Balladai ihletésű, faragott paravánnal gazdagítjuk a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly életművét bemutató időszakos tárlatát. Mit üzen nekünk az Attila halálát ábrázoló, ritka bútordarab? Gyűjteményünk segítségével ezúttal erről mesélünk.
Egy páratlan tehetséggel megáldott erdélyi polihisztor, a hűség jelképének számító Kós Károly építész, író pályafutásának első, budapesti szakaszáról mesél az a hun-magyar mondakör jeleneteivel díszített, faragott paraván, amelyet rövidesen a Székely Nemzeti Múzeum szintén általa tervezett sepsiszentgyörgyi épületében láthatnak viszont az érdeklődők. Honnét jött az ihlet az Attila halálát bemutató, 1909-es vendégfalhoz?
Paraván - Attila halálának ábrázolásával, Kós Károly tervező, Marx Béla színező, Taller Pál fafaragó, 1909 körül, Magyarország
Hogyan illeszkedik a lakberendezési tárgy tervezőjének egykorú épületei, grafikái, írásai, vagy a kortárs építész-iparművészek munkái közé? S vajon előrevetíti-e azt a művészi magatartást, ahogy közösségének fenntartását szolgálta az Erdélybe visszatelepült művész életének további hosszú, hét évtizedében? Bútorgyűjteményünk e jelentős darabját rövid időre elbúcsúztatva erre keressük a válaszokat.
„Választanom kellett tehát: a biztos és szép professzori egzisztenciát és építészeti tevékenységem újrafelvételének jó reménységét, ott túl, Budapesten, vagy egzisztenciám teljes bizonytalanságát és a magam meg családom osztozását Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon” – emlékezett vissza élete legnehezebb döntésére Kós Károly, mikor isztambuli tanulmányútjáról éppen csak hazatérve a román megszállás tényével szembesült 1918 végén. Eredetileg víkendháznak épült otthona, a kalotaszegi Sztána község határában található Varjúvár mára igazi zarándokhely lett, az erdélyi magyarság megmaradásának szimbóluma. Ám lakója az első világháború végén még a dualizmuskori Magyarország sűrűn foglalkoztatott művészének számított – akár Konstantinápoly várostörténetét kutatta, akár a székelység sepsiszentgyörgyi múzeumát, Budapest állatkertjét vagy éppen IV. Károly koronázási ünnepségét tervezte.
Részlet Kós Károly Attila királról ének című grafikai sorozatából (Magyar Iparművészet, 1909, forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
A kisebbségi sors konok felvállalása bizonyos értelemben még azoknak a munkáinak az értékelését is elhomályosítja utólag, amelyek a világháború előtt születtek – az építészeti remekműveinek javát. Ide sorolhatjuk a már említetteken túl a párhuzamosan tervezett óbudai református parókiát és a zebegényi római katolikus templomot, a kispesti Wekerletelep központi terét, a Városmajori iskolát vagy a kolozsvári Kakasos templomot például.
Épületfotó - Elemi iskola és óvoda (Budapest, Városmajor utca 59.) -a fiúk egykori bejáratának oromzata, Györgyi Dénes építész, Kós Károly építész, Sidló Ferenc szobrász, 1910-1911, Budapest
Hiába idéz meg erdélyi hagyományokat a balladák ihlette, kopjafás díszítésű Attila-paraván is, fontos tisztán látnunk, hogy azt még az éppen elvirágzó Monarchia egyik európai kitekintéssel rendelkező, többműfajú fiatal alkotója tervezte, aki a korszellemnek megfelelően emelte be a kamaszfejjel és egyetemistaként megismert kalotaszegi meséket, építészetet, ornamentikát a tervezésbe.
Kós Károly a brit Arts and Crafts mozgalom rusztikus stílusjegyekhez visszanyúló törekvéseit, valamint a finn népi örökséget művészetté emelő Eliel Saarinenék példáját szem előtt tartva formálta meg a népi építészetből táplálkozó, de mégis európai programját. Elhivatottsággal fordult a hagyományhoz, hiszen a társadalom modernizációjában látta építészete szerepét. Anthony Gall és Fabó Beáta a művész fiatalkorát feldolgozó kötete szerint ezért is adták kézről kézre a megrendelők, s halmozták el Budapesttől Kolozsváron át Sepsiszentgyörgyig az új típusú közintézmények és lakótelepek tervezési munkáival – ennek megértése nélkül nem tárul fel ez a népies paraván, csak takarja a lényeget. Ahogy önéletírásában később Kós is megfogalmazta, a divatos közép-európai szecessziók és a „tulipános magyar” stílustörekvések mellőzésével igyekezett a korszerű hazai építészetet a magyar építőhagyományokszellemében kialakítani.
Részlet Kós Károly Attila királról ének című grafikai sorozatából (Magyar Iparművészet, 1909, forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
Kós Károly pályájának korai szakasza a tudatosan megérlelt, éles fordulatokkal írható le a legpontosabban. Mérnökhallgatóként kezdte a Műegyetemet, de nagyot kockáztatva, két év után az építészek közé állt – miközben az egész családja vele költözött Kolozsvárról Budapestre, hiszen az egyetlen fiúgyermek karrierjére, mérnöki egzisztenciára tették fel a jövőjüket. Ahogy 1918-ban is az Iparművészeti Főiskola állásajánlatát visszautasítva választotta a bizonytalan, kisebbségi létet Sztánán, mondván: „Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten”. Az Attila-paraván alkotásának éve, az 1909-es esztendő is ilyen fordulatokkal volt tele.
Paraván - Attila halálának ábrázolásával, Kós Károly tervező, Marx Béla színező, Taller Pál fafaragó, 1909 körül, Magyarország
Két évvel korábban ösztöndíjjal utazta be – sokadjára – Székelyföldet, s az élményeiből Erdély népének építése címmel írt-rajzolt könyvet. A Kultuszminisztérium művészeti osztályát vezető Lippich Eleknek ajánlotta a kötetet, aki az ösztöndíjhoz segítette, és az ő ajánlásával közölt belőle részleteket 1909-ben A Ház című folyóirat. Ekkor tervezte hűséges egyetemi társával, Zrumeczky Dezsővel az Állatkertet, vezette a zebegényi templom, s zárta az óbudai parókia építését. Marosvásárhelyen Toroczkai Wigand Edével, a kecskeméti művésztelep tervén Györgyi Dénessel dolgozott, s még a nyár folyamán, hogy családja kolozsvári visszatérését előkészítse (műtermes udvarházat épített szüleinek), újra megjárta Kalotaszeget is. Ekkor fedezte fel a sztánai vasútvonal fölötti meredek hegyoldalt, s döntött úgy, hogy házat épít itt, félúton Sepsiszentgyörgy és Budapest, a két város között, amelynek a legtöbb megrendelését köszönhette. És ekkor határozta el azt is, hogy elveszi jegyesét, a türei református lelkész lányát, Balázs Idát, azaz családot alapít.
Ex libris - Ez a könyv Kós Károlyé, Kozma Lajos, 1909, Budapest
Beérett a munka, beérkezett a fiatalember, amit alig 26 évesen az Atila királról ének című kézzel írt és rajzolt könyvecskével koronázott meg, amelyet 1909 telén közölt a Magyar Iparművészet. A műfajhoz való vonzódása nem volt újkeletű, már 1907-ben készített Székely balladák címmel könyvet jegyajándékul kedvesének. Attila legendájának általa újraköltött, népies változata, amelyben álmában gyilkolják meg a királyt, azonban nagyobb közönségsikert hozott neki, mint épületei – még a Budapesti Hírlap is újraközölte az „ősmagyar zamatú kis műremeket”. A kritikusok a „pogánykor regését” ünnepelték a frissen felfedezett erdélyi építész személyében. A nemzeti építkezés lázában örömmel tették le garasukat a középkori egyszerűségű, „magyar szívvel, magyar lélekkel” rajzolt önkép mellett – amely történetesen jól illeszkedett a Lippich által remélt, modern, népi alapú nemzeti stílusba is. De Kós Károly, feltételezzük, kifarolhatott ebből a szerepből, hiszen ezután közel egy évtizedig nem vállalkozott újabb szépírói publikációra.
Hogy másért, más módon lehetett neki fontos ez az ihlet, arról az Attila halálát ábrázoló, a balladája illusztrációival és soraival díszített különös paraván árulkodik, amelyet feltehetően még 1909-ben valósíthatott meg tervei alapján Taller Pál fafaragó és Marx Béla színező. Vésett állványzatát kopjafát mintázó, tömör kőrisfa tagokból ácsolták össze, égetett rajzú betétlapjai jávorfából készültek.
