Szabad tűzhöz szokott, büszke, szilaj nép lennénk? Érdemes átgondolni az önképet. A „kis jégkorszak” eredménye, hogy a magyarok számára inkább a cserépkályha pattogó melege lett az otthonosság jelképe. Rövid fűtéstörténeti írással segítünk felkészülni a télre!

Terv - képeslap, pásztortűz, 1910-es évek, Magyarország

Mitől annyira különleges a Mozart család konyhája, hogy a zeneszerző salzburgi szülőházából a tél közeledtével leggyakrabban ez a félreeső, füstszagú helyiség fényképe bukkanjon fel a közösségi médiában? Talán mert a mítosz helyett a szerető közegről mesél? Hogy udvari muzsikus apjának és gyakori vendégeiknek köszönhetően itt, a család társasági központjának számító, apró helyiségben táplálkozott a fiatal Amadeus zsenije? Mikor másra sem vágyunk, mint forró bögrét szorongatni, pokrócba burkolózni vagy a kemencepadkára kuporodni, melegséggel öntheti el az embert a nyitott tűzhely uralta, apró konyha látványa a lépcsőház sarkában. Az 1700-as évekbeli, szerény polgári otthon őstípusa ez, biztos pont a zord elemek uralta világban, ahol – az algoritmusok szerint legalábbis – bármelyikünk szívesen melegedne kicsit ma is.

A fűtés történetéről szóló munkák hajlamosak a kályhától indulni: hogyan szelídítette meg, majd tartotta kordában az ember a tüzet, milyen jelentős találmány volt a római padlófűtés (hypokaustum), s mekkora ugrásnak számított a zárt égésterű tüzelőberendezések megalkotása. Pedig érdemesebb onnét kezdenünk, amikor a fűtésnek életbevágó tétje lett. Bár zord időjárási körülményeket már a Biblia is említ, az antikvitás korának emberét leginkább mégis akkor fenyegette a fagyhalál réme, ha maga kereste a bajt: az elefántokkal az Alpokon átkelő Hannibál seregének, a germánok ellen téli hadjáratra induló római légióknak gyűlt meg jócskán a baja az extrém hideggel.

Kályha - a besztercebányai Turcsányi- ( Bethlen-) házból, 17. század közepe, Besztercebánya

A fűtéstechnika csak az érett középkorban indult újra fejlődésnek, s motorja ugyanaz a jelenség volt, amely a kontinens gazdaságát, élelmezését, társadalmi berendezkedését, de még a divatját is átformálta: a globális klímaváltozás.

A svéd gazdaságtörténész, Gustaf Utterström komoly vitát robbantott ki 1955-ben, mikor előállt azzal a mára már széles körben osztott elmélettel, hogy a kora újkor évszázadait nem a háborúk, a társadalmi változások, a pénzromlás formálták a legjelentősebben, hanem a tartós lehűlés. „Nem a spanyol divat diktálta az öltözködés változását, hanem a kis jégkorszak követelménye teremtette meg a spanyolnak nevezett viseletet” – fejtegette

Kályhacsempe - I. Ferdinánd király és felesége, Jagelló Anna királyné képmásai, a kor spanyol divatja szerinti előkelő díszruhában, 1526 - 1530, Felső-Magyarország; Bécs

Az öltözködés filozófiájáról című munkájában R. Várkonyi Ágnes történész. Ugyan a legutóbbi globális lehűlést tág értelemben a 14. és a 19. század közé teszik, két évszázad erejére, 1550 és 1740 között különösen hidegre fordult az klíma Európában: hosszú, kemény telek, rövid csapadékos nyarak váltották egymást. A gleccserek lehúzódtak a völgyekbe, talpig befagytak a folyók, tartós havazások bénították meg hónapokra a kontinenst – a járványokról, felkelésekről nem is beszélve. Bruegel téli tájképeibe máig beleborzongunk, olyan hitelesen mesélnek e korról.

A mediterrán éghajlaton kialakult ókori fűtésrendszerek ugyan fennmaradtak még itt-ott a 13-14. századig, a fagyosabb évszázadokban ezek már kevésnek bizonyultak. Eltérő megoldásokkal élve, de a középkor emberének lényegében tüzet kellett raknia valami zárt helyen, hogy oda ne vesszen. A fűtés és a főzés legtöbbször egy füst alatt történt, erre szolgáltak a kemencék – a tüzelőberendezések általános elnevezése is ez volt sokáig.

