Alig húsz éve fedezte fel újra a közönség a Komplex Textilstúdió hatvanas évekbeli, művészi divatrajzait. Ennyire téves képünk lenne a szocialista öltözködéskultúráról? Vagy mégiscsak sikerült a Kádár-kori Budapestre belopni a párizsi divatot?

Legutóbb a Házgyári konyhaprogram kapcsán meséltünk arról, hogyan próbáltak egy lehetetlen kort élhetőbbé tenni iparművészeink. Régi kiállításaink közt böngészve aztán egy újabb példa bukkant elő egy évtizeddel korábbról: a Modell Divatstúdió, későbbi nevén Komplex Textilstúdió 60-as évekbeli története. Javasoljuk, kezdésnek fussák át cikkünk illusztrációit, s vessenek számot az előfeltételezéseikkel. Térdvillantó szoknyák, minikabátok, trapéznadrág, zsákruha és hippidivat – hát ilyen kép él bennünk a dolgozó nőkről? Kinek készültek ezek a nagy műgonddal papírra vetett tervek, s egyáltalán: ki engedte ezt meg?!

Terv - ruha és kabát, Szilvitzky Margit, 1960

Izgalmas képet rajzol a második világháborút követő bő két évtized magyar öltözködéskultúrájáról Simonovics Ildikó 2015-ös doktori értekezése, a Divat és szocializmus. Könyvnyi terjedelmű dolgozatában mindenekelőtt arra kereste a választ a divattörténész, hogy létezett-e egyáltalán a párizsitól független szocialista magyar divat, s ha igen, mennyiben befolyásolta azt az új politikai, gazdasági, ideológiai rend. Annyit elöljáróban elmondhatunk, hogy tisztelet a kivételnek, de az 50-es, 60-as évek hazai divatjelenségeiről legalább olyan homályos kép él a többségünkben, mint a lakberendezéséről vagy éppen luxusiparáról. Vintázs, retro, esetleg szocreál – az elnagyolt jelzők, amelyekkel utólag címkézni szoktuk a kor termékeit, inkább ambivalens viszonyulásunkról árulkodnak, mint a kreatívipar valós teljesítményeiről.

Terv - női ruha, Záhonyi Lujza, 1964

Az utcaképet elszürkítő lódenkabát, svájcisapka, mackónadrág szomorú hármasa persze valóban létezett, de ez előbb a háborús anyaghiány következménye, később a fejletlen konfekcióipar eredménye volt inkább, mint divatjelenség. „Nem volt szövet, selyem vagy bársony, a flanelnek is örültek. Nem volt papír és divatlap sem” – jellemezte a kezdeteket a viselettörténet korábbi jeles kutatója, F. Dózsa Katalin. A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált a feketepiacon, öltözködéskultúráról csak idézőjelek között beszélhetünk. 1950-ig, a divatipar államosításáig ugyanakkor „az új ideológiához, illetve az új piaci körülményekhez igazított gondolkodásban” jelentkezett csak a kommunista hatalomátvétel Simonovics Ildikó szerint, a hazai módit diktáló belvárosi szalonok az ínséges körülmények ellenére is működtek úgy-ahogy.

Divatrajz - ingruha, Záhonyi Lujza, OKISZ LABOR, 1956

 

A „New Look” 1947-es berobbanása aztán különös hullámokat vetett a vasfüggöny mindkét oldalán: Christian Dior a háborús divat ellensúlyozásaként bemutatott, a nőiességet hangsúlyozó párizsi kollekciójához mindenképpen viszonyulni kellett valahogy. Míg az államosítás előtt álló hazai szalonok tulajdonosai például visszafogottan, de ünnepelték annak kerekded, nosztalgikus vonalait, addig anyagpazarló megoldásait világszerte kritikával fogadták. A munkástömegek kiszolgálására felesküdött hazai kommunisták pedig egyenesen ellenségképükre leltek a párizsi módiban. Érdekes egybeesés, hogy eltérő ipari és ideológiai háttérrel, de a divat szerepét mindenhol a készruhagyártásban vélték ekkoriban újrafelfedezni. A franciák prêt-à-porter néven igyekeztek másolni az amerikai tömegtermelés, a ready-to-wear rendszerét, s hasonló megoldásra törekedtek a konfekcióipar fejlesztésével a keleti blokk országai is.

Terv - ruha, Hajdú Katalin, 1959

Mindeközben a szigorú kézműves hagyományokkal működő párizsi Haute Couture szalonok modelljeik értékesítési jogának, illetve szabásmintáinak kiárusításával igyekeztek előre menekülni. Így történhetett, hogy ugyanazoktól a francia elitszabóságoktól vásároltak ruhaötleteket az „imperialisták”, a háziasszonyok millióit öltöztető amerikai ruhagyárosok, akiktől a háborút túlélő pesti belvárosi szalonok vezetői inspirálódtak még a Rákosi-éra legkeményebb éveiben is. Ilyen ellentmondásos helyzetben indult újra a divatélet Magyarországon 1947-ben: a tavaszi szezonban külön-külön mutatkoztak be a háború előtti polgári világ megmaradt szalonjai, illetve a leendő konfekciótervező művészek – utóbbiak a hitelesség kedvéért szakszervezetis kolléganőket szerveztek be manökeneknek! S végül ezt a felosztást rögzítette évtizedekre a szocialista divat.

Terv - kabátruha, Szilvitzky Margit, 1965

Mert hiába tűntek el a hajdani nagynevű szabómesterek és szalontulajdonosok, valakiknek a politikusfeleségeket is öltöztetniük kellett! Két államosított Váci utcai szalon, a Rotschild Klára vezette Különlegességi Női Ruhaszalon, és a Arató Ferencné irányításával működő Fővárosi Mértékutáni Szabóságok Divatszalonja került ebbe a kivételezett helyzetbe. Mindketten valamiféle háború előtti, visszafogott tervezési stílust konzerváltak, Rotschild például idővel a kortalan eleganciát sugalló Chanel-kosztümök ünnepelt magyar tolmácsolója lett. A régi és az új szakemberek többsége azonban – hiszen ezzel egyidőben indult meg az alkalmazott művészek új generációjának kinevelése a Magyar Iparművészeti Főiskolán – a központosított hazai divatipar mamutintézményeinél, a Ruhaipari Tervező Vállalatnál, illetve a szövetkezetek munkáját koordináló OKISZ Tervező Laboratóriumában boldogulhatott csak.

Terv - kosztüm, Záhonyi Lujza, 1964

Az első ötéves terv persze a munkásosztály „felöltöztetése” helyett divatvilágunk mélyrepüléséhez vezetett. Hosszú éveket pazaroltak a konfekcióipar fejlesztésére, hiába, hiszen a mennyiségi kényszer éppenhogy a legigénytelenebb modellek silány minőségű tömeggyártásának kedvezett. A kor divatfórumai, az Ez a divat és a Nők Lapja ugyan kritikátlanul lelkesedtek az Állami Áruházak készruha-kínálatáért, a divatosan öltözködni kívánó nők az elérhetetlennek számító méret utáni szabóságok és a megvetett (de attól még drága) konfekció közti senkiföldjén rekedtek. Virágzott a házivarrónő-szolgálat, s még az említett divatlapok is ontották magukból a szegényes öltözékek leleményes variálásának, átalakításának ötleteit. A divatiparnak akkor lett csak lehetősége valódi megújulásra, mikor politikává érett az életszínvonal emelésének szándéka: Sztálin halála után, az első Nagy Imre-kormány idején, majd az 56-os forradalmat követő kádári konszolidációban.

Terv - estélyi ruhák, Záhonyi Lujza, 1959

A fogyasztástörténeti fordulat eredménye, hogy 1953 után az addig „burzsoá csökevénynek” minősített divatkövetést lassanként rehabilitálta a rendszer. Kezdett eltűnni a lapokból a „dolgozó nő” és a „dísznő” szembeállítása, s ahogy korábban a Dior említett virágkehely-vonalai, úgy a kapitalista divat többi újdonsága is késve és szűrve, de azért átszivárogott a vasfüggönyön. Újabb állami vállalatok születtek, méretkutatásokkal igyekeztek javítani a tömegkonfekción, és sorra nyíltak a belvárosi, kis szériás modelleket kínáló üzletek is. Ezek közül emelkedett ki az 1958-ban létrehozott, szervezetileg az Iparművészeti Vállalathoz tartozó Modell Divatstúdió, későbbi nevén Komplex Textilstúdió, illetve annak Kecskeméti utca 4. szám alatti Modellboltja.

Terv - strand öltözék, Soltész Anna, 1964

„Nemcsak a ruháik, de az alkotó közeg is unikum volt a korabeli szocialista vállalati és gyári tervezői struktúrában” – írta róluk idézett dolgozatában Simonovics Ildikó. A tíz alkotóval indult stúdióban a főiskoláról nemrég kikerült ruha- és textiltervező művészek készítettek kis szériás modelleket. A tervezés mellett a kivitelezésre is maguk vállalkoztak Irányi utcai műhelyükben, saját díszítésű alapanyagok felhasználásával. Divatot a dolgozó nőnek! – ez volt a jelmondatuk, hiszen papírforma szerint népnevelői célzattal indult a vállalkozás. Ám 10-15 darabos szériáik valójában az orvosnők, művésznők és a televízió munkatársai, a „szellemi munkásnők” körében találtak vevőkre. Megrendelés esetén „egyénített” gyári anyagokra cserélték a kézi festésű kelméket, a fazont pedig igény szerint a vevőre igazították szalonszerűen működő mintaüzletükben.

