Miért nem érdemes lesajnálni a járványok elleni védekezés középkori módszereit? A náthaszezon közepén ezúttal a beteggondozáshoz kapcsolódó tárgyakat faggatjuk – nemcsak a kutatástól lázasan.
Egy forró tea, aztán majd kiizzadom – hányszor hárítottuk így az aggódó kérdéseket hasonló időkben, mikor járványszerűen terjedő felső légúti megbetegedések sújtják a téli szünetből ébredező országot. Csak egy kis nátha, semmi komoly – a buszokon köhécselők, az irodákat teleprüszkölők mentegették magukat hasonlóan még a legutóbbi években is. A koronavírus-járvány azonban mindent megváltozott. Gyanús lett a legkisebb krákogás, orrfújás, életformává vált a home office, alapkellékké az egészségügyi maszk. Ebben a náthás időszakban a beteggondozáshoz kapcsolódó, régi tárgyainkat vettük górcső alá, azt remélve, hogy hátha tanultunk valamit az évszázadok ragályaiból!
Plasztika - Pestisdoktor, Schrammel Imre tervező, Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt., 1999, 2005 - 2012, Herend
Ha kevésnek bizonyulna például amulettekkel és imákkal felvértezni magunkat, ahogy a régiek tették, füstölőkkel, érvágással, gyógyteák szürcsölésével kezelni a betegségeket, még mindig működhet a veszélyforrások kizárása – márpedig a karantén ötlete a középkor rettegett pandémiájával, a „fekete halállal” egyidős. Milyen hatással voltak a népesedésre, a gazdaságra vagy éppen a társadalmi rendre a járványok? Milyen egyéni és közösségi stratégiákat alkalmaztak a védekezésre? Milyen mentalitás jellemezte a vészhelyzetekben a különböző korok emberét? Ezek a kérdések izgatták a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete által felkért kutatókat is a 2020-as karantén hónapjaiban, a járványok történelemformáló erejéről született ekkoriban jó néhány remek tanulmány.
Füstölő, 18. század vége, Franciaország (feltehetően)
Ezekből tudható, hogy a baktériumok majd a vírusok 19. századi felfedezéséig még az antikvitásból örökölt elképzelések vitáztak a betegségek terjedéséről. Az ősrégi miazma-elmélet szerint a levegőben száll a ragályos erő, a kontaminációs teória alapján érintkezés révén, emberről emberre jut a kór – betegsége válogatja, de valójában mindkettőben van némi igazság. Ha megmosolyognák például, hogy a nyavalya terjedését a modern korig összekacsolták a szagokkal, ne feledjük, mekkora viták zajlottak a koronavírusról, milyen fertőtlenítési lázban égtünk, mire kiderült, hogy a felületi érintkezés nem tartozik a tipikus terjedési módjai közé. Persze nem vált kárunkra, hogy közben a fél világ megtanult kezet mosni! Ugyan a kontinens lakosságának jó harmadát elpusztító pestisjárványt isteni büntetésként értelmezték, kedvezőtlen bolygóegyüttállással magyarázták a 14. század közepén, ám a téves elméletek már akkori is gyakran helyes válaszokhoz vezettek.
Gyógyszertári palack dugóval - „TUBERCUSE” felirattal, 1900 körül, Csehország (feltehetően)
Az ekkoriban kialakult védekezési módok ugyanis bizonyos elemeikben máig használatosak. A „fekete halál” 1347 végi itáliai megjelenése például a középkori higiéniai viszonyok fordulópontjának tekinthető az egyik említett tanulmány szerint, hiszen az érintett városok sorra hozták a köztisztasági intézkedéseket a járvány megfékezésére.
Szürcsölő - Teleki Mihály szürcsölőjének galvanoplasztikai másolata, Herpka Károly galvanoplasztikai műhelye, 1896 - 1897 / 1690, Budapest / Erdély
Arra törekedtek, hogy a fertőzöttek „ne rontsák a levegőt”, még akkor is, ha az elszigetelésnek ekkor még csak az önkéntes formája volt szokásban – ennek állít emléket Boccaccio Dekameronja is. A következő négy évszázadban szinte évtizedenként felbukkanó döghalál újabb és újabb óvintézkedésekre sarkallta a városokat: a karantén intézménye is ezek közé tartozott, amelyhez a lepra kezelésének tanulságai, a városokon kívülre telepített kórházak (leprozóriumok) adták az alapötletet.
