Mintha kulcslyukon keresztül lesnénk ki hajdan volt kincstárakat, olyan érzést nyújtanak 16-17. századi ékszerrelikviáink. E kincsek java rövidesen egy toulouse-i nemzetközi ékszerkiállításon lesz látható – ennek apropóján mesélünk reneszánsz ötvösségünkről
Királykoronázások, dinasztiákat összeboronáló mennyegzők alkalmával volt tapasztalható ahhoz fogható pompa a 16-17. században, mint amilyen a francia Fondation Bemberg április 4-én nyíló kiállításának látogatóit várja a toulouse-i Hôtel d'Assézat nemrég felújított időszaki kiállítótermeiben. Az „Arany és ragyogás – Ékszerek a reneszánsz korában” című tárlatra a társszervező Musée national de la Renaissance – Château d’Écouen mellett tucatnyi rangos európai gyűjtemény kölcsönzött műtárgyakat, mint a londoni British Museum, az amszterdami Rijksmuseum vagy a budapesti Iparművészeti például.
Násfa - kéz alakú, 17. század eleje
Utoljára bő negyven éve, a Victoria & Albert Museum szervezett hasonló nemzetközi bemutatót középkori udvari ékszerekből, ehhez képest ígér előrelépést újabb kutatási eredményekre támaszkodva Julie Rohou, a tárlat kurátora. Mitől olyan izgalmas a korszak főúri reprezentációja, és mit adhatnak hozzá az összképhez a Budapesten őrzött kincsek? Főméltóságaink egykori gazdagsága mellett árulkodnak esetleg a reneszánsz magyar ötvösművészetről is? Csupa rubinnal, gyémánttal, igazgyöngyökkel kirakott, bravúrosan dekorált, zománcos aranyfüggő utazik Dél-Franciaországba gyűjteményünkből. Akad köztük eljegyzésre készült, Cupido-figurás és hajó formájú is – csupa szimbolikus díszítésű apró remek. Nem meglepő, hogy mind násfa, hiszen nagy divatja volt a magyar nemesasszonyok körében ennek a nyakláncon hordott, de önállóan is viselhető típusnak. Egy 18. századi másolatot leszámítva mégsem tudjuk teljes bizonyossággal egyikről sem, hogy hol készült, s eredetileg kinek. Ezzel együtt is értékes betekintést nyújthatnak a kor ötvösművészetébe.
Násfa - Cupido-figurával, 17. század eleje
Nem volna éppen légből kapott ötlet magyar kapcsolódásokat keresni a gótikus, reneszánsz és barokk ékszereknél, hiszen éppen a 14. és a 17. század között élte virágkorát régi ötvösségünk. Hatalmas díszedények, tálak, kupák, kelyhek és keresztek, emellett számos ékszer tanúskodik Nagy Lajos, Zsigmond, valamint Mátyás uralkodása idejéből ötvöseink eredményeiről – melyek többnyire eljegyzések és házasságkötések, követségek és békekötések, fogadalmi felajánlások révén kerültek külországokba.
Boglárok, 16. század, Magyarország
Sajátosan fejlődött tovább ez a művészet még a három részre szakadt országban is: a felső-magyarországi és erdélyi műhelyekben a virágzó reneszánsz idején, török díszítőelemekkel is gazdagodva forrottak ki azok a jellegzetes zománctechnikák és ékszertípusok, amelyeket századokkal később is büszkén idéztek vissza szecessziós művészeink. Mindez annak a szerencsés véletlennek is köszönhető, hogy dús legelőket keresve mellékesen a kontinens „aranybányájára” bukkantak a Kárpát-medencébe telepedő eleink.
Násfa - Fortuna alakjával, 16. század 2. fele, Erdély
„A középkor delelőjén Magyarország aranytermelése volt egész Európában a legnagyobb, s ez a nemesfémgazdagság az ötvösséget is felvirágoztatta hazánkban” – írta a régi magyar ékszerekről szóló kötetében Héjjné Détári Angéla. A középkori városi mesterek, Buda, Kassa, Besztercebánya, Kolozsvár, Brassó magyar és betelepült szász ötvösei az Anjou-házi uralkodók idején emelkedtek művészetükkel európai rangra.
A lovagkorra már szédítő gazdagságú kincstárakat halmoztak össze a nagyhatalmú főurak – különösen Zsigmond király idejében vált szokássá ékkövekkel és ékszerekkel teleaggatni öltözékeiket.
