Nyitott kapukat döngetett a litográfus Helbing Ferenc, mikor a századfordulón „rajzolóként” kért bebocsátást a művészetek templomába. A nyomdászinasból lett miniszteri tanácsos kivételes pályaívén keresztül mesélünk a szecessziós merkantilgrafika aranykoráról.
Az élet művészete – Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon címmel nyílt kiállítás a napokban a Magyar Nemzeti Galériában, amely Rippl-Rónai József, Vaszary János és Ferenczy Károly festőművészek, illetve a kereskedelmi grafikára szakosodott alkotók, mint Faragó Géza, Biró Mihály és Helbing Ferenc remekművei segítségével nyújt ízelítőt az utolsó békeévek hangulatából.
Próbanyomat - reklám/szórólap a Mercur Bank és Váltóüzlet számára, 1900
A tárlat nemzetközi kontextusban mutatja be a műfaj fejlődését, a grafikai alkotások mellett pedig kerámiák és bútorok, ékszerek és dísztárgyak teszik átélhetőbbé a századforduló korát – múzeumunk mintegy félszáz tárggyal iparkodik hozzájárulni a bemutató sikeréhez.
Nem ez az első, és vélhetően nem is az utolsó alkalom, mikor a kereskedelmi grafikát a középpontba állítva adnak képet e mozgalmas két évtizedről a múzeumi kurátorok. Májusban például a Szentendrei Képtárban nyílik az „aranykor” plakátjait bemutató tárlat, de érintették a korszakot és a műfajt a Hagyományok Háza Női lélek, népi formák, a Magyar Nemzeti Galéria: Art deco Budapest Plakátok, tárgyak, terek, illetve a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Bíró Mihály és Helbing Ferenc életműveit bemutató kiállításai – hogy csak a 2020 utáni terméséből szemezgessünk. De mi olyan érdekeset mondhat ez az alkalmi, utcai műfaj a szecesszióról? Mit keresnek egymás mellett ünnepelt festők, könnyűkezű karikaturisták és feltörekvő iparosok falragaszai a tárlatokon?
Próbanyomat - étlapterv, 1914
A válaszokért nem kell messze mennünk, hiszen a plakát hazai kezdeteit kiállításokkal inspiráló múzeum, az alkotókat pályázatokkal ösztönző társulat, illetve az alkalmazott grafikát a képzésébe beemelő iskola mind egy épületben működött; a válaszokat az Iparművészeti Múzeum felújítás alatt álló főépületének szellemjárta folyosóin érdemes keresnünk! Ha most hirtelen 127 évet visszaugranánk az időben, egy ruganyos léptű fiatalembert látnánk e kevéssel korábban átadott épület folyosóit koptatni. Talán a könyvtárba siet éppen, Czakó Elemér barátjához, esetleg Maróti Rintel Gézával az oldalán érkezik A modern művészet kiállításra art nouveau plakátokat csodálni, vagy mondjuk az Iparművészeti Iskola esti alakrajz-tanfolyamára igyekszik – Helbing Ferencnek, a húszas évei végén járó litográfusnak számos oka lehetett az Üllői úti palotát látogatni.
Próbanyomat - naptári lap terve, 1913
Nekünk is jó okunk van arra, hogy a – korabeli szóhasználattal – merkantilgrafika első aranykoráról az ő alakján keresztül, illetve itt látható műveivel meséljünk. A szecesszióról alkotott képünket hajlamosak uralni az egyedi épületek, a „Gesamtkunstwerk” jegyében alkotott, méregdrága lakberendezések és divatcikkek, a kiemelkedő művészteljesítmények. Pedig ez a „szenzációs” Art Nouveau, ahogy erotikus nőalakjaira, zabolátlan ornamentikájára ma rácsodálkozunk, saját korában szenzációhajhász is volt – vírusszerűen terjedő vizuális kultúra, amely a kiállítótermek mellett az utcákat is beszőtte.
Ex libris - Francisi Helbing (ipse), 1901
Rippl-Rónai kárpitjaiban, Zsolnay-vázákban, Horti enteriőrjeiben, Lechner-épületekben fedezzük fel a csúcspontjait, pedig szeszélyes indái még a zsebre gyűrt számolócédulán is ott kanyarogtak. Az „új művészet” jelenségeivel a rohamosan fejlődő Budapest átlagembere szó szerint az utcán, a reklámgrafika közvetítésével találkozott!
Helbing Ferenc egy volt ebből a tömegből, a sok ezer iparos közül, akiket vonzott a város erősödő fénye. Rajztehetsége mellett talán a szerencsének is köszönhette, hogy 16 évesen, mikor szakmát kellett választania, éppen a litográfus-nyomdász mesterség mellett döntött. Apja gépészként az ipari munkások elitjébe tartozott, hasonló státuszt ígért a kőnyomatkészítés kitanulása a felvidéki származású, akkor éppen a romániai Craiován élő család sarjának is.
Az már biztosan a véletlen számlájára írható, hogy a nyomdai folyamatok ismerete nemcsak tekintélyt és munkalehetőséget biztosított a sorozás elől 18 évesen Budapestre menekülő fiatalembernek, hanem kamaszkori álmához, a művészi érvényesüléshez is közelebb vitte. Mert ma ugyan artisztikusan cseng a „litográfia” kifejezés, kőről való síknyomtatással valójában csomagolóanyagokat és levélpapírokat, árlapokat, apróbb hirdetményeket készítettek a nyomdák. Legalábbis a századfordulóig.
Könyvkötés-terv - a „Művészet” című folyóirathoz, 1910
Magyarországon ugyanis a 19. század utolsó évtizedében ez a korábban nem sokra értékelt eljárás széles körben terjedni kezdett, s egyúttal a művészi érdeklődés középpontjába került. A kiegyezés után, az iparosítás fellendülésével ismerték fel a kereskedők a reklám jelentőségét, részben ezért kezdett dinamikusan fejlődni az alkalmazott grafika – írtuk már a reklám hőskoráról értekezve.
A könyvművészetben és a kereskedelmi grafikában ezzel egyidőben a légies vonalstílus, a dekoratív színfoltok alkalmazása vált uralkodóvá – e formanyelv kialakulásához Gauguin és társai pont-aveni iskolája, valamint a Nabis művészcsoport (például Rippl-Rónai József) is impulzust adott. A szecessziós stílustörekvések megkönnyítették a nyomdászok dolgát, hiszen léteztek olyan reneszánsz gyökerű eljárásaik, amelyek kifejezetten ennek a komponálásmódnak kedveztek: a korábban reprodukciók sokszorosítására szolgáló rézkarc és fametszet mellett mindenekelőtt a többszínű nyomatok előállítására alkalmas litográfia.
Próbanyomat - naptári lapok, 1910
A tömegek elérésére képes grafika (gondoljunk a képeslapokra, céghirdetésekre, ex librisekre) más szempontból is elsőbbséget élvezett a századfordulón. Az ízlésformálásban, a motívumok terjesztésében a kiállításokat is megelőzték a kor illusztrált művészeti folyóiratai, mint a brit The Studio és The Yellow Book, a német Jugend és Dekorative Kunst, az osztrák Ver Sacrum, vagy az Üllői úti palotában szerkesztett Magyar Iparművészet például. „A Jugendstil-ornamentika kialakításához jelentősen hozzájárult a japán művészet: segítségével jutottak el a térillúziótól az ornamentális jellegű síkdíszítményig, (…) az árnyékolás nélküli, fekete-fehér formákra épülő, sziluetthatású diagonális kompozíciókig” – magyarázta Horváth Hilda a Szecesszió – A 20. század hajnala című kiadvány előszavában, hogyan vált „nyomdabaráttá” a szaksajtón keresztül terjedő új művészet. Ezek a folyóiratok közvetítették a pályázati hirdetéseket is borítókra, bélyegekre, könyvjegyekre, akár kereskedelmi plakátokra.
Műlap - Rigler József Ede hirdetése naptárral új év alkalmából, 1907
Helbing Ferencnek sem kellett sokáig várnia az alkalomra, hogy művészi felkészültségét bizonyíthassa. 1898-ban Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) könyvkereskedése pályázatot hirdetett az Iparművészeti Társulaton keresztül Radó Antal Költők albuma című antológiájának díszkötésére, amelyen Horti Pált és Greguss Gizellát megelőzve az e körben újonc litográfus tervét, szűrhímzést idéző, letisztult borítóját értékelte a legjobbnak a zsűri.
Terv - cukorkadoboz a Gerbeaud cukrászda számára, 1910
„Mind az iparosok, mind a művészeti élet szervezői új típusú művészt, iparművészt szerettek volna teremteni. (…) A pályázatok célja éppen a Helbing-féle tehetséges ifjú szakerők bátorítása volt” – indokolta a hirtelen jött sikert monográfusa, Földi Eszter. Az addigra már a kőnyomat szakérőjének számító, 28 éves nyomdászt ennek megfelelően új tehetségként ünnepelte a zsűri, mint aki „először lép munkájával a nyilvánosság elé”.
Végtére is az iparművészeti mozgalom és a szecesszió együtt tágították ki annyira a művészet fogalmát, hogy tárt karokkal fogadták, s a művészi egzisztencia lehetőségével kínálták meg a hozzá hasonló tehetséges iparosokat. Mert mit is jelentett iparművészként érvényesülni ebben a korban? Helbing példája remekül szemlélteti. Felvételt nyert az Iparművészeti Társulatba, s beiratkozott az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamára, hiszen ott akart lenni a szecessziós grafikusok és az üzleti nyomatok úttörői között is.
Terv - A csodaszarvas, a „ Magyar hun mondák” egyik illusztrációja, 1920
Sűrűn látogatta a múzeum könyvtárát (így alakult ki szoros barátsága a könyvtáros Czakó Elemérrel), ösztöndíjjal tanulmányozta az 1900-as párizsi világkiállítást, s a következő évtizedben sikerrel szerepelt a korra jellemző nagy tervezőgrafikai és könyvészeti pályázatokon. Mi több, a bemutatkozásnak köszönhetően egyszerre szökkent szárba képzőművészeti és nyomdász karrierje.
Tervek - könyvdíszek (stilizált virágdísz), 1910 körül
Rövidesen vezető litográfusi állást kapott Rigler József Ede jelentős exporttevékenységet bonyolító nyomdájában: plakátokat, naptárakat, címkéket tervezett, és szabad kezet kapott a papírneműrészleg modernizálásában. Mindeközben autonóm kőnyomatokkal kezdett szerepelni jelentős országos tárlatokon, 1902-ben készítette például a magyar szecessziós litográfia máig legszebb alkotásának tartott Álom című lapot, s már az évtized közepétől lényegében képzőművészként kezelték. A néhány éve még névtelen munkásembert, aki bár később sem tagadta meg gyökereit, eredeti szakmáját, a század első évtizedének közepén már a családjával a Balatonon nyaraló, minisztériumi tisztviselőkkel és katonatisztekkel barátkozó művészként és tanárként ismerte a környezete.
Próbanyomat - étlapterv, 1914
Merthogy Helbing Ferenc mindenekelőtt az üzleti célú tervezőgrafika és a színes nyomdai technikák elismert szakértőjeként és oktatójaként írta be magát az iparművészet történetébe. 1910-ben már az Iparrajziskolában tanított litográfusokat (Budapestre költözésekor maga is ott tanult – innét Maróti Rintel Géza barátsága), amikor Czakó Elemér hívására az Iparművészeti Iskola grafikai szakosztályának rendes tanára, lényegében a hazai alkalmazott grafikai képzés megalapozója lett.
Innét is ment nyugdíjba 1936-ban, már az iskola rektoraként. A Magyar Iparművészet folyóirat, amelyik az első nyertes pályázata után nyílt csak meg a nyomdász előtt, 1914-ben már harmincöt művével – étlapokkal, fémdomborítás- és éremtervvel, autonóm litográfiával, ex librisekkel és más könyvdíszekkel – illusztrálta lapszámát, Margitay Ernőnek a „jó mestert”, s egyszerre a művészt és a tanárt dicsérő cikke kíséretében.
Ex libris - E Margitay de Margita
Helbing Ferenc negyvenes éveire a csúcsra ért, hatvanadik születésnapja előtt pár héttel pedig magyar királyi kormány-főtanácsos címmel ismerték el oktatásszervezési érdemeit. „Ezzel méltóságos úr lettem…” – idézi meghatódott sorait Földi Eszter, amit már keserű emberként írt késői naplójában. Idővel nyomdai munkái mellett már csak állami feladatokat vállalt, korona- és pengőcímleteket tervezett, a pazarló lillafüredi kormányüdülő díszítője volt. Sosem számított radikális újítónak, művészetével sem reflektált a válságok sorozatára. Mégis, századelős sikertörténete erős párhuzamban áll azzal, ahogy a „kígyónak lábsót, madaraknak fogsort” kínáló, vadnyugati stílusú propagandából kiemelkedett a harsányan derűs szecessziós plakát műfaja. Az a bizonyos 127 évvel ezelőtti múzeumi tárlaton megismert Mucha, Toulouse-Lautrec és Kolo Moser, majd nyomukban Faragó Géza, Biró Mihály, vagy éppen az ő úttörő művészete.
