Az Esterházy hercegek Magyarországon páratlan, sőt európai összehasonlításban is kiemelkedően értékes kincstára szinte az egyetlen a barokk kor hazai műgyűjteményei közül, amely lényegében átvészelte a későbbi évszázadok viszontagságait.
A 17. századtól folyamatosan gyarapodó műgyűjtemény nagy része napjainkig fennmaradt, részben a fraknói (Forchtenstein, Ausztria) vár kincstártermeiben, részben a budapesti Iparművészeti Múzeumban. Ennek a pazar kollekciónak a bemutatására vállalkozik most az Iparművészeti Múzeum kiállítása, a kismartoni Esterházy Magánalapítvánnyal együttműködve.
A tárlat 130 műtárgyat vonultat fel: csillogó ötvösműveket, ékszereket és díszfegyvereket, ékes kelméket - többségükben előkelő főúri viseletek -, továbbá nagyméretű, egészalakos képmásokat. A kiállított művek többsége a 16-17. században készült, alkotóik méltán sorolhatók az európai manierista és a barokk iparművészet legkitűnőbb mesterei közé.
A kiállításhoz magyar és német nyelvű katalógus készült, a kurátor, Szilágyi András szerkesztésében.
A kiállítás részletes ismertetése
Öt évszázad műalkotásai az Esterházy hercegek kincstárából
Egy dúsgazdag arisztokrata család Európa-szerte párját ritkító műgyűjteményének pompás darabjait: csillogó ötvösműveket, ékszereket és díszfegyvereket, pazar textíliákat, továbbá az Esterházy-család jeles alakjait ábrázoló egészalakos képmásokat tárja a látogatók elé a kiállítás. A művek többsége a 16-17. században készült, s az európai manierista és a barokk iparművészet legkitűnőbb alkotása.
20. század második évtizede óta a kincstári együttesnek két őrzési helye van: a fraknói (Forchtenstein) vár Ausztriában és a budapesti Iparművészeti Múzeum. Ez a kiállítás az első, amely a kettészakadt kincstár fontos műalkotásait együttesen tárja a közönség elé.
A 17. századot ívelte át az Esterházyak vagyonszerzésének Magyarországon egyedülálló, s Európa-szerte is ritka sikertörténete. Ekkor jött létre az a mesésen jövedelmező, a királyi Magyarország tíz vármegyéjére kiterjedő földbirtokrendszer, amely a famíliát Európa leggazdagabb arisztokratáinak sorába emelte. S ezzel párhuzamosan alakult ki a barokk kor egyik legjelentősebb magyar főúri kincstára.
Fraknó vára az 1620-as évek közepén vált az Esterházy-család birtokává. A méreteiben is lenyűgöző, középkori eredetű impozáns erődítményt, amelyet eredetileg a török támadás elleni védekezésül építettek, ekkor alakíttatták át a bécsi udvari építész, Simone Retacco tervei nyomán. Az 1700 körüli évekre eredeti rendeltetését elveszítette, s az építmény mindinkább a múltra, a família felemelkedésének diadalmas időszakára emlékeztetett. Ezt hirdették a családi ősgaléria pompás festményei – amelyek között 15-17. századi magyar uralkodók képmásai is helyet kaptak –, s a fegyvertár különleges darabjai, a törökökkel vívott ütközetek beszédes „hírmondói”. Mindenekelőtt pedig a kincstár, a maga pompázatos, vagyont érő műalkotásaival, mint a familiáris főrendi reprezentáció európai összehasonlításban is kivételesnek mondható tárgyi dokumentuma.
A barokk-kori főúri kincstárak tulajdonosai kivételes becsben tartották azokat a korábbi korszakokból származó darabokat, amelyekhez valamiféle tradíció fűződött vagy a múlt valamely illusztris alakjához kötődtek.
Olykor a művek megjelenítik, ábrázolják e személyiségeket, ahogyan azt a gyűjtemény egyik kivételes, világszerte szinte egyedülálló darabja, az úgynevezett perzsa kárpit példázza. E bőrapplikációkkal díszített, hímzett falkárpiton I. Tahmasp (1524-1576) perzsa sah látható népes udvartartásának kíséretében. (Perzsa kárpit)
Gyakran – elsősorban díszfegyvereken és ötvösmunkákon - vésett vagy zománcozott címerükkel vagy nevük feliratával utal a mű készíttetőjére vagy eredeti, első tulajdonosára.
Néha a címer és a felirat utóbb, kiegészítés, átalakítás során kerül a műtárgyra. E megoldás – például I. (Hunyadi) Mátyás hollós emblémájának és nevének szerepeltetése az itt kiállított, 15. századi díszserlegen – egyfajta „kegyes csalásnak” minősíthető. (Kat. 2.) A magyar királyság dicső korszakát megidézve a darabnak kivételes történeti értéket tulajdonít, hogy ezáltal magának a gyűjteménynek a státusát, rangját is megemelje.
Máskor az utólagos címer és felirat tulajdonosváltozást jelöl, s új birtokosának nevét tünteti fel, amint azt a kulacs alakú díszedényen látható, Esterházy Miklós nádorra utaló címer és körirat is példázza. (Mátyás-kulacs)
A művekre vonatkozó hiteles forrásadatok a 16. század hetvenes éveitől, majd nagyobb számban a 17. század első évtizedeitől olvashatók. Például egy pápai nuncius megérkezéséről új állomáshelyére, Krakkóba, Báthory István lengyel király udvarába (1577), vagy egy dinasztikus házasság megkötéséről a Habsburgok grazi rezidenciáján, 1595-ben. (Kat. 10 és 14.) E házasság távlati célja az volt, hogy megpecsételje a Habsburg ház szövetségét az erdélyi fejedelemséggel, s annak akkori uralkodójával, Báthory Zsigmonddal.
A pompás kincstári darabok olykor a diplomáciával összefüggésben kerülnek Magyarországra. 1620 tavaszán, amikor az erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor követe folytat tárgyalásokat Prágában szövetségesével, a protestáns Unió vezetőjével, Frigyes, cseh „ellenkirállyal”, a fejedelmi követség vezetője, gróf Thurzó Imre kitüntető diplomáciai ajándékban részesül. Frigyes és felesége két pompázatos ötvösművet ad át az ígéretes pályafutás előtt álló fiatal magyar főúrnak. Mindkét darabnak érdekes, fordulatos előtörténete van. Az egyiket maga az eredeti tulajdonos, Frigyes vehette át a neki hódoló nürnbergi patríciusoktól az előző év novemberében. (Kat. 15) A másik ötvösművet korábban, a 17. század elején a korszak legjelentősebb uralkodói gyűjteményében, II. Rudolf császár prágai kincstárában őrