimális épített tér, amire egy embernek szüksége van”. Nagyon különféle beadványok születtek erre, Borz egy méhsejtszerű épületegyüttest tervezett. Az volt ugyanis az alaptétele, hogy ’egy ember nem ember’. Ez abból a dokumentációs anyagból derült ki, amelyet Kampis Gábor építész készített elő a Makovecz Alapítványban. Amúgy, amikor beléptem az épületbe, a legnagyobb döbbenetemre Borz két Vargánya-lámpája fogadott. Az egyik, az aranyszínű Makovecz Imre tulajdona volt, és haláláig használta az irodájában. Nagyon kedvelte Borzot. A másikat pedig az említett, Rubik által tervezett ház tulajdonosa ajándékozta az alapítványnak. Ezt a két lámpát kölcsönkaptuk, hogy bemutathassuk őket a brüsszeli kiállításban, és a hamarosan megjelenő katalógusban is szerepelnek majd.
– Van esély arra, hogy Magyarországon látható legyen ez az anyag?
– Tavaly előadó voltam a MUSCON-konferencián Lausanne-ban, ahol a múzeumok az utazókiállításaikat prezentálják egymásnak. Az idén ősszel Londonban lesz ez a fórum, ahol szeretném bemutatni az anyagunkat, amely reményeim szerint vonzó lehet még néhány külföldi múzeumnak is. A brüsszeli kiállításból terveink szerint csak Borz Kováts és a hallgatók munkáit utaztatjuk, és a nemzetközi környezetet minden esetben az adott gyűjteményből kiválasztott alkotások adják majd. Amint eldőlt, hogy Brüsszelben rendezhetjük meg elsőként a tárlatot, már rögtön utazókiállításban gondolkodtam.
Az Iparművészeti Múzeum a tárgyak csomagolását és utaztatását finanszírozta. A szállítóládákat úgy gyárttattuk le, hogy egyúttal installációs elemek is legyenek. Ezzel rögtön ki is jelöltük, hogy a kiállításnak melyik része utazik tovább, ugyanakkor ezzel kiemeljük az installációban Borz tárgyait.
A tárlatnak az is feladata, hogy bemutassa, milyen háttérrel rendelkezett a 60-as, 70-es években egy keleti és egy nyugati tervező. Mi állt itt rendelkezésére, gondoljunk akár az ipari háttér vagy az anyagok hiányára, a technológia szegényességére – összehasonlítva a nyugati designerekével. És igen, természetesen nagyon fontos ezt az anyagot bemutatni a hazai közönségnek, hiszen Borz egy igazi identitásképző figura volt. Az egyik interjúalanyom, Borz Kováts egyik tanítványa, Ferencz István építész volt, aki az MMA egyik alapító tagja. Mikor szó volt arról, miért Brüsszelben lesz a kiállítás, elmesélte: Makovecz Imre mindig figyelmeztette őket arra, hogy állítsanak emléket Borznak. Nagyon méltatlannak tartotta, hogy mennyire nem ápolják az emlékét. Ő tulajdonképpen megígérte: próbál segíteni abban, hogy Budapesten is bemutathassuk ezt az anyagot.
– Még hova szeretnéd eljuttatni?
– Finnországba biztosan, ahol egy évet élt Borz Kováts. Jó lenne elvinni Milánóba, Svájcba, és örülnék, ha eljutna Bécsbe is. Vinnénk az egyetemisták munkáit is. A tavalyi kurzus hallgatói a minibútorokat és a lámpákat készítették el, melyekkel egy Borz halála után, 1973-ban az Iparművészeti Főiskolán megrendezett kiállítást rekonstruáltak egy nagyon szép makett formájában. Az ideiek pedig tárgyakat terveztek Borz ihletésére, amelyeket a májusi MOME-kipakoláson lehetett megtekinteni. Készültek kis gifek is a moduláris, 10 darabból álló lámpacsaládjáról, melynek érdekessége, hogy ugyanaz a bura legalább két, de néha három különféle funkcióban is használható. Tehát az álló- és a függőlámpákkal is kompatibilis. Borz Kováts sorozatban gyártható tárgyakat tervezett. De mivel nem talált olyan gyárat, amely ezt megvalósította volna, a saját műhelyében, az édesapjával készítette el a tárgyait. A szerszámokat ők hozták létre, ezeket szintén az Iparművészeti Múzeum gyűjteménye őrzi, és a brüsszeli kiállításon meg lehet tekinteni. A hallgatókkal tavaly bejártuk azokat az üzemeket Magyarországon, ahol ezeket a tárgyakat újra lehetne gyártatni. Jelenleg az összes tárgynak elkészült a miniváltozata 3D-s nyomtatásban, ezek felfoghatók akár prototípusnak is. Az eredeti gondolatom az volt ezekkel, hogy a kiállításban lesz egy interaktív rész, ahol a látogatók egy plexiből megépített apró enteriőrbe berendezhetik Borz tárgyaiból a saját maguk által elképzelt szobát. Készíthetnek arról egy fotót, melyet akár továbbküldhetnek. Sajnos a Design Museum nem vállalta a kis méretű tárgyak felügyeletét. Ekkor jött az ötlet, hogy szép gesztus lenne megépíteni az egykori campuson megrendezett emlékkiállítást, mely a MOME ajándékaként ősztől már a gyűjteményüket gazdagítja. Ez egyúttal példát mutat arra is, hogy a folytatólagosságnak milyen szép megjelenési formái alakulhatnak. Jelenleg a katalógus befejező fázisánál tartunk. Szeptembertől a magyar és a nemzetközi közönség számára is elérhető lesz ez a hiánypótló kötet, melyet magyarul és angolul publikálunk.