A 14. század második felében Raguza (a mai Dubrovnik) városának tanácsa kezdte külső kikötőbe száműzni a fertőzött területről érkező hajókat, hogy kerek egy hónapig ott vesztegeljenek. A széles körben átvett gyakorlatnak a negyven napos elkülönítés volt a legszigorúbb változata, ebből (az olasz quaranta szóból) származik a karantén kifejezés is. Ennél hatékonyabb védekezést egészen a 19. század végéig, a pestis, illetve a korszak új réme, a kolera kórokozójának izolálásáig nem sikerült találni. Olyannyira, hogy a kötelező karantén – a Rejtő-regény címéből ismerős „vesztegzár” – Mária Terézia korára már valóságos határvédelmi intézménnyé fejlődött. Az Oszmán Birodalom felől terjedő, s még a 18. században is tomboló pestis ellen védekezve Erdélytől a Habsburg Birodalom déli részéig húzódó kordont alakítottak ki, s a határutaknál vesztegzárállomásokat létesítettek, 42 vagy akár 84 napra marasztalva az odaérkezőket!
Szobor - Szent Rókus, 18. század közepe, Dél-Németország (feltehetően); Ausztria (feltehetően)
S bár Semmelweis Ignác gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezéséig, a 19. század közepéig még a kézmosás sem volt általános gyakorlat a gyógyászatban, a személyes higiénia és az orvosi védőfelszerelés gyökerei mégis szintén a középkori járványokhoz vezethetők vissza.
Érvágó készlet tokban, 19. század, Németország
A betegekkel való foglalkozásra külön hatósági személyeket, pestisdoktorokat neveztek ki a kór sújtotta területeken, akiknek a fertőzöttekkel való érintkezés miatt idővel kialakult az illatos gyógynövényekkel bélelt, madárcsőrszerű maszkból, lemosható, viaszos köpenyből, kesztyűből, kalapból, kristályszemüvegből és botból álló védőfelszerelésük. A zárt öltözet feltalálását Charles de Lorme francia udvari orvosnak tulajdonítják, s olyan jellegzetes újításnak bizonyult, hogy a járványok után a velencei karneválok baljós „Dottore Peste” maszkjaként élt tovább.
Ezt a figurát idézte meg a neves keramikusművész Schrammel Imre is, mikor a Herendi Porcelánmanufaktúra felkérésére megalkotta karneváli csoportját, majd az abból (már csak nyolcvankét centiméteres magasságával is) kiemelkedő pestisdoktor alakját. Az ezredfordulón tervezett, kisszériás plasztika később a Költő nevet kapta, hiszen eredetileg 24 nyelven szerepeltek rajta festett versidézetek, s a figura kezén egy kék-sárga herendi lepke ült. A nyitóképünkön látható biszkvit (mázatlan porcelán) változat a Japánban két éve rendezett
Gyógyszeresdoboz - a budapesti Kígyó Patika számára, 1890 körül, Magyarország
Szólamok kerámiában című tárlaton szerepelt, a csontfehér szobor kísértetiesen emlékeztet a karneváli figura eredetére, a középkori városok utcáit járó „rémalakra”. Hasonló okból került a középpontba az alkotó életműkiállításán is néhány éve Szombathelyen – itt már a koronavírus korára utalt a „Dottore Peste”.
Mivel védekezhettek a karanténon és a védőöltözéken túl az emberek a nagy járványok idején? Valójában a vakcinák feltalálásáig eszköztelen volt az orvostudomány. Mivel isteni büntetésnek gondolták a kórt, a pestis elmaradhatatlan kísérőjelenségei voltak a tömeges vezeklések, vagy – a flagelláns szekták megjelenésével – az önostorozás. Az észak-itáliai városokban ápolta a betegeket ekkoriban egy ferences szerzetes, akit alig néhány évtizeddel halála után, a 15. század elején már csodatévő barátként, Szent Rókus néven tiszteltek, s lett a pestisből (és általában a járványokból) felgyógyulók védőszentje. A 16. század elején pedig Spanyolországban gondozta az elesetteket Istenes János, szentté avatása után ő lett az ápolók, kórházak, haldoklók védelmezője, hiszen követői indították az Európa-szerte kórházakat alapító, máig aktív Betegápoló Irgalmasok szerzetesrendjét. Szent Rókusé mellett szívesen foglalták imáikba az emberek az ő nevét is járványok idején.
