Könyvek, bútorok, festmények, ruhák és háztartási eszközök – hétköznapi környezetünk tárgyaiból válogattunk, mégis egy cipősdobozban elférne, amit találtunk. Miért készít miniatűr tárgyakat az ember? Játéknak? Dísztárgynak? Hogy ügyességét bizonyítsa? Extrém kicsi tárgyakról sorolunk ma hatalmas érdekességeket.
Kenyeret lehetne szelni rajta – így dicsérik a korszerű számítástechnikai eszközöket, a füzetnyi laptopokat, tableteket, kártyanaptár méretű mobiltelefonokat. A technológia, a miniatürizálás csodái, hogy zsebben elfér ma minden tudásunk, amihez még alig néhány évtizeddel ezelőtt is könyvtárnyi szakirodalom, raktárnyi bonyolult eszköz szükségeltetett.
Miniatűr könyvecske - Ferenc József császár „Népeimhez” című, 1914. június 28-án kelt kiáltványa német nyelven, 1914, Bécs
De miért törekedett ugyanerre a „zsugorításra” már évszázadokkal ezelőtt is az ember, amikor sem a megfelelő eszközök, sem a technológiai tudás nem állt rendelkezésre? Két évvel ezelőtt, a székesfehérvári Hetedhét Játékmúzeum alapításának tizedik évfordulóján a Tudományközi kalandok a játék világában című konferencián keresték erre a válaszokat a múzeumi szakemberek. Pontosabban: Moskovszky Éva játékgyűjteményének babaszobáit vizsgálva sok más mellet azt is feltárták, hogy a szobák apró elemei játéknak készülhettek-e eredetileg, s ha nem, akkor vajon minek.
Meglepő tapasztalat, hogy hányféle múzeumi szakterület érintett a kérdésben: kicsinyítették a bútorokat, a lakástextileket és a konyhai eszközöket, miniatürizálták a dísztárgyakat, a viseleteket és a könyveket – sőt magukat a játékokat is. A babaszobákban porcelánbabák apró másai játszanak még kisebbekkel… Több előadásból kiderült, hogy a babaházak nem csak játéknak számítottak, pedagógiai szerepük is volt még a 19-20. század fordulójáig.
Miniatűr bútorgarnitúra - zománcfestésű zsánerjelenetekkel, 19. század 2. fele, Ausztria
Tulajdonosuk társadalmi státuszát tudatosították, a társasági életre, a felnőtt szerepekre készítették fel a leányokat a házvezetési feladatoktól az öltözködésen át egészen a lelki életig. (Hadd jegyezzük meg: Barbie és Ken, a rendszerváltás után felcseperedők babaszátrjai szintén egy – újabb – életforma tanítómesterei voltak.) E nevelési célok érdekében számos hétköznapi tárgy kicsinyített mását helyezhették el a babaházakban, amelyek nemcsak élethűek voltak, hanem akár eredeti funkciójuknak megfelelően is működhettek. Azon sem kell meglepődnünk, hogy ezek a liliputi komódok, kályhák, serpenyők és versantológiák a gyerekszobákban kötöttek ki ugyan, ám nem feltétlenül oda készültek. Adott a kérdés: miért készített akkor kicsinyített tárgyakat az ember?
A Moskovszky-gyűjtemény miniatűr könyveit például nyomdatechnikai remekként határozta meg Elbe István, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa a konferencián. Hiszen az ilyen köteteket nagyobb testvéreik mintájára gyártották, s még éppen olvasható művek. Ugyan pontos adatunk nincs arról, mióta készülnek miniatűr kiadványok (nem megbízható források szerint egy dióhéjban elrejthető Iliaszt már Cicero is ismert), annyi azonban biztos, hogy történetük legkevesebb a könyvnyomtatással egyidős. Praktikus okokból nyomtak eleinte vallási témájú, miniatűr könyveket: zsoltárokat, hitbéli tanácsokat sorjázó, tömött füzetkéket még apró bőrtokban az övükre fűzve is hordtak a szerzetesek – hiszen a tenyérnyi méretnek a hordozhatóság volt a lényege. Ezek 18. századi utódjai voltak a körömnyi naptárak, a francia mignon almanachok, a német Finger Kalendarok, amelyek inkább hölgyek használatára készültek, így nyakba akasztható vagy gyűrűbe rejthető változataiknál gyakran tükröt is ragasztottak díszes kötéstábláik belsejébe.