Divatrajz - alkalmi szoknya felsővel, Záhonyi Lujza, OKISZ LABOR, 1962

„Mint szerződéses tervezők otthon dolgoztunk. Havonta tíz zsűrizett ruhatervet kellett leadni az Iparművészeti Vállalatnak. A zsűri nem értett a divathoz, így grafikailag bírálta el a rajzokat” – adott magyarázatot a tervek igényességére fél évszázaddal az indulás után a kollektíva egykori vezetője, Záhonyi Lujza. Mellette Hajdú Katalin, Kruppa Gabriella, Soltész Nagy Anna és Szilvitzky Margit voltak a stúdió állandó tervezői, tőlük származnak cikkünk illusztrációi is. Munkájuk a 60-as évekre olyan népszerű lett, hogy a Fészek klubban rendezett éves bemutatóikat a nagy érdeklődésre való tekintettel többször ismételniük kellett. Ahogy Fekete Judit találóan rámutatott terveiket elemezve a Magyar Iparművészet folyóiratban: ízlésviláguk és a mindennapi megjelenés közötti szakadékra utal Záhonyi Lujza fentebb látható, finom humorú divatrajza, amelyen a manökenek által bemutatott darabokat kövérkés, „nemesen öltözött” asszonyok figyelik.

Terv - estélyi ruha, Kruppa Gabriella, Modell Divatstúdió, 1964

Nézzünk mi is friss szemmel a rajzokra: gyakori technika volt a stúdió tervezőinél a papírapplikáció és a kollázs, Záhonyi az akvarellfestészetben, Hajdú a tusrajzokban jeleskedett, s nem ritkák az avantgárdba hajló megoldások sem a terveken. A 40-es évek végén indult főiskolai képzés egyik erőssége a szabadkézi rajz oktatása volt. Alakrajzot és festést, művészettörténetet, gyártástant, anyagismeretet, szabás-varrást egyaránt tanultak a ruhatervezők. Nem igazán érhette meglepetés a divatiparban azokat, akik László Sára vagy Nádor Vera irányítása alatt, a szintén modellstúdiós Balogh Rozi vagy a már említett Szilvitzky Margit tanítványaként végeztek a főiskolán. Munkalehetőségüket persze az állam garantálta, a Divatstúdió megalapításában talán még a foglalkoztatási kényszer is szerepet játszhatott, általánosságban viszont kevés tekintélye volt a tervezőknek, teljesítményüket normarendszerrel mérték, mint a gyári munkásokét.

Divatrajz - blúz és nadrág terve, Hajdú Katalin, Modell Divatstúdió, 1964

Tájékozottságuk ugyanakkor irigylésre méltónak számított a korban. Bár az erős ideológiai nyomás hatására a hallgatók eleinte lenézték a Párizsból inspirálódó szakembereket, s a moszkvai Tretyjakov Képtár igazgatója, Zamuskin elvtárs kritikáját szem előtt tartva népi ihletésű, a „szocialista jó ízlést” tükröző modelleket terveztek, az iskola könyvtárának zárt részlegében azért már a kezdetektől hozzáfértek a nyugati divatmagazinokhoz is. Rajzaik tanúsága szerint a ritka kincsnek számító francia Vogue-ból és Elle-ből, vagy éppen az amerikai Harper’s Bazaarból nemcsak a friss divathatások szűrődtek át az oktatásba, a tervezők előtt a nyugati művészeti áramlatok sem voltak ismeretlenek. Szilvitzky Margit nevét például ott találjuk az Ernst Múzeum 1968-as, textilművész kiállítói között is – ez volt a gyújtópontja annak a textiles neoavantgárd mozgalomnak, amely a szombathelyi biennálékon csúcsosodott ki a 70-es években.

Terv - szövetruha, Szilvitzky Margit, 1964

Záhonyi Lujza később önálló tervezőként dolgozott az Iparművészeti Vállalat számára, Soltész Nagy Anna neve a szabás-varrást és az öltözködéskultúrát népszerűsítő könyvek szerzőjeként lehet ismerős – ha már az életutaknál tartunk. Mert mondanunk sem kell, a Komplex Textilstúdió nem volt örökéletű: a kis szériás tervezés a drága alapanyagok, a költséges előállítás és a nagy apparátus miatt sosem volt gazdaságos. Alig tízévnyi működés után a szocialista divatipar e különutas kezdeményezését szép csendben megszűntette a központi vezetés. Példájuk a saját műhelyében divatos lámpaburák présnyomásával mókoló kényszervállalkozóéra, a foglalkozását tekintve sztárdesigner Borz Kováts Sándoréra emlékeztet, aki halála előtt kevéssel elindította a cikkünk elején emlegetett, szintén kudarcos Házgyári konyhaprogramot. 

Terv - tubusruha, Soltész Anna, 1966

Sosem kellett félteni a magyar nőket. Akinek igénye és ízlése volt, az már a szocializmusban is divatosan öltözködött – hangsúlyozta Simonovics Ildikó. Az más kérdés, hogy az iparművészeti szintű divattervezést megteremtő hazai alkotók sem tudtak segíteni azon, hogy divatos modelljeik a kifutók után az utcát is meghódítsák. Izgalmas anyag maradt utánuk, amit méltán fedezett fel és mutatott be újra 2006-os, Divatot a dolgozó nőknek! című kiállításán az Iparművészeti Múzeum – de inkább színes álmok ezek, mint a létező szocializmus korrajzai.

Terv - strandöltözet, Kruppa Gabriella, 1964