Kevés dologgal lehet jobban felpaprikázni a közgyűjteményi dolgozókat, mint ha „poros múzeumnak” csúfolják a munkahelyüket. Honnét ered ez a bántó klisé, miért bukkan fel a közbeszédben újra és újra, s mit tudni valójában a múzeum poráról? 

„Poros múzeumban mint tesz a direktor, / Ha nem dikcziózhat mint diétán egykor? / Hányvet, porol, kefél… van múmia, állat, / És porozás közben sok eszméje támad” – így indult a Muzeumi vigjáték című versike Az Üstökös vicclapban, amelyben életre kelt múmiák és nílusi krokodilusok játszották el az igazgató fejéből kipattant komédiát, míg végül inkább az életére törtek.

Feszülettalpazat és gyertyatartó - koponya formájú, holicsi fajanszmanufaktúra, 1765 - 1768

A vicclap hátterét ismerve nem kisebb talentumot sejthetünk a Monty Python filmbe illő jelenet névtelen szerzője mögött, mint a lapkiadó-szerkesztő Jókai Mórt… 1881-ben, mikor az idézett sorok megjelentek, az Iparművészeti Múzeumnak még önálló épülete sem volt, de némi kutatás után azt kell feltételeznünk, a „poros múzeum” toposza még első országos közgyűjteményünk, a Nemzeti Múzeum 1802-es alapításánál is régibb. Mondhatni, porosabb a frázis, mint a múzeumaink!

A bántó kifejezés valójában olyan metafora, aminek vajmi kevés köze van a gyűjtemények közállapotához, akadtak mégis olyan – nyilván brit – kutatók, akik megszólítva érezték magukat, és akkurátusan kielemezték, mitől is poros a múzeum. Fun fact: többnyire az emberektől! Hogy választ találjanak a piszokkérdésre, londoni múzeumtársunk, a Victoria and Albert műtárgyvédelmi szakemberei 2011-ben kisebbfajta „porvadászatba” kezdtek az orosz balett aranykorát bemutató időszaki tárlatukon. A Conservation Journalban publikált tanulmányuk szerint a múzeumuk pora – pontosabban a szabadon álló tárgyakon landoló szemcsék – javarészt emberi bőrből és ruhaszövetből tartalmaztak a szokásos talajon, pollenen, rovarmaradványokon és szálló poron kívül szennyeződéseket.

Ex libris - Gewerbemuseum, Basel, Paul Vischer, 1902

Mikor a művészettől megilletődötten vakarjuk a kobakot, forgolódunk a tárgyak között és gyűrögetjük a bolyhos pulcsit, bizony magunk porozzuk a műtárgyakat!

Fénykép - Radisics Jenő főigazgató munka közben, a királyfai Pálffy-kastély szalonjában, 1909

A viccet félretéve: minél népszerűbb egy tárlat, annál porosabb lehetne megfelelő odafigyelés nélkül a múzeum – s ez máris megkérdőjelezi a bántó klisé valóságtartalmát. Ha azt tapasztalják egy kiállításon, hogy szabadon (tehát nem vitrinekben) elhelyezett műtárgyakat csak a bejárattól távolabb találnak, magasabb talapzaton, s bár különösebb cikkcakkok nélkül érik el ezeket, mégsem jutnak egy méternél közelebb hozzájuk, akkor joggal feltételezhetik, hogy ott a „tárgyak is jól érzik magukat”, nem csak Önök. Az ajánlásokat még a V&A munkatársainak cikkéből lestük, akik szerint a bejárat közelében, padlószinten és a látogatóútvonal kanyarjaiban hajlamosak gyülekezni a porcicák, a tárgyak közérzetére utaló bonmot azonban már Járó Márta vegyész, restaurátor kedvelt fordulata. Évtizedeket szentelt annak, hogy a megelőző műtárgyvédelem szemléletét terjessze. Röviden azt, hogy milyen eszközökkel és praktikákkal biztosítható a kiállítóhelyek és a vitrinek megfelelő és stabil hőmérséklete, páratartalma és megvilágítottsága, hogyan lassíthatjuk még kiállítva is a műkincsek természetes öregedését.

A tárlatokra behurcolt por ugyanis, bár sok fejtörést okoz a fenntartóknak, mégis megbocsátható ahhoz képest, hogy mekkora károkat lehet okozni az installáció helytelen kialakításával – legyünk tehát megértőbbek a poros klisékkel szemben!

