A kényszerű fűnyírás, gyomlálás, szezonális munkák szünetében, javasoljuk, gondolkodjanak kicsit a kertészkedés ősi értelmén. Műtárgyaink segítségével kínálunk muníciót ahhoz, hogy ne feltétlenül tartsák szerencsésebbnek azokat, kik parkokban lődörögve tölthetik a hétvégét.
Illatszertartó - alma formájú, Meisseni Porcelángyár, 1730 körül
„Ez a nyugtalan, hullámzó kedélyállapotú, önmagával elégedetlen, hatalmas munkabírású alkotó ember megteremtette saját édenkertjét (…) Ma is átélhető Giverny-ben a létezés teljességének élménye, az idilli földi paradicsom, amelyben kezdetektől hiszünk” – értékeli S. Nagy Katalin művészettörténész Claude Monet impresszionista festményeken és valóságosan is megcsodálható életművét. Persze nem mindenkinek adatik meg, hogy egy élet munkáját fektesse kertje, s azon keresztül saját maga művelésébe. Ettől függetlenül tény, hogy az „elkerített természetben” való ténykedésnek, legyen az valóságos metszés és ültetés, vagy éppen „belső kertünk” gyomlálása egy kellemes séta közben, most van a szezonja – gyűjteményünk tárgyai segítségével erről mesélünk.
Terv - illusztráció Gazdag Erzsi: Száll a sárkány c. könyvéből a „Kert alatt, híd alatt” c. vershez, Lukáts Kató, 1959 körül
Vessük is el az első magot, hogy tisztázzuk: mit jelent az embernek a kert? Az biztos, hogy sokat változott az értelmezése a történelem során, legalább annyira, amennyire maga a kert is egy folyton formálódó, élő organizmus. Ha a fogalom magját keressük, a társadalom és a természet változékony kapcsolatához jutunk, a – ha úgy tetszik – teremtett élővilág és az azt mesterségesen formálni kész ember találkozásához. A kert mindig is a természet valamilyen módon kisajátított területét jelentette, a saját igényünkre formált, ezáltal biztonságossá és intimmé tett, végül körül is határolt birtokot – a kifejezés nem véletlenül rokon gyökerű a kerüléssel, kerítéssel. Hogy aztán mit tekintettünk a környezetünkből „birtokon belülinek”, mire használtuk a világ emberi léptékűre kicsinyített mását, már az adott kor természeti szemléletével magyarázható.
Dísztál - Ádám és Éva a paradicsomkertben, Müller (Molnár) Pál dekortervező és festő, Schütz kerámiagyár (Majolika- und Steingutfabrik Gebrüder Schütz, Cilli), 1888
Még csak nem is a bibliai Paradicsom az egyetlen, ahova ez a bizonyos szemlélet visszavezethető – bár kétségtelen, hogy az ószövetségi Édenkert asszociációink legfőbb forrása. A száraz és forró területeken virágzott civilizációk esetében – mint az egyiptomi vagy a perzsa például – fallal körülvett, életet adó oázisként tisztelték, ennek megfelelően szakrális jelentéseket társítottak a kertekhez, míg Indiában és a Távol-Keleten a testi-lelki felüdülés helyszínei voltak, a természettel való kapcsolatot jelképezték. A görögök szent ligetként tisztelték a kertjeiket, a termékenységet értékelték bennük valóságosan és szellemi értelemben is. Az antikvitás szerelmi költészetében azonban már egyértelműen erotikus szimbólumnak számítottak e ligetek. Hogy mennyire fennmaradt ez az értelmezés, s mit jelképez a kertkapun való belépés, ahhoz elég csak a „Bújj, bújj, zöld ág” kezdetű népdalra gondolunk – nem kell ezt különösebben magyarázni. Szintén az antikvitásból eredeztethető, hogy az eszményi aranykort is kert formájában képzeljük magunk elé.
Ex libris - Mag der Frühling…, Hans Volkert, 1918
Ezekhez az elképzelésekhez mérten meglepő a bibliai Édenkert drámai koncepciója, legalábbis, hogy a ballépés lehetőségét is magában rejti tiltott gyümölcse képében ez az idilli helyszín. Bár az embert körülvevő, érintetlen természetet szokás paradicsomi állapotként jellemezni, már az ószövetségi leírás is a természet aktív formálásáról szólt. „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált” – olvassuk a Szentírásban, ahogy ugyanitt szerepel az is, hogy az embert kertjének művelésére és őrzésére teremtette az Úr. Ha tovább forgatjuk a Teremtés könyvét, azt derül ki, hogy Ádámot Évával ajándékozta meg, ezzel szülei elhagyására ösztönözte, s mikor abból a bizonyos gyümölcsből ettek, kertjéből való kitiltással bűntette az isten. Mondván: „művelje a földet, amelyből vétetett”! Helyben vagyunk, komoly szelek simogatják lelkünket ágyásaink felett.