Násfa - Diana alakjával, 1550 - 1600 között, Magyarország
Bár az itáliai reneszánszt Magyarországon meghonosító Corvin Mátyás korára már a puritánabb német viselet volt nálunk az elterjedtebb, az uralkodói és főúri reprezentációt ugyancsak jellemezte ez a pazarló fényűzés. A Magyarországra kísért nápolyi hercegnőt, Aragóniai Beatrixet szemkápráztató luxus fogadta a székesfehérvári koronázáson és a budai királyi esküvőn, ahogy ámulatra késztető, fényűző menettel vonult be Rómába 1512-ben a legesélyesebb pápajelölt, az európai tekintélyű Bakócz Tamás esztergomi érsek is. A 16. századra kialakult reneszánsz magyar díszruhákhoz leggyakrabban arany „nyakbavetőt”, gyönggyel és drágakövekkel, gyakran zománcokkal is díszített láncot hordtak a hölgyek és az urak is. A nyakékekről egy vagy néha több násfa csüngött, esetleg ékkövekkel kirakott mellkereszt – az ékszerek a nyakra simulótól a függős láncig több sorban, szélesen terültek el a mellkason.
Násfa - Ámor hajója-ábrázolással, 17. század eleje
A násfa, ez a drágaköves, zománcos ékszer a 15. századtól bukkant fel a magyar forrásokban – előbb függőként, később önállóan is, akár kalap mellé vagy hajba tűzve is viselték az asszonyok. Bár lehetett párizsi, spanyol, olasz, augsburgi, prágai vagy éppen bécsi munka, hiszen Európa-szerte hasonló témájú függők születtek, a többségük mégis Magyarországon készült, változatos formákban, szimbolikus díszekkel. „Az antik mitológia vagy a keresztény vallásos képzelet, a szabályos geometria vagy a sokrétű szerves élet világa számtalan variációban kínálkozott ábrázolásra” – olvassuk az idézett ékszertörténeti kötetben. Mars és Vénusz, Diana, Fortuna vagy az örök Ámor ugyanúgy felbukkanhattak a násfákon, mint sárkányölő Szent György vagy éppen a Madonna. Népszerűek voltak a jelképes állatokat, galambot, pelikánt, főnixet, pávát, oroszlánt ábrázolók, de áttételesebb metaforák, mint például a „szerelemhajó” is megjelentek az ékszereken.
Boglár - a küküllővári leletből, 16. század vége, Magyarország
A 17. elejére, mikor a kiállításra kölcsönzött násfák java készült, pitykegombok, mentekötők, övek, kardláncok és díszes fegyverek egészítették ki a zsinóros férfi viseletet, nem is beszélve a süveg mellé tűzött díszes tollforgókról – e gazdagság köszönt vissza a dualizmuskori díszmagyar viseletben is. Mindeközben az asszonyok virágornamentikától ékes, arannyal és igazgyöngyökkel dúsan kivarrt szoknyáikkal, főkötőikkel, nagyméretű mellboglárjaikkal tűntek ki a tömegből.
Függőik közt a virágformájúak és a szalagos csokornásfák is feltűntek, amelyeken a század közepétől kezdték kiszorítani a formára csiszolt (fazettált) drágakövek a figurális díszítményeket. Szettjeiket gyöngysorokkal, fülbevalókkal, hajtűkkel, párban hordott karperecekkel egészítettek ki a nemesasszonyok, s persze számtalan gyűrűvel. Ez utóbbiak egészen változatos képet mutattak az egyszerű karikagyűrűtől a kézfogást ábrázoló ikerdarabokig. Az eljegyzési gyűrűkön, amelyek nemzetékeken át használatban lehettek, szinte kötelező volt a drágakő használata, hiszen a kor hiedelmei szerint a gyémánt keménysége szimbolizálta a házasság szilárdságát.
Kettős gyűrű - Petki János erdélyi kancellár és Kornis Katalin eljegyzési gyűrűje, 1600 körül, Erdély
Az ékszerkészletek részben magyarországi ötvösöknél készültek, az import értékek közt pedig a bécsi és augsburgi mesterek munkái domináltak a 17. században – a magyar főúri udvarok nemcsak a reprezentációban, hanem a beszerzéseikkel is csatlakoztak a Habsburg Monarchia szokásaihoz. Országgyűlések és koronázások, hivatali és magánügyekben tett bécsi utazások egyaránt kínáltak alkalmat a vásárlásra, de főnemeseink gyakran közvetlen megrendelőkként, vagy az ékszerekre, órákra specializálódott utazó kereskedőktől szerezték be a luxuscikkeket.
Ez utóbbiak, a jubilérek (a kifejezés a német Juwelier, azaz ékszerész szóból származhat) „nevükkel ellentétben nem művelő, alkotó kézműves mesterek, hanem a készművek, valamint drágakövek, gyöngyök közvetítői, árusítói voltak” – derül ki már Kiss Erikának (a Ragyogj! című ékszerkiállítás kurátorának) a jelentősebb főúri kincstárakat, így a Nádasdy- és Esterházy-tárházakat elemző írásaiból.
Násfa - Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Brandenburgi Katalin eljegyzési násfája, 1626, Erdély vagy Magyarország
Az sem véletlen, hogy az érdeklődés középpontjában az egykori főméltóságok, dúsgazdag főispánok, országbírók, nádorok kincsesházai állnak. A 17. századra, mikor a magyar nemesség körében is felbukkant a gyűjteményező szemlélet, tehát felmerült az esélye annak, hogy egyben öröklődjenek az értékes régiségek, már híre-hamva sem volt a királyi kincstárnak. Korabeli svájci krónikák szerint az Árpád-házi királyok értékeivel, remek művű ékszerek százaival „az utolsó aranyágacska”, III. András 1301-ben bekövetkezett halála után távozott özvegye, Ausztriai Ágnes a königsfeldi kolostorba. A későbbi századok drágaságait, köztük Mátyás nemzetközi hírű műkincseit pedig a mohácsi csatavesztés után, 1526-ban menekítette ki az országból dunai uszályokon a csatában elesett II. Lajos özvegye, Ausztriai Mária. Királyi vagy fejedelmi kincstárak hiányában válhatott a köztudatban később „nemzeti kincsesházzá” az évszázadokat egyedüliként túlvészelő főúri gyűjtemény, az Esterházyaké.
Násfa - Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Brandenburgi Katalin eljegyzési násfája, 1626, Erdély vagy Magyarország
Értékes műgyűjtemények számos magyar arisztokratacsaládnál felhalmozódtak. A kor leglátványosabb lakodalmait például a Fuggerekkel (az Augsburgot felvirágoztató bankárcsaláddal) is rokonságba került Thurzó György rendezte gyermekeinek a nagybiccsei várkastélyuk nászpalotájában.
Násfa - eljegyzési násfapár, 17. század eleje
Jelentős gyűjtőnek számított Batthyány Ádám, Pázmány Péter, Nádasdy Ferenc, a Pálffyak, az Erdődyek, az Esterházyak; mesés kincsek birtokosai voltak az erdélyi főurak, például Bethlen Gábor fejedelem is. Témák szempontjából mégis két magyar nádor, Nádasdy III. Ferenc és Esterházy Pál a fontosak a 17. század második feléből. Nádasdy a kortárs európai gyűjteményekből ismert koncepció szerint alakította ki sárvári tárházát kincstára reprezentatív darabjaiból, reményei szerint egy jövendő hitbizomány alapját képezve (ehhez a bécsi Schatzkammer lehetett a mintaadó), míg pottendorfi „Kunstkammere” inkább informális magángyűjtemény volt. Ám a nagy műveltségű mecénás a Wesselényi-féle összeesküvésben való résztételéért fej- és jószágvesztéssel fizetett, s Bécsbe szállíttatott értékeinek alig maradt nyoma.
Csemegézett ugyan belőle saját gyűjteménye számára I. Lipót, ebből az állományból (javarészt a család híres ékszerkészleteiből) egyenlítették ki a Pálffyaknak az uralkodóval szemben fennálló követeléseit, sőt a Bacchus diadala néven ismert barokk asztaldísz is innét került az Esterházy-gyűjteménybe, ám a Nádasdy-kincstár összetételéről mégis csak a lefoglaláskor készült leltárokból tájékozódhatunk.
Rózsafüzér - Báthory István hagyatékából, 1570 körül, Itália
A szerencsésebben helyezkedő, császárhű Esterházy Pál nádornak volt lehetősége megvalósítani azt a koncepciót, hogy tudatosan, gyűjteményként gyarapítsa, illetve hitbizományként örökítse tovább kincseit – amiért sógora, Nádasdy Ferenc hiába is áhítozott. „Ingó bingó javaim”, ahogy több végrendeletében is nevezte a Fraknó várában őrzött kincstárát, a családi dicsőség, a hatalom megjelenítésének eszköze volt, de ahogy a fentebb idézett Kiss Erika rámutatott, mindezek előtt Esterházy Pál személyes alkotása. A dinasztiaalapító atya, Esterházy Miklós után inkább tetemes adósságok, zálogba vetett birtokok és talán ingóságok maradhattak, a tudatos szerzeményezés csak az 1660-as évektől bontakozott ki fia, Pál nádor luxus-fogyasztásának köszönhetően.
Gyűjteményükben bő 250 ékszer szerepelhetett, javarészt gyűrűk, násfák és rózsafüzérek, melyből jó néhánynak már a 18. század első felére nyoma veszett. A később múzeumba került anyag így is izgalmas betekintést nyújt a kor ékszerművészetébe. A nádorok szerencsés házasságkötéseinek, feleségeik hozományainak, valamint Esterházy Pál vásárlásainak hála alig néhány évtized alatt került Fraknóra ez a gazdag anyag. Éppen abban a korban, amikor elajándékozható és elzálogosítható, értéküket az anyagukban hordozó vagyontárgyak helyett kincstáruk elsőszámú, elidegeníthetetlen értékeiként kezdték kezelni a főúri családok öröklött ékszereiket. A Cupido-figurával díszített, spanyol vagy német eredetű, gyémántos-gyöngyös díszű násfát például feltehetően Miklós nádor második felesége, Nyáry Krisztina kaphatta ajándékba előző férjétől, gróf Thurzó Imrétől a 17. század elején. Míg a magyar vagy dél-német eredetű, szerelmi szimbólumokkal díszített, de már drágakövei nélkül megőrzött eljegyzési násfapár talán a dinasztiaalapító 1612. évi, Dersffy Orsolyával kötött, első esküvőjéhez kapcsolódhatott.
Násfa, 17. század 1. fele
Különböző külföldi gyűjteményekben fennmaradt néhány, a násfapárhoz nagyon hasonló ékszer: a baltimore-i Walters Art Galleryben őrzött nyaklánccal és ruhadísszel, könnyen lehet, egykor egyazon együttes részei lehettek. A szintén a 17. század elejéről származó, gyémánttal és rubinnal, gyönggyel és gyöngyházkagylóval díszített, hajó alakú függőről keveset tudunk: szerelmi tárgyú szimbólumai alapján szintén eljegyzési ékszer lehetett a feltehetően német eredetű násfa, de nincs forrásunk arról, honnan kerülhetett az Esterházyakhoz. Mindenesetre olyan jelentős tárgy, hogy még a híres századvégi ötvös, Egger Henrik 1880-as másolata is az eredetivel együtt utazik most a francia kiállításra. Különleges darab az egykorú, kéz alakú násfa: a spanyol, esetleg itáliai eredetű, bajelhárító szereppel felruházott ékszer a római amulettekkel rokon – s mai csonkolt formájában az Esterházy-gyűjtemény világháborús sérüléseinek emlékét is őrzi. A háromágú násfa pedig, amelynek eredetéről ennél is kevesebbet tudunk, késő 16. századi német ékszerekre hasonlít, s egyúttal a fazettált ékkövekkel díszített függők remek példája.
Násfa - Ámor hajója, Egger Henrik, 1880 körül, Magyarország
Az a hét relikvia, amely a rövidesen nyíló toulouse-i kiállításon szerepelni fog, önmagában gazdag anyag, s az itt látható további, 16-17. századi műtárgyakkal együtt izgalmas összképet nyújt a kor magyar főúri ékszerviseletéről. Olyan érzést nyújtanak e gyűrűk, boglárok és násfák, mintha kulcslyukon keresztül lesnénk ki hajdan volt kincstárakat – reméljük, hogy a francia tárlaton, nemzetközi anyaggal kiegészülve feltárulnak e kapuk, s még gazdagabb betekintést kaphatunk a reneszánsz ékszerművészetbe.
Gyűrű - ékkövekkel, 17 - 18. század, Erdély