Paraván - Attila halálának ábrázolásával, Kós Károly tervező, Marx Béla színező, Taller Pál fafaragó, 1909 körül, Magyarország
A geometrikus, hullámos, virágos díszű ácskonstrukció a népi bútorművességben továbbélő, gótika előtti ácsmesterséget idézi, egyértelműen erdélyi inspiráció. Illusztrációinak vonalstílusa, díszes grafikai és kalligráfiai jellege azonban már a japonizmus áttételes hatásáról árulkodik. Magát a bútortípust, ezt a falusi otthonoktól meglehetősen idegen, keleti eredetű paravánt pedig egyértelműen a szecesszió idején fedezték fel maguknak újra a bútortervezők; Rippl- Rónai József, Horti Pál, vagy éppen a Gödöllői Művésztelep alkotói készítettek hasonlóan kifejező darabokat. Nagy Sándor és Leo Belmonte bőr asztali ellenzője például még grafikai stílusában is az Attila-paravánnal mutat rokon vonásokat.
S ha már a rokonokról beszélünk, érdemes megemlítenünk, hogy a század első évtizedében számos kortárs építész-bútortervező merített hozzá hasonlóan a népművészetből. Kós korábbi munkaadója, a finnekkel szoros kapcsolatban álló Maróti (Rintel) Géza, marosvásárhelyi mentora, az említett Thoroczkai Wigand Ede, vagy éppen Faragó Ödön, Györgyi Géza, de még Lajta Béla is hosszabb-rövidebb ideig a középkori kézműves hagyományok és a reneszánsz gyökerű népi ornamentika modern iparművészetté gyúrásán fáradozott.
Asztali ellenző, Leo Belmonte kivitelező, Nagy Sándor tervező, 1903, Veszprém
Ennek a törekvésnek a friss generációját adta a Kós Károly és Györgyi Dénes vezetésével megalakult laza csoportosulás, a műegyetemi Fiatalok köre, akik már egyértelműen az erdélyi nép építő, szerkesztő és művészi szemléletét jelölték ki stílustörekvéseik alapjának, a kőrösfői templom tornyát választva jelképül.
Ezek a törekvések még a Fiatalokhoz távolról csatlakozó, szintén ekkor induló Kozma Lajosra is hatottak, aki Kós körének hatására járta be Erdélyt és kutatta a somogyi pásztorművészet emlékeit, hogy alkotói módszert, művészi anyanyelvet tanuljon. S nemcsak későbbi, barokkos formákkal játszó bútorművészetébe mentette át ezt az ihletet, korai grafikai munkái, például A nagy szonáta sorozata is erős tematikus és stiláris rokonságot mutat Kós egykorú műveivel.
Tusrajz „A nagy szonáta” című sorozatból, Kozma Lajos, 1908, Budapest
Mikor Kós Károly a sztánai Varjúvár tervezésébe fogott 1909-ben, a kőrösfői templomtoronytól szinte látótávolságnyira, Kalotaszeg szívében kezdett bele a Gödőllői Művésztelephez vagy a finn art nouveau mestere, Eliel Saarinen Helsinki melletti kolóniájához fogható életmódprogramba, s néhány éven belül állandó jelleggel ideköltözött. Nem is igazán sejthette, hogy döntése milyen hatással lesz családja későbbi sorsára, s az erdélyi magyarság életére.
Erdélyhez való ragaszkodása, ahogy a 20. század megpróbáltatásai között szolgálta közösségét, nemcsak tudatos szerepvállalás, de logikus következménye is a világháború előtti művészi hitvallásának. Hiszen, végtére is egy kristálytiszta társadalmi vízióval, művészi szerepfelfogással rendelkező polihisztort tisztelünk Kós Károly személyében, aki alulról építkezve, a vonzó csapdákat elkerülve alkotta meg saját építészeti programját, alkotói környezetét, s az élő hagyományból gyúrta újra egy kisebbségbe szorult nemzet identitását. Számunkra erről mesél bútorgyűjteményünk e ritka darabja, az Attila-paraván.
Részlet Kós Károly Attila királról ének című grafikai sorozatából (Magyar Iparművészet, 1909, forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