Plakett - A Kertészet (L'Horticulture) allegorikus ábrázolása, Jean Baptiste Daniel-Dupuis, 1892, Párizs
Az ember, ártatlanságban vagy bűnben, a Paradicsomban vagy abból kizárva, de mindenképp a természet formálására született e világnézet szerint. Ha bűnbe is esett, törekedhet a létezés teljességére, mint Monet, élvezheti munkája gyümölcsét, saját teremtett, harmonikus világát, s ennek jelképes és egyben valóságos formája is a kertművelés. A kereszténység ebben az értelemben a földművelők vallása, a kert szimbolikája pedig kellően gazdag ahhoz, hogy a művészi ábrázolás korokon átívelő, állandó témája legyen. A tökéletes boldogság és az ártatlanság, Szűz Mária tisztaságának szimbóluma, míg a „gyönyörök kertjeként” a testi örömök megízlelésének, a földi szerelemnek, a bűnbeesésnek a jelképe egyszerre. A világtól való elvonulás, a megtérés helye lehet, mint Szent Ágostonnál, művelése az egyéni lét kiteljesítéséhez vezethet, mint Voltaire-nél, de a megszelídített és művelés alatt álló lélek jelképe is egyben. „Te vagy a kert és a kertész egyszerre” – foglalja össze találóan Ég és Föld című kötetében Márai.
Kisplasztika - rózsafát oltó kertész (gavallér), Michel Victor Acier modellje nyomán, Meisseni Porcelángyár, 1860 körül
Ezt az átmenetiséget, ég és föld közötti állapotokat jelképezik a kerti jelenetek műtárgyaink díszítőelemeiként is. Leggyakrabban a bűnbeesésre utalnak, mint az Iparrajziskola egykori tanára, Müller (Molnár) Pál fentebb látható, keleties kerettel díszített, barokkos kerámiaképén, de a mitikus világképek leggyakoribb motívuma, az életfa is tulajdonképpen ilyen köztes állapotot idéző, kerti kép. Zsánerjelenetek idilli helyszíneként is ismert a kert, rokokó legyezőkön, biedermeier üdvözlőlapokon, romantikus ábrázolásokon, vagy historizmus kori díszkerámiákon láthatunk hasonlókat. Évődő szerelmeseket lessük ki rendszerint ezeken a képeken: a kerti környezet egyszerre közvetíti a középkori gyökerű, de még a reneszánszban is ható lovagi szerelemeszményt, a beteljesületlen vágyakozást, ahol virágok mesélnek csak az érzelmekről, illetve a hódolás helyébe lépő udvarlás gesztusát. Sőt, mint láttuk, erotikus utalás is lehet egyben.
Legyező, 1760 körül, Franciaország
Nem véletlen, hogy az átmenetiség helyszíneként a szimbolizmus és szecesszió korának is kedvelt témája a kert: a titokzatos sziget, amely az elveszett édenre, a szépségre, az élet körforgására és az elmúlásra is utal. Bensőséges érzelmek és buja erotika háttere egyaránt lehet e korban a kert, ugyanúgy megjelenhet például a „szex libris” ábrázolásokon, vagyis a pikáns témájú könyvjegyeken, ahogy áttételesen, egy nagyobb poétikus koncepció részeként például Rippl-Rónai Józsefnek a gróf Andrássy Tivadar terebesi rózsakertje inspirálta ebédlőtervében. Csenkey Éva művészettörténész szerint a „hortus conclusus”, azaz a „zárt kert” lehetett az Andrássy-ebédlő művészi programjának középpontjában, amelyről valójában nem maradt fent írásos dokumentáció. Asztala a kert középpontjában álló ősi fát imitálta, ablaka a virágoskertet, üvegmennyezete az égen úszó felhőket idézte, de az ebédlő központi dísze, a Vörösruhás nő néven ismert falikárpit is profán oltárképként értelmezhető, vallásos utalás.
