Tizenöt éve kongatjuk a vészharangot: sürgős felújításra szorul az Iparművészeti Múzeum főépülete! Azóta sok víz lefolyt a Zsolnay-cserepeken, ám az eddigi segítségből mindössze az életveszély elhárítására, például a lanterna leemelésére futotta. Most, hogy felcsillant a rekonstrukció reménye, záporoznak a kritikák a további díszburkolatok eltávolítása miatt. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba: beszélnünk kell a Zsolnay épületkerámiákról!
Az Iparművészeti Múzeum belső tereit eredetileg a kiállított műtárgyak semleges keretének tervezték – nemzetközi példákat tanulmányozva erre jutott 1894-ben Radisics Jenő és Fittler Kamill, a későbbi múzeumigazgató és az épületbe költöző főiskola leendő vezetője. 2026 nyarán, mikor egyetlen délutánra megnyílt a felújításra váró palota, nyilvánvalóvá vált, hogy Lechner Ödön remekművét nem szerény háttérnek szánta a sors. Az alkalmi bejárás azt a gyakran hangoztatott tételt igazolta, hogy a múzeum legjelentősebb műtárgya maga a főépület, amelyet „meztelenül”, üresen, pergő vakolattal is csodál a közönség. Az állványok mögé rejtett, kerámiadíszes előcsarnokba lépve többször kiszakadt a kérdés a védősisakok alól: miért nem látogatható ma is a ház? Bár a gondosan kijelölt útvonal az épület értékeit, nem pedig sanyarú állapotát hangsúlyozta, mégsem feladatunk igazságot tenni ebben a vitában. De ha meg szeretnék érteni Lechner múzeumának mai állapotát, ideje mesélnünk a Zsolnay épületkerámiákról!
„Hosszas megfontolás után a kerámiánál, a színes majolikánál döntöttem” – emlékezett vissza húsz év után az Üllői úti palota tervezésére Lechner Ödön. A mestert nemcsak a kerámia iránti gyerekkori vonzalma vezette (hiszen apja még téglagyár-tulajdonos volt), hanem a praktikum is: a tartósság, a higiénia, a gazdag színvilág. No és persze a „különleges magyar viszonyok”, vagyis az építőanyag-hiány. A kiegyezést követő építkezési lázban javarészt a könnyen faragható és olcsó mészkő állt rendelkezésre az épületek burkolására Budapest környékén – ennek segítségével valósíthatták meg a régmúlt korok stílusait idéző, vagy éppen attól elrugaszkodó álmaikat a tervezők. Ám a mészkő szerkezetek nem bizonyultak tartósnak: már 10-15 év múltán romlásnak indultak. Sokkal ígéretesebbnek tűntek az ekkoriban továbbfejlesztett épületkerámiák, különösen a pécsi Zsolnay gyár fagyálló és tűzálló találmányát, a pirogránitot övezte kiemelkedő érdeklődés.
Pécsett már a korai kezdetektől gyártottak építészeti kerámiát, Zsolnay színes mázas terrakottái korábban a Várkert Bazár árkádjainak mennyezetén és a Mátyás-templom tetőhéjazatán is bizonyítottak. A keramikus azonban megszállottan kísérletezett a tökéletes, időjárásálló anyaggal. A plutonit nevű szürkés-barnás kőagyag után az 1890-es évekre vált sorozatgyártható termékké a majolikamázzal színezett, fagyálló és tűzálló pirogránit. (Durva samott-őrleményt, azaz kiégetett agyagot kevertek a masszába, ez volt a recept fő titka.) Valódi versenyfutás volt a fejlesztése, hiszen hasonló anyag például már 1889-ben felbukkant a párizsi világkiállítás orosz szekciójában, de a 90-es években rukkolt elő a francia keramikus, Alexandre Bigot is a maga „grès flammé”-jával, a szintén fagyálló és mázzal csurgatható, magas hőfokon égetett kőagyaggal.