Miniatűr bútor - Lingel-rendszerű könyvszekrény, Schunda Hangszer Üzem, 20. század eleje, Budapest
Az itt látható, 15. századi kéziratos hóráskönyv (a középkor világi emberének imádságoskönyve) például még túlméretesnek számított a maga 11,5 centiméteres magasságával. A századelőről azonban már már őrzünk olyan, babaszobába illő könyvsorozatot is a lipcsei Schmidt & Günther kiadótól, amely Heine, Goethe és Shakespeare műveit rejtette – 5 centiméteres magasságú, bőrkötéses köteteket márványozott előzékkel.
Kéziratos könyv bőrkötésben - Hóráskönyv, „Lodovico Gonzaga imádságos könyve”, Chierico, del, Francesco d' Antonio, 1469 - 1478, Firenze
Főként németalföldi nyomdász dinasztiák foglalkoztak művészi kivitelezésű minikönyvekkel. Népszerűségüket jól mutatja, hogy az első hasonló, ismert hazai kiadványt (egy 18. századi kolozsvári imakönyvet) négy különböző kiadásban is megőrzött az Országos Széchényi Könyvtár. Némileg beárnyékolja a múltját, hogy a szocializmus évtizedeiben előszeretettel alkalmazták propagandakiadványok terjesztésére ezt az apró formátumot, ettől függetlenül az 1970-es, 1980-as években mintegy háromezren foglalkoztak a gyűjtésével – Békéscsabán máig működik ilyen társaság. Kialakulásukat sokban segítette, hogy a nyomdászok szaktudásuk legjavát mutathatták meg azzal, ki tud kisebb méretűt készíteni: virtuozitásukat bizonyíthatták ezekkel az ajándéktárgyként is népszerű zsebkönyvekkel.
S itt érkezünk el egy fontos felismeréshez: a kicsinyített tárgyak elkészítése a mesterségbeli tudás bizonyításának egyik eszköze volt. Nem véletlen, hogy a végül babaszobákban kikötött bútorok egy része például eredetileg „meisterstücknek”, azaz mesterremeknek készült, olyan munkának, amelyet a céhlegények alkottak leendő termékeik miniatürizált másaként.
Miniatűr írószekrény (gyermekjáték), 1811
Az ipart önállóan űzni akarók próbájának számíthatott egykor ez az eljárás; a bútorok, kályhák, cipők és modellnyi másuk elkészítése, de még a szigorú szabályok szerint végrehajtott miniatürizálás is a mesterség gyakorlásának feltétele lehetett. Az eredetileg „darab” jelentésű „remek” szóhoz később hozzá is tapadt a nagy műgond, a tökéletesség képzete – ma már a kiváló, „remekbe szabott” alkotásokra használjuk a kifejezést. Hogy aztán ezek a miniatűr műremekek gyerekjátékként vagy vitrinek díszeként végezték, az már más kérdés. A 18. században az utóbbi volt jellemző, a fentebb látható, kanapé, karosszékek és asztal alkotta, Barbie baba méretű bútorcsalád például, bár megveszhettek érte a korbeli gyerekek, a felnőttek féltve őrzött dísztárgy-együttese volt.
Hasonló modellként a későbbi korokban is készültek apró használati eszközök. A 30-as évekből például egy budapesti Zsolnay-leányvállalattól őrzünk termékmintának szánt kicsiny mosdókagylót, vagy éppen az 50-es évekből exportra kínált lábbelit, mint az itt látható, „Rákosi elvtárs” születésnapjára készült, babaláb méretű mintadarab.
Női szandál (fél pár) - export cipőmodell mintadarab Rákosi elvtárs 60 éves születésnapjára, Szigetvári Cipőgyár, 1952
Ajándéktárgyakként, bár ezek közül nehéz választani, talán az egykori úrvölgyi bányászok készíthették a legkülönlegesebb modelleket. Az hagyján, hogy élethű, hordóformára összeilleszthető pálinkáspoharakat kínáltak szuvenírnek a 18. században, bányászmesterségük teljes spektrumát megörökítették a helyben kitermelt ércekből összeállított bányahegyeken, ezeken a ritka értékes ajándéknak számító, zsúfolt pecsenyéstál méretű asztaldíszeken. A kicsinyítés tehát nem extrém szokás, éppen hogy mutatós bizonyítéka a szakismeretnek: annak rendje és módja szerint dísszé vagy játékká vált minden, a hétköznapi életből kölcsönzött tárgy apró modellje. De akadt példa arra is, hogy szerepében megelőzte a korát egy-egy ilyen parány.
A fotózás feltalálása előtt például a miniatűr töltötte be a mai, gazdagon filterezett fényképek szerepét: módosabb polgárok készíttettek előszeretettel apró, idealizált portrékat eladósorban lévő leányaikról a kiszemelt vőlegénynek. A 16. században létrejött műfaj a napóleoni háborúk idején élte a fénykorát. Adattárunk főmuzeológusa, Marosi Eszter tanulmánya szerint a miniatűr képmásokon szereplő portrékat nemcsak festményként, hanem szelencére, órára, szobrocskákra pingálva is elkészíthették a műfajra specializálódott mesterek, köztük számos korabeli híres festővel. Múzeumunk gyűjteményében közel kétszáz ilyen apró portrét találunk – XIV. Lajos, II. József, Nagy Katalin és Mária Terézia képmásai mellett akár ismeretlen hajadonokról, fiatalurakról is. Az itt látható, ismeretlen cári tiszt 18. századi portréját például apró részletek, a mellén látható rendjelek, parókája, uniformisa, no és más festményekről ismert arcvonásai alapján azonosította Marosi Eszter.
Kályha - gyermekjáték, 18. század, Úrvölgy (Špania Dolina)
Bő két és fél évszázad után oldotta fel a rejtélyt, miszerint a miniatűr Zakhar Grigorijevics Csernyiszov grófot ábrázolhatta, azt a lovastábornokot, aki iránt máskülönben a jövendő cárnő, Katalin táplált forró szerelmet. Stíluskritikai vonások alapján azt is feltételezi, hogy a berlini udvar jelentős portréfestőjének, Anton Friedrich Koenignek ülhetett modellt a cári szerető.
Érdekesség, hogy a miniatűr festményeknek csak az egyik, bár kétségkívül a legkedveltebb témája volt az arckép. Alkotói a műfaj születésekor még a hasonlóságra, a hűen visszaadott vonásokra törekedtek, s csak a 17. századra lett divat az ábrázolt személy egyéniségét is kifejezésre juttatni a portrékon. A rokokó idején vált fontosabbá a művész fantáziája a látványnál, így lett a 18. század a finom érzések kifejezésére alkalmas, idealizált képmások fénykora. Miniatűrökkel már az antik vázák és a középkori kódexek festett díszein is találkozhattunk, sokak szerint eleve a könyvnyomtatás feltalálása terelte a kódexfestők (miniátorok) érdeklődését a miniatűr-arcképfestészet felé. Az apró piktúrák fejlődésének külön lökést adott a keramika: a fehér zománcos alapon festés a színek áttetszőségének, világító erejének, pompás fényének köszönhette értékét. Hasonló okokból volt népszerű a 18. században elefántcsont-lapra is portrét festeni, hiszen az ivor finom transzparenciája a test és a haj életszerű ábrázolásának lehetőségét kínálta.
Miniatűr képmás - Zakhar Grigorjevics Tschernyisev (Csernyiszov) cári tiszt, Friedrich Anton Koenig, 1762 körül, Oroszország
Ha különlegesen szép vedutákra, porcelánra festett látképecskékre kíváncsiak, Alexandra Pavlovna antik romok látványával díszített étkészletét, vagy éppen Fischer Mór balatonfüredi kávéskészletét ajánljuk tanulmányozásra.
Ha körülnézünk gyűjteményünkben, könnyen felismerhetjük, hogy a miniatürizálás szokása a tárgytípusok mennyire széles körét érintette. Könyvtárunk főmuzeológusa, Prékopa Ágnes például a 17. században még luxustárgyaknak minősülő időmérő eszközök kicsinyített másait – kandallóórákat, faliórákat – azonosította a babaházakban, akár olyan különlegességeket, mint az itt látható, zappler ingás asztali óra. S ahogy a templomi kelyheket, ereklyetartókat is előszeretettel díszítettek építészetből kölcsönzött motívumokkal (ez főként a késő gótikus kelyhek megoldása volt, de hasonló sűrítések az ortodox templomok „athoszi” miniatűr faragványai is), úgy a templomi szertartások kellékei, még tovább kicsinyítve, a babaszobákba is bekerülhettek. A legkorábban Németországban és Angliában elterjedt babaházak már csak azért is érdemelnek különös figyelmet, mert a dísztárgyak és a játékok kategóriái közti átjárhatóságról árulkodnak.
Óra asztali - ún. Zappler-óra, 19. század eleje, Ausztria (feltehetően); Magyarország (feltehetően)
A mívesen kialakított miniatűr házak, amelyeket gyakran vitrintárgyakból és mesterremekekből lett berendezéssel zsúfoltak tele alkotóik, a 17. századra a műgyűjtemények féltve őrzött kincsei is lettek egyben. Berendezésük pedig ma is forrásértékű, hiszen szinte kivétel nélkül egy adott kor szokásait, ízlését, divatját rögzítik – cipősdoboznyi méretben.
Dioráma - Iparművészeti Múzeum, Gross Arnold, 1996 - 1997, Magyarország