Kandalló-keret puttófigurás kandalló-ellenzővel - a Ráth-villa kis fogadószobájának vélhetően egy szicíliai kastélyból származó, újrafelhasznált díszberendezése, 19. század, Itália

Ám még a várkastélyok módosabb lakói is csak a fogadótermek 12-13. századtól elterjedt, kéménykürtős kandallóinál (ezt olasz kemencének is mondták), s a konyhai tűzhelyeknél melegedhettek, a többi helyiség gyakran fűtetlen maradt. Maga a feltehetően germán gyökerű „szoba” kifejezésünk is eredetileg kemencét jelentett – az otthon, s vele a magánélet története végül is fűtött helyiségekben indult.

A középkori fűtéstípusokat mindenekelőtt a füstelvezetés módja különböztette meg. Eleinte ott távozott a füst, ahol tudott: ablakon, ajtón, padláson keresztül, ezt a problémát az említett, kürtővel ellátott kandallók orvosolták úgy-ahogy. A nyílt tüzű kandalló azonban, bár a világítást is megoldotta egyben, csak a közel ülőket égetette, a helyiséget nem fűtötte át – ezért inkább reprezentatív céllal, vagy díszként maradhatott divat.

Tűziszerszámok - tűzpiszkáló vas, fogó és lapát, Bath Cabinet Makers Co., 1900, Anglia

Leszámítva persze Angliát (és részben Franciaországot), ahol az egyenletesen parázsló kőszén miatt sokáig használatban volt; még Széchenyi is a „comfortos” otthon alapkellékének tekintette a vasrácsos brit kandallót. Ahol főként fával fűtöttek, mint nálunk is, életképesebbnek bizonyult a „kályhás kemence”: ez cserepekkel borított, kívülről (az udvarból vagy külön helyiségből) fűthető kályhát jelentett, hiszen az ófelnémet kahhala szót a csempe jelölésére használtak eredetileg. Eleinte a kályha falába ékelt edények biztosították a hőleadást, később már az egész cserepekből épült – a megoldás a 14. századtól kezdett terjedni Magyarországon, s Mátyás korára vette át a kandallók helyét.

A főként Közép-Európában elterjedő cserépkályhák reprezentatív berendezési tárgyként, a termek, lakosztályok díszéül is szolgáltak. Míg a korai darabok lábazatáról és tűzhelyéről szinte mindig megemlékeztek a források, külalakjukról szűkszavú beszámolók maradtak csak fent. Annyi biztos, hogy a lábakon álló, gótikus és reneszánsz kályhákat negatív formákkal sokszorosított, mázatlan vagy zöld mázas kályhacsempékből (kályhafiókokból) emelték, s lehetett egyfajta alsó és felső részből álló, díszített oromzattal ellátott tagoltságuk. A csempék gyakran érmekről másolt szentképeket, allegorikus és mitológiai jeleneteket, címereket ábrázoltak – gyűjteményi adatbázisunk nagy változatosságukról árulkodik. A korabeli forrásokban csipkésnek, erkélyesnek, rostélyosnak mondott pártázatok évszázadokig meghatározó díszítőelemnek számíthattak: remekül illusztrálhatók még cserépkályha kollekciónk fentebb látható, 17. századi darabján is. A Besztercebányáról származó, három méternél magasabb habán fajanszkályha kék-fehér ónmázas, brokátos virágdíszítése pedig 16. századi német előképekre utal.

Kályhacsempe - Szent János apostol alakjával-a besztercebányai Bothár-házból,
1490 - 1500, Besztercebánya

Magyarországon már az első, az 1300-as évek végéről származó leletek között a maihoz hasonló, négyzet alakú, domborműves bibliai jelenetekkel, szobrocskákkal, gótikus mérművekkel díszített kályhacsempéket találunk. A „kályhaszemek” mérete idővel egyre csak nőtt, a barokk korra a domborműves csempék helyét már a nagyméretű egyedi elemek vették át. Ekkor váltak az egységesen komponált szobaberendezés részévé a cserépkályhák is – sablonra fektetett agyaglemezből alkotott, mozgalmas formájukat csak a kiégetés kedvéért darabolták táblákra. A legrangosabb hazai műhelyek a kezdettől a budai királyi központban jöttek létre, termékeik aztán a nemesek széles köréhez eljutottak, s a 15. századra már a vagyonosabb polgárság is díszes kályhákat rakatott. A várkastélyok, kolostorok és kúriák mellett idővel a szerényebb otthonokban is megjelent a „kályhás kemence”, készítésükre jelentős műhelyek alakultak országszerte. Sőt, a díszítések és formai megoldások korán eljutottak a paraszti világba is, falvanként néhány házban (persze leginkább a falusi kúriákban) már szintén a 15. századtól felbukkantak ilyen tüzelőhelyek.