Nem Zsolnay volt tehát az egyetlen, aki megoldást kínált az építőanyag-hiányra, s nem is kizárólag Lechner élt a lehetőséggel. Hiszen az 1880-as évek közepétől Ybl Miklós, Steindl Imre, Schulek Frigyes, Hauszmann Alajos, Schickedanz Albert, Alpár Ignác adták egymásnak a kilincset a keramikuscsalád otthonában. Vitathatatlan azonban, hogy a szecessziós magyar építészet formanyelvét Lechner és Zsolnay együtt alkották meg, közös munkájuk gyümölcse, hogy „rátett dísz” helyett az épületek szerves részét képező, pazar színvilágú és mustrájú kerámiaköntösbe burkolták e rövid korszak épített műalkotásait. Lechner Ödön különösen meleg kapcsolatot ápolt a Zsolnay családdal. Vilmossal, illetve gyermekeivel már az 1878-as párizsi világkiállításon megismerkedett, s egy évtizeddel később, 1889-ben közösen tanulmányozták az Üllői úti palota ihletforrásául szolgáló brit koloniális építészetet, a perzsa és indiai mázas kerámiákat a londoni South Kensington Múzeum gyűjteményében. Állítólag annyit vendégeskedett Pécsett, hogy az unokák el is nevezték cica-bácsinak – hiszen az építész csodás mókusokat és cicákat hajtogatott nekik asztalkendőkből a visszaemlékezések szerint!
Ennek ismeretében ma már hihetetlennek tűnhet, hogy a múzeumépületet eredetileg sima vakolt falakkal képzelték el a megrendelők. Ács Piroska építéstörténeti kötetéből tudható, hogy a Lechner-Pártos páros a szigorú költségvetési kiírás ellenére tervezte drága kerámiadíszekkel a palotát. Az építészek elszánt lobbizása mellett a viharos belpolitika is a kezükre játszott, az egyházügyi reformok ugyanis az építkezés éveiben több kultuszminisztert elfogyasztottak. Csáky Albinnak volt köszönhető, hogy a munkálatok egyáltalán megkezdődtek, hiszen a bírálóbizottság a botránytól tartva nem mert önállóan megbízást adni a múzeumépítési pályázat nyerteseinek. Akik aztán a miniszter korábbi elutasítását figyelmen kívül hagyva hivatali utódját, Eötvös Lorándot igyekeztek meggyőzni az épületkerámia előnyeiről. A végső szót már a pozíciót 1895 januárjától betöltő Wlassics Gyula mondta ki – igaz, neki nem is maradt más választása, mint engedélyezni a Zsolnay dekorációt. Az újabb áttervezések, csúszások, pereskedések ugyanis a millenniumi rendezvényekből való kimaradással fenyegettek.
Így történhetett, hogy bár Lechner már az 1891-es tervein „színes majolikával” rajzolta tele a palota homlokzatait, a mázas tetőcserepek és a pirogránit díszelemek gyártására végül jócskán megkésve, 1896. január 8-án kötötték meg a szerződést a Zsolnay gyárral. Hogy a megrendelés volumenéről képet alkothassunk, érdemes tudni: csak a terrakotta tetőcserepekből (ezeket az 1960-as években cserélték pirogránitra) 116 ezer darabot rendeltek az építkezésre. A pécsi manufaktúra állami kölcsönből volt kénytelen több új égetőkemencét felállítani, hogy a szűkre szabott határidőt tartani tudja. Hamarosan vagonszámra kezdték szállítani a különböző burkolóelemeket, ám további bonyodalmat okozott, hogy a kivitelezők, Wellisch Sándor és Gyula az elhelyezés menetéhez igazodva várták volna a szállítmányokat, a pécsiek viszont a késve érkező kiviteli tervek sorrendjében tudtak csak gyártani. Végül a felavatás többször elhalasztott napjára, 1896. október 25-ére éppen csak sikerült állványaiból kibontani az épületet, hogy még félkész belső terekkel, alkalmi kiállítással fogadhassák a zárókőletételi ceremónián Ferenc József császárt.
Ennyi izgalom után talán érthető, hogy az idős főigazgató, Ráth György a felavatás után azonnal nyugállományba vonult. Lépjünk vissza mi is egy percre, s – talán nem szentségtörés – gondoljuk át, hogyan sikerült 130 éve, újonnan fejlesztett építőanyagokkal, erőltetett tempóban megvalósítani a múzeum szokatlan épületegyüttesét. Lechner palotájában áttört, egymásba folyó terek, légies vasszerkezetek és keleti ihletésű árkádokkal ékes, organikusan formált helyiségek rejtőznek a „festővászonként” kezelt, síkdíszítményes külső mögött. Ám ahogy Takács Imre korábbi főigazgató is megfogalmazta 2011 nyarán, a lanterna leemelésekor, „az esztétikai érték és hatás mellett a mérnöki, stabilitási szempontokra mintha kevesebb figyelmet fordítottak volna” a homlokzat esetében az alkotók. Ekkoriban indultak a rekonstrukcióhoz szükséges módszeres állapotfelmérési munkák az Üllői úton, s ezek sorra borús képet festettek az épületről. Az akkori tetőfelújítást végző ICM Kft. munkatársai például arra jutottak a Kő című szakfolyóiratban publikált jelentésükben, hogy a homlokzati díszek „krónikusan” meghibásodnak: a tetőhéjalás, a csúcsdíszek, a kupola és a párkányzat is 25-30 évenkénti felújítást igényel.
Ami persze relatív, hiszen Zsolnay Vilmos e tudás birtokában minden bizonnyal világgá kürtölte volna, hogy az építészeti kerámia bizonyítottan ennyivel tartósabb burkolóanyag a hagyományos mészkőnél! Az idézett mérnök-restaurátor csapat szerint viszont megvolt az ára az újszerűségnek: a kiterjedt homlokzati károsodást rögzítéstechnikai problémák, gyártástechnológiai hibák és a későbbi korok felújításainak tévedései együttesen okozták. Mert ha nem megfelelő a pirogránit elhelyezése, a gondos gyári kivitelezés ellenére is hamar tönkremegy a kerámia: a fugákon keresztül a víz beszivároghat az idomdarabok belsejébe, amiket aztán télen szétrepeszt a fagy. Maga a pirogránit gyártása is elsőrendű kivitelezői tudást, formakészítői és szobrászi képességeket igényel, ám mint kézműves tevékenység, a nyersanyag változékonyságától a formaadás kivitelezésén át az égetés minőségéig eleve hordoz magában hibalehetőségeket. A sietség okán az Iparművészeti Múzeum esetében pedig összeadódtak a kockázatok.
Érdemes tudni, hogy a sok téren kiváló munkát végző Wellisch építőmesterék vakolt falú épületre szerződtek, és Zsolnayhoz hasonlóan ők is csak 1896-ban kaptak megbízást a kerámiadíszítésre, amihez aligha lehetett elegendő gyakorlatuk. Fogalmazhatnánk úgy is: a múzeumépület példáján tanulták a nagyobb felületekre kiterjedő kerámiadekoráció tervezését és kivitelezését is az érintettek. Ahol még sokszor rögtönzöttnek tűnő, a kőburkolatok elhelyezésénél alkalmazott megoldásokkal rögzítették az elemeket: a nagyobb homlokzati elemeknél kovácsoltvas kapcsokkal, habarcsozással, a kerámia díszítőelemeknél a kor jellemző szereléstechnológiájával, drótozással, a csúcsdíszek esetében vasrúdra fűzéssel. És nem minden ötletük állta ki az idők próbáját. A kibetonozás pedig, vagyis a későbbi korokban általánossá vált javítási, pótlási megoldás, egyenesen katasztrofálisnak bizonyult. A kupola lámpás formájú csúcsdísze, a sokat emlegetett lanterna esete ennek tankönyvbe illő példája lehetne.
Már az 1901-es műszaki utóellenőrzésen is repedéseket fedeztek fel egyes elemein, emiatt a Zsolnay szakembereinek kellett újjáépíteni a csúcsdíszt. A lanterna a harmincas évekre így is veszélyessé vált, ezért az ismételt elempótlások mellett kibetonozták az alsó részét. Az 1960-as évek tetőfelújítása során az oszlopok és felső elemek is betonbélést kaptak: kitöltötték az üregeket az eredeti acél tartószerkezet körül. Ez a nagyjából 15 emeletnyi magasságba tervezett, közel 12 méteres, 20 tonnányi betonnal megterhelt építmény kezdett megdőlni az Üllői út irányába a 2010-es évek elejére. A helyzet aligha szorul magyarázatra, hiszen a 70-es évek óta szinte évtizedenként hallani híreket a kerámiadíszek váratlan lehullásáról. Korábbról talán csak azért ritkábban, mert a világháborús pusztítás és az 56-os belövések (súlyos harcok helyszíne volt a Corvin közzel szemközt álló múzeum) végezték el azt a romboló munkát, amire az idő volt hívatott. A 2010-es évek elején végzett anyagtudományi vizsgálatok rámutattak ugyanis arra, hogy a környezeti hatások – a napsugárzás, a légszennyezés, a por és mindenekelőtt a nedvesség – mikrorepedéseket okoznak, és évszázados távlatban már belülről is károsítják a pirogránitot.
A magyaros ornamentikájú kerámiaburkolat állapotáról különösen részletes képet nyújt a 2017-ben végzett ún. roncsolásos kutatás dokumentációja. Ennek során sérült díszítményekből való mintavétellel tárták fel az egyes elemtípusok rögzítéstechnikáját és restaurálhatóságát a szakemberek. Vizsgálataik szerint, bár a pirogránit elemek általános állapota jónak mondható, a majolikadíszek kevésbé vészelték át a 20. századot. A díszburkolat jelentős része már nem kapcsolódik megfelelően a hordozófelülethez: a ragasztóhabarcs elporlott, a fémrögzítések eltörtek vagy elmozdultak, a homlokzati díszítőelemek zöme csak az összefeszülő hatás miatt maradt a helyén, s mintegy harmaduk bármikor lezuhanhat. A homlokzat tehát azonnali felújításra szorul – állapították meg. Azóta eltelt újabb kilenc esztendő. Az átmenetinek szánt megoldást, a burkolat kétharmadának leemelését érintő szakmai viták azóta érthető módon felerősödtek. Senki nem számolt azzal, hogy a századelős építészetünk egyik legjelentősebb kincse még a kiürítése után közel egy évtizeddel is „meztelenül” kell, hogy várja a felmentő sereget!
Lechner Ödön Üllői úti palotája a maga csodálni való Zsolnay kerámiadíszítésével a hazai szecessziós építőművészet mérföldköve. Ha nem készült volna el, másként festene ma az egész ország, hiszen – sok szempontból éppen a múzeumpalota példáján tanulva – nem tökéletesíthette volna tovább Lechner a művészetét, nem építhette volna meg ma ismert formájában a Földtani Intézetet vagy a Postatakarékpénztárt, iskolateremtő stílusát nem fejleszthették volna tovább a neves követők. Fontos azonban tudomásul vennünk, hogy az Üllői úti múzeum nemcsak a magyaros szecesszió jegyeit, hanem a szintén sajátos, magyaros döntéshozatal évszázados nyomait is magán viseli. A halogató bürokráciát, az egymást kioltó lobbikat, majd a rohamtempójú kivitelezést, hogy valaki mielőbb átvághassa a szalagot. Márpedig nem ez az örökségünk megőrzésre méltó. Ideje volna végre őszintén szembenézni Lechner és Zsolnay egyedülálló hagyatékával, s további vita és halogatás helyett azonnal felújítani az Iparművészeti Múzeumot.