Amulett - judaica, 18. század eleje, Itália (feltehetően)
Különös tisztelet övezte a bécsi irgalmasrendi templom Szent Család-kegyképét, amelynek gyógyító erőt tulajdonítottak a 18. század elején – a festményről készült másolatokat, mint például az itt látható, selyemszövetre nyomott példányt, talizmánként hordták nehéz időkben a hívők. A segítő talizmánok és a veszélyt elhárító amulettek máskülönben is népszerűek voltak. Ezek közül egy zsidó rituális tárgyat, judaicát mutatunk fentebb, hogy megemlékezzünk egyúttal a járványok sötét árnyékáról is. A zsidóság elkülönülése és rituális tisztálkodása gyakran eredményezte azt, hogy a közösségeikből kevesebben betegedtek meg járványok idején, emiatt rendszeresen céltáblává váltak a rettegések korában: a levegő vagy a kutak mérgezésével vádolták őket, amely a középkor és az újkor folyamán többször vezetett pogromokhoz. Elég csak a mai összeesküvés-elméletekre gondolnunk, hogy megállapíthassuk, ebből azóta sem gyógyult ki emberiség!
Szentkép - a bécsi irgalmasrendi templom Szent Család-kegyképe a rendalapító Istenes Szent János és Rafael arkangyal alakjával, Marcus Weinmann, 18. század közepe, Bécs (Wien)
Betegasztal, 1800 körül, Ausztria
A vakcinák kora előtt máskülönben mindenki úgy kúrálta magát, ahogy csak sikerült. Gyógyteákat szürcsöltek, mézzel, citrommal, foghagymával igyekeztek átvészelni az enyhébb betegségeket. Még egy jellegzetesen magyar tárgytípus is kapcsolódik a gyógyfőzetek fogyasztásához: a 17. században népszerű „szürcsölőnek” máig nem ismertek európai párhuzamai. A fentebb látható, kagyló idomú példány eredetije Gróf Teleki Mihály főgenerális tulajdona volt egykor – bár az alapján, hogy a szürcsölőt halála évében kapta a csatában elesett erdélyi politikus, megállapíthatjuk: háború ellen mit sem érnek a gyógyteák! Az aranyozott ezüst edény ma a Metropolitan Museum gyűjteményét gazdagítja, nálunk Herpka Károly ötvösmester 1896-os galvanoplasztikai másolata látható. Jellemző kúra volt a hideg-meleg borogatás, a gőzölés, az inhalálás, de sokszor még az illatszerekről és a füstölőktől is gyógyulást reméltek a betegek.
Főként a 18. században voltak népszerűek az illatokat csöveken keresztül párologtató „alambic” füstölők, illetve a „cassolette”-ek, a nyílt melegítő edénnyel felszerelt változatok. Ezek közül egy antik ihletésű, szfinxekkel és mitológiai jelenetekkel díszített darabot mutatunk a cikk elején. Fűszereket, például szerecsendiót, gyömbért és borsot is szívesen írtak fel gyógyszerként az orvosok, sőt még a tüsszentést előidéző fűszeres dohánypor, a burnót alkalmazásának is nagy divatja volt a 18. században.
Patikaedény (szirupkanna) - 'Sciroppo di limone' (citromkivonat) felirattal, 1617, Castel Durante
A házipatikákban az ecetes tinktúrák, bor alapú gyógyszerek is népszerűek voltak, hiszen komoly történelmi gyökerei vannak annak, hogy sokan máig orvosságnak tekintik a kedélyjavítókat. A sötétben tapogatózó orvosok gyakran ópiumot, kámforszeszt, rumos vizet ajánlottak az ápoltaknak, s ha semmi más nem segített, jobb híján eret vágtak, hátha így sikerül eltávolítani a „rossz testnedveket” a szervezetből.
Urnót-tarsoly, 19. század közepe, Franciaország
Bár azt gondolhatnánk, hogy az első vakcinák feltalálása óta nagyot változott a világ, éppen az első világháború végnapjaiban tomboló spanyolnátha a bizonyíték, hogy az ismeretlenül felbukkanó, közösségeket megtizedelő kór máig hasonló
reakciókat vált ki az emberekből, mint a pestis a késő középkorban. Egy svájci orvos félreérthető boncolási jegyzőkönyve miatt például elterjedt annak idején arémhír, hogy a spanyolnátha valójában tüdőpestis – dr. Korányi Sándor, a kor neves járványügyi szakembere volt kénytelen megnyugtatni a rettegőket. Ugye ismerős a jelenet? Ha nem is a pestishez hasonlították, de a félelem, a bezárkózás, a bűnbakkeresés, az irracionális gyógymódokban való hit, s a kórral kapcsolatos álhírek elleni elkeseredett küzdelem ugyanígy jellemezte a koronavírus-járvány korát is, alig néhány évvel ezelőtt.
Ex libris - Magyarországi Gyógyszerész Egyesület, Magyarország
Lehet, hogy „csak egy kis nátha” sújtja most az országot, de soha ne vegyük fél vállról a járványszerűen terjedő kórokat – erre tanítanak minket a beteggondozás évszázados tárgyai!