Köszöntőkártya - ún. Kunstbillet, a barátság templomának ábrázolásával, Johann Joseph Endletzberger, 1820 - 1830 körül

Így tett a finn muzeológus, Inkeri Hakamies is, aki vett egy nagy levegőt, és a konzerválási probléma helyett a „poros múzeum” szókapcsolat kulturális konnotációit kezdte vizsgálni közgyűjteményi dolgozók és látogatók több évnyi interjúinak átfésülésével. Mit értünk valójában e szókapcsolat alatt, s milyen hatással lehet ítéletünk a múzeumok imázsára? Meglepő, de úgy tűnik, hogy valóban üres frázis ez, amivel nem is feltétlenül a múzeumokra utalunk. Ha nem hiszik, üssék fel bármelyik sajtóarchívumot: többnyire hasonlító szerkezetekben bukkan fel a kifejezés az életteli, izgalmas, újszerű ellentéteként. „A magyaróra nem poros múzeum” – írta például nemrég egy neves pedagógus, mikor a kortárs művek és szerzők tanítása mellett érvelt.

Enteriőrfotó - habán kerámiák az Iparművészeti Múzeum I. emeleti kiállítóterének ún. magyar termében, Weinwurm Antal fényképész, 1897

Mikor nem képletesen szólva, hanem valóban a kiállítóhelyekre utalva használták a „poros múzeum” kifejezést az interjúalanyok, akkor a finn tanulmány szerint meglepő módon éppen a műtárgyvédelemre többet adó gyűjteményeket tűntették fel ilyen rossz színben: a biztonságos vitrinekben kiállító nagyvárosi múzeumokat, szemben a tárgyakat közel eredeti környezetükben bemutató, ám ezzel – rossz esetben – az épségüket is veszélyeztető emlékházakkal, skanzenekkel és helytörténeti gyűjteményekkel. Élettelennek, unalmasnak, régimódinak, végső soron porosnak tehát hajlamos az eredeti kontextusból való kiemelést, a nézőtől való fizikai eltávolítást minősíteni az ember – éppen azokat az eljárásokat, amelyek a sérülékenyebb műtárgyak konzerválását szolgálják. Ebben az értelemben elidegenítőnek tűnhet még az is, ha a szigorú műtárgyvédelmi intézkedésekkel önkéntelenül is a professzionalizmust, a szakemberek kompetenciáját hangsúlyozza egy tárlat. S ez alaposan feladja a leckét a kiállítástervezőknek!

Köszöntőkártya - Glückwunschkarte, 1810 - 1830, Bécs

Hogyan lehet egy múzeum egyszerre „nyitott, hozzáférhető és befogadó”, ahogy az a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (ICOM) nemrég újragyúrt múzeumdefiníciójában szerepel, s tehet eleget egyszerre az ebben is megfogalmazott műtárgyvédelmi követelményeknek? Tanulságos a finn példa ebből a szempontból is. „Nem a múzeumok porosak – legfeljebb az ötletek azok” – ezzel a szlogennel indított kampányt az ottani múzeumszövetség 1986-ban, mindenekelőtt azért, hogy a kortárs múzeumi munkába betekintést kínálva javítsa a közgyűjtemények megítélését. A kampány eleinte ugyan visszaütött, az örökségvédelmi szakma a múzeumok „áruba bocsátásának” érezte a közegtől akkoriban még idegen, agresszív kampányt, ám hosszabb távon éppen a marketinggel kapcsolatos szemléletváltást idézte elő múzeumi körökben.
Nemcsak a múzeumok közmegítélését sikerült „portalanítania”, hanem a közgyűjteményi dolgozók saját munkájukról alkotott képét is, tudatosítva bennük, hogy ezt a folyamatot bizony, a valóságos portörléshez hasonlóan, rendszeresen ismételni kell!

Morzsalapát és kefe, 1900 körül

Hogy miért vettük elő éppen most a tollseprűt mi is? A „poros múzeum” frázisa, bár nem feltétlenül a közgyűjteményekre vonatkozik, mégis a múzeumokra száll vissza, mint a finom városi por. Nagyon hasonlóan működik ez, mint a „bezártság bélyege” a főépületéből kiköltöztetett Iparművészeti Múzeum esetében. Nem elég alkalmi raktárakban és restaurátorműhelyekben, nemzetközi együttműködések vagy sokszínű múzeumpedagógiai foglalkozások során változatlanul elvégezni a ránk bízott értékmentő munkát, rendszeresen bizonygatnunk szükséges azt is, hogy nem a múzeum zárt be, csak a főépülete. Ha már Monty Python filmbe illő jelenettel indítottunk, hadd idézzünk zárásként egy hasonlatot a Gyalog galoppból. Emlékeznek még a film abszurd jelentére a pestises faluban, mikor a halottnak ítélt falubéli vitatkozik a hullaszállítókkal? Érdemes rendszeresen leporolni a bántó kliséket, ha nem akarunk a taligára kerülni!

Épületfotó - az Iparművészeti Múzeum tetőszerkezetének része