Fénykép - rokokó cserépkályha a bécsi magyar nagykövetség bankgassei palotájában, XVIII. sz. közepe, 1913, Bécs

Holl Imre régész kutatásai szerint ez utóbbiak gyakran népművészeti ihletésű, divatos bútorok fafaragásairól, textilek mintáiról kölcsönzött, régiónként eltérő díszítést kaptak, de népmesék, fabulák alakjai is felbukkantak a mustrák között, Szent György legendájának ábrázolása volt a leggyakoribb.

Kályhacsempe - Civakodó pár ábrázolásával, a besztercebányai Ébner-házból, 1500 körül, Besztercebánya

A középkori régészet megerősödésével hatalmas leletanyag került napvilágra a kályhacsempékből, így a régebbi, kizárólag a díszítésüket vizsgáló szemlélettel szemben idővel jól követhetővé vált az is, hogyan hatottak egymásra a kiemelkedőbb műhelyek – ma már tudjuk, hogy az új fogások és minták is relatíve gyorsan terjedtek. Az átvételeket jól jellemzi egy szintén Holl Imre kutatásából ismert példa: az Anjou-kori budai és visegrádi kályhák háromszögletű oromcsempéi olyan bámulatos karriert futottak be, hogy még a 17. században is készültek az egykori formai megoldásaikat őrző, népies faragómesterek stílusában készített másolataik. Ez a középkori gyökerű díszítő elem ráadásul kifejezetten hungarikum.

A 19. századi melegvizes fűtések megjelenéséig kevés versenytársa volt a cserépkályhának, elmondhatjuk hát, hogy a történelmi Magyarország népe ezzel a fűtéssel húzta ki a legfagyosabb évszázadokat. Ismert volt persze a vaskályha is, de ez drágábbnak számított a fazekasok termékeinél, és a 16. században felbukkantak a többfunkciós, gyakran kemencével egybeépített „takaréktűzhelyek” is.

Habán kályha (ún. csempés kandalló) csempéi, sarokelemekkel, habán műhely, 1650 körül, Erdély; Alvinc

A fűtésre, főzésre és sütésre is használt, fatakarékos zárt tűzhelyet persze még nem így hívták ekkoriban, a máig ismerős „sparherd” nevet csak a 20. század elején kapta, amikor már fémből is készülhetett. A kombinált megoldások ettől függetlenül minden korban jellemzőek voltak: a kemence és a cserépkályha jól megfért egy háztartáson belül, gyakran „kívül-belül fűtős” megoldásként egyesítve, de a források olyan hibridekről is beszámolnak, mint a csempés kandalló például. Ilyen félmegoldás az az 1650 tájékáról származó erdélyi habán kályha is, mely hosszú ideig a sólyi református templom karzatával együtt szerepelt múzeumunk magyar termében: a „tapétás” díszítésű, összefüggő mintát adó csempék valaha egy szabad tüzelésű tűzhely felső, hasáb formájú füstfogó részét díszítették.

Bár példálózhatunk a pásztortűz mellett melegedő honfoglaló ősökkel, talán mégsem véletlen, hogy annyira vonzódunk a fűtött szobákhoz, a kemencepadkákhoz, a cserépkályhák pattogó melegéhez is, hogy máig otthonos érzéssel tölti el minket egy szegényes, nyitott tűzhely uralta konyha látványa.

Falikárpit - Téli táj-triptichon, Rudolf Hammel, Krajnai Műszövő Vállalat, 1900 körül, Ljubljana

Hiszen, mint láthatják, történelmi véletleneknek köszönhetően mégiscsak akkor tapasztaltuk meg, hogy milyen az, amikor megvesz az isten hidege, mikor már középkori keresztény királyokat szolgáló, letelepedett népként éldegéltünk. Nemzetközi hatásokat és helyi ízlést ötvöző, csodálatos kályhacsempéink, a fűtött otthon emlékét őrző szavaink, s számos szólásunk árulkodik e fagyok évszázadokról. Ezzel is érdemes néha elbüszkélkedni!

Játék kályha - játék bútorgarnitura része