Száz közül is felismerni az Art Nouveau ékszert, melynek legnagyobb mesterei ugyan Párizsból diktálták a trendet, hazai követőik, a századforduló magyar ötvösei és tervezői mégis inspirálóan hatottak az egyetemes ékszerművészetre. Az ékszerek napja alkalmából Horti Pál, Hibján Samu és Huber Oszkár csodálatos násfáiról mesélünk!
Légies nőalakokat és a láprétek élővilágát imitáló násfák, melltűk és díszfésűk; kanyargó indák hálózatából, vagy éppen népies minták alapján alkotott, élénk zománcozású művészi ékszerek – extravagáns válogatással találkozhat, aki a Ráth György-villa látványtárának csecsebecséi között nézelődik. Mintha az elszabadult mesterséges intelligencia alkotta volna ilyen szövevényes díszítésűvé ezt a természet ihlette, rejtélyes kollekciót – annyira jellegzetesen egyedi képet mutat, hogy akár egyetlen nagy életműnek is tűnhetne.
Függő - násfa formájú, Tarján (Huber) Oszkár, 1900 köröl, Budapest
Bár száz közül is felismerni a szecessziós ékszert, valójában számos eltérő inspirációból táplálkozó, tiszavirágéltű jelenség volt ez az ötvösség egyetemes történetében. Rövid, de annál fontosabb periódus, hiszen ekkor vált elsőként viselhető műtárggyá a gyűrű, a nyakék, a karkötő, ekkor bukkant fel egyértelműen a szemlélet, hogy az alapanyag nemességén túl (vagy éppen helyette) a művészi invenció és az eredetiség is képes hozzátenni egy ékszer értékéhez.
„Tiffany első nap nyolcat vett meg a Huber-féle násfából, Lalique s más híres ízlésű urak is siettek néhány darabot lefoglalni. Általában a zománcos ékszerek a magyar osztály legkeresettebb portékái” – emelte ki a hazai ékszerművészek sikerét az 1902-es torinoi világkiállításról beszámolva a Magyar Iparművészet folyóirat.
Nyakék - Komlóinda, René Jules Lalique, 1898 - 1900, Párizs
Ritkán álltak ilyen szerencsésen a csillagok, mint a századfordulón: a hagyományos kézműves ismeret és az invenciózus anyaghasználat, a virágos ornamentika és az egzotikus mintakincs, illetve a modern művészet- és életszemlélet egyszerre tükröződött a világ legjelentősebb alkotóinak egymást is inspiráló munkáiban. Hogy jól értsük, Czakó Elemér éppen ezt a bizonyos egymásra hatást ragadta meg a fenti idézetben, három fontos művészt kiemelve. Valójában alig néhány év ékszertermése az, amelyből hozzájuk hasonló módon, világkiállításokon és a hazai alkotók karácsonyi vásárain szemezgetve, kortársként válogatta össze múzeumunk mai szecessziós kollekcióját Radisics Jenő.
Az Iparművészeti éles szemű igazgatója közelről ismerte azt a rafináltan kifinomult, franciás ízlést, amely a szecesszió ékszerművészetét általánosan áthatotta. „A szeszélyesen kanyargó növényi inda, a végtelenül hullámzó női haj mellett ilyen a páva motívuma is, amelyet a hazai közönség jellegzetesen magyarnak láthatott, jóllehet az Európa-szerte kedvelt szimbólumok közé tartozott” – sorolja tanulmányában Prékopa Ágnes a francia műhelyekből elterjedt, jellegzetes szecessziós toposzokat.
Karkötő, Háry Gyula tervező, Hibján Samu kivitelező, 1899 - 1900, Budapest
Györgyi Kálmán már az 1900-as párizsi világkiállítást értékelve kiemelte a mintaadó meseterek közül a fentebb említett René Lalique nevét: „A többi francia ékszerész, majdnem kivétel nélkül, több-kevesebb sikerrel, Lalique genre-jében dolgozik.” Opálos és zománcos szarufésűiről elismerően nyilatkozott legnagyobb riválisa, Henri Vever, de hatása még az amerikai Tiffany & Co. ékszercég kreatív irányítását ezekben az években átvevő üvegművész, Louis Comfort Tiffany egyedi Art Nouveau ékszerein is kimutatható.
Lalique és kortársai egyik legfontosabb ihletforrása a rajongott távol-keleti művészet volt. Számos jellegzetes motívum, mint a repülőhal és a fecske, vagy az Európában póriasnak számító növények, így a pitypang és a bogáncs mellett konkrét tárgytípusokat, például a díszfésűt köszönhette a japonizmusnak a századforduló ékszerművessége. René Lalique különösen kedvelte ez utóbbi műfajt, amelyet fantáziadús kompozíciói mellett az szaru és üveg alkalmazásával tett egyedivé – ha ilyennel találkozunk a korabeli ötvösök munkái közt, az egyértelműen a francia mester hatásáról tanúskodik. A szecesszió korának két legjelentősebb hazai ékszerművésze, Tarján (Huber) Oszkár és Hibján Samu is voltaképpen Lalique művészetétől megigézetten tértek haza Párizsból karrierjük egy-egy meghatározó szakaszán. Csakhogy eltérő módon használták az ihletet, így példáik sokat elárulnak e stílustörekvés sokféleségéről is.
Függő lánccal, René Jules Lalique, 1900 körül, Párizs
A müncheni és párizsi iskolázottságú Huber Oszkár (a Tarján nevet később vette fel) már 25 évesen felhívta magára a figyelmet az 1900. évi karácsonyi kiállításon: a fiatal művész Wartha Vince műhelyében végzett zománcozási kísérleteiről elismerően írt a kritika. Kiemelkedő sikerét a következő őszi szegedi iparművészeti kiállításnak köszönhette, itt mutatkozott be először lenyűgöző magyaros ékszereivel, melyekért a torinói világkiállításon a zsűri aranyérmét – no és az említett rangos vásárlóközönségét – is köszönhette. Síkdíszítménnyé redukált egyszerű motívumait, például a szűrhímzések apró virágait, a csepp, a szív és a tulipán alapformákat, vagy a vitézkötés fonását utánzó dekorációit feltehetően Huszka József kevéssel korábban megjelent Magyar ornamentikájából meríthette. Ékszereinek vibráló színű, bravúros zománcokkal kitöltött, filigrándróttal kirajzolt körvonalai szintén régi magyar hagyományokat, mesterségbeli fogásokat idéztek. Ahogy méltatói hangsúlyozták, művészi kiválóságuk mellett anyagbeli „szolidságuk”, olcsóságuk tették olyan népszerűvé násfáit, ezt a reneszánsz óta kedvelt függőtípust.
Díszfésű, Tarján (Huber) Oszkár, 1904, Budapest
Ehhez képest megdöbbentő, hogy az alkotásait addig kevés kivétellel magának tervező művész 1904 után már alig vitt egyéni ízt ékszereibe. Ahogy Prékopa Ágnes a már idézett tanulmányában kimutatta, későbbi munkái „tulajdonképpen Lalique-ékszerek, amelyek Magyarországon készültek.” Ha írott nyoma nem is maradt annak, hogy René Lalique tanítványának szegődött Párizsban, a stílusában végbemenő változás és az azsúrzománccal készült tárgyak megjelenése, valamint a szinte változtatás nélkül másolt motívumok kétségkívül erre utalnak – mintái közül több francia ékszer már ekkor a múzeumi gyűjteményben volt látható. E hirtelen váltásról, s Tarján Huber későbbi szerteágazó munkásságáról szóló cikkében Kiss Mónika mutatott rá, hogy a kreatív és termékeny ötvöst már 1906-ban az érme- és plakettkészítés foglalkoztatta: szobrok, kisplasztikák, egyházi megbízásra készült jelentős ötvösmunkák mellett neki köszönhetjük például a Magyar Labdarúgó Kupa vándortrófeáját is!
Függő, Tarján (Huber) Oszkár, 1900 körül, Budapest
A bő tíz évvel idősebb Hibján Samu ehhez képest „csak” az ezüstérmet érdemelte ki az 1902-es torinói kiállításon, bár e trófeák ebben a műfajban valójában kevés támpontot adnak. Mihalik Sándor egy 60-as évekbeli tanulmánya szerint Huber és Hibján ráadásul közös vállalkozással indultak a pályán, s miután csődbe kerültek, utóbbi az Iparművészeti Iskola ékszer- és zománcozási katedráját foglalta el – ha így van, ez tehát 1895 előttre eshetett.
Melltű - magyaros motívummal, Förk Ernő tervező, Hibján Samu kivitelező, 1898 körül, Budapest
Mert annyi biztos, hogy a szintén európai iskolázottságú, a zománcozást Párizsban tanuló Hibján Samu a régi magyar ötvösség elfeledett fogásainak újjáteremtőjeként vált híressé oktatóként és alkotóként is. Sikeresen alkalmazta művein a sodronyzománc, a filigrán zománc és limoges-i festett zománc technikáit, s már a millenniumi kiállításon nagydíjat kapott. Hibján ugyanakkor kevésbé tervezőként, sokkal inkább művészi rangú kivitelezőként jeleskedett, ékszereit, melyeken áttételesebben jelent csak meg a franciás hatás, többek közt az építész Förk Ernő, a festőművész Háry Gyula, s mindenekelőtt a századforduló legsokoldalúbb tehetsége, Horti Pál tervezték.
Sokan éppenséggel őt, szecessziós iparművészetünk megszállott polihisztorát tekintik a kor legjelentősebb ékszertervezőjének! Horti Pál jelentős európai tapasztalatok birtokában, biztos kézzel felskiccelve, előrajzolás nélkül vetette papírra pávatollmintára emlékeztető ékszerterv-sorozatait, amelyeket a plasztikus kiképzésű belga, francia ékszerekkel szemben inkább síkba komponált, alkalmazkodva a sodronyzománc technikához.
Ékszerterv - függők, Horti Pál tervező, 1902, Budapest
Kivitelezőjük, Hibján Samu pedig virtuóz mesterségbeli tudással alkotta meg a márványos zománcokkal borított, gyakran a Zsolnay-gyár eosingyöngyeivel díszített csodálatos ékszereket – e technikai újdonságnak különösen nagy jövőt jósolt a torinói tárlatról tudósító Czakó Elemér. Ha párhuzamot keresünk a francia kortársak közt, művészete Lalique helyett sokkal inkább a vele szó szerint egy utcában alkotó, Alphonse Mucha pávamotívumos terveit megvalósító Georges Fouquet ékszerművész lehetne a megfelelő példa.
Mert, mint azt cikkünk elején említettük, bár száz közül is felismerni a szecessziós ékszert, valójában számos eltérő forrásból táplálkozott, s tervezők és ötvösművészek sokaságának határtalan kreativitásáról árulkodik e rövid időszak az ékszerművészet történetében. Melyek közül, ahogy azt Radisics Jenő is tette, a legjelentősebb tendenciákat, legjobban sikerült darabokat bemutatni kívánó gyűjtői szándék emelte magasba a máig ismerősen hangzó neveket. Akik hiába alkalmaztak olcsó szarut, üveget, zománcot, igazgyöngy-másolatot ékszereiken a hagyományos nemesfémek és ékkövek mellett, az anyagok hierarchiáját végül csak a bizsut legalizáló Coco Chanel, majd véglegesen az avantgárd ékszerművészet szüntette meg. S a szecessziós ékszer ebben az értelemben nem is válhatott a tömegek szenvedélyévé.
Függő, Hibján Samu kivitelező, Horti Pál tervező, 1902 körül, Budapest
Arra feltétlenül büszkék lehetünk, hogy a modern stílus francia mintára terjedő, századfordulós tendenciái nemcsak a hazai ötvösségnek adtak új lendületet. Annak kiemelkedő teljesítményei, a régi kézműves fogások felelevenítése, a magyaros népi mintakincs beemelése, vagy az egyedi zománctechnikák például inspirálóan hatottak az egyetemes ékszerművészetre is. Bizonyos értelemben még a nemzetközi Art Nouveau mintakincshez is hozzájárultak alkotóink. Az 1885-től Párizsban működő magyar grafikus, Krieger Béla például a korban népszerű dekoratív albumok mintájára jelentette meg nagyszámú ékszertervrajzait a századfordulón, s a kavargó vonalakból kialakított, szokatlan, groteszk motívumaival, a pompás színhatású, nyughatatlan formákból összeállított terveivel jelentős sikereket aratott az ékszerdivat központjában is!
Függő lánccal, Apáti Abt Sándor tervező, Tarján (Huber) Oszkár kivitelező, 1905 körül, Magyarország