52_3491_gel_3767 - Falikárpit - Vörösruhás nő (részlet), Lazarine Baudrion kivitelező, Rippl-Rónai József tervező, 1898, Párizs - Neuilly
Izgalmas kérdés, hogy az Édenkertre utaló természetkép nemcsak a művészi ábrázolás kedvelt témája volt, hanem maga a kert is alkotássá válhatott gondos kezekben. A középkori kolostorok fallal körülvett gyógynövénykertjei, a reneszánsz korának szimmetrikus elrendezésű kastélykertjei, a francia barokk geometrikus formákba rendezett parkjai, majd a természetet imitáló, a látható és a távolabbi tájakat is harmonikus rendbe szervező angol kertek mind egy-egy kor világfelfogását tükrözték, művészi értelemben is. A Magyarországon a 13-14. század fordulóján meghonosodott veteményesek mellett már korán, szintén a középkorban megjelentek a szépségükért, gyógyhatásukért, vagy éppen vallási jelképként nevelt növényekből alkotott díszkertek is. Eleinte a kolostorok szerzetesei munkálkodtak ezeken, de a virágültetés szokása a középkor végére elterjedt a nemesség körében is.
Kéziratos könyv bőrkötésben - Jó illatú rózsáskert (imádságoskönyv), 18. század 2. fele
A hazai dísznövény-, zöldség- és gyümölcskertészetre például egy vegyes funkciójú díszkert volt a legnagyobb hatással, a Lippai György érsek szervezőmunkájának eredményeként létrehozott pozsonyi prímási kert. Korabeli leírások szerint tavakkal és szökőkutakkal, üvegházakkal és szobrokkal, labirintusokkal, gyümölcsös ligetekkel tagolt, művészi kialakítású, növényritkaságok százait befogató park tartozhatott eredetileg a palotához – minderről az érsek öccse, Lippai János 1664-es leírásából tájékozódhattak a kortársak. A 17. században már a legtöbb főúri kastély körül virágtáblás kertek pompáztak, majd a szokás átterjedt a nemesi udvarházakra, polgári otthonokra is. A 18-19. század fordulójára pedig, amikor a korábbi díszkertek után a felvilágosodás eszmeáramlatának hatására a tájkertek, az angol parkok jöttek divatba, a paraszti háztartások környékén is felbukkantak a virágágyások – bár ezekre a művészi parkok kevéssé hatottak.
Kaspó, Klein Ármin dekortervező és festő, Zsolnay-gyár (Pécs), 1880
A barokk korból ugyan már maradtak fenn kertemlékeink, Fertőd-Eszterháza kastélyparkja őrizte meg például eredeti barokk szerkezetét (a család éppen nem lakta a birtokot, mikor a kor szokása szerint angolkertté építhették volna át a kastélyparkot), ám történeti értékű – s ebben az értelemben műemléki védettséget érdemlő – kertjeink többsége a 19. századi klasszicizmus és a tájképi kertstílus emléke. Ahogy a MúzeumCafé egy tematikus lapszámából kiderül, ekkor épült át vagy ki igen sok főúri birtok, de még a kisnemesi kúriákon is komoly kertépítészeti alkotások jöttek létre. Bár a pompa és a szórakozás kellékei voltak ezek eredetileg, ám ahogy idővel a főúri kertekben, úgy a 19. századtól megjelenő városi közparkokban is már egyértelműen a rekreációs igények kiszolgálására vezette a tervezőket. Kórházak, laktanyák, szanatóriumok, fürdők és iskolák százait vették körbe művészien megformált és igényesen fenntartott parkok ekkoriban.
Kiállításfotó - Varga Márton által tervezett japánkert az Iparművészeti Múzeumban rendezett 'Virágos Budapest-Virágos Magyarország' című kertészeti kiállításon, Ludwig Károly fényképész, 1929
A kertek fenntartását tekintve is változott a gondolkodás a 19. században: a reprezentatív célú, költséges barokk parkok után a festményszerűen megkomponált tájképi kertek tervezőit már gyakran gazdasági szempontok motiválták. Ahogy Alföldy Gábor tájépítész-kerttörténész az említett lapszámban kifejti: a parkok nagy részét termelés alá vonták, legeltettek a gyepterületeken, a tavakat lehalászták, és erdőgazdálkodást is folytattak, így a fenntartásuk is egyszerűbb volt, mint a barokk kerteké. Hogy a 20. század városias közegében mennyire fontossá váltak az „elkerített természet” ezen apró szigetei, azt már 20-as évekbeli fényképek bizonyítják, mikor rendszeresen kertészeti kiállításoknak adott otthont, s valóságos zöld oázissá vált múzeumunk.
Kerti hintaszék, 20. század 1. fele, Ausztria
Mindez persze kevéssé hatja meg azokat, akik arborétumi séták, kerti henyélés helyett fűnyírással, metszéssel, kényszerű szezonális munkákkal töltik a hétvégét. Nekik is javasoljuk, hogy álljanak meg egy percre, élvezzék munkájuk gyümölcsét, s gondolkodjanak közben kicsit a kertészkedés ősi értelmén. „Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet” – idézzük megint Márai Sándort, s ehhez néha nem elég kastélyparkokban lődörögni, bizony gyomlálni, metszeni is érdemes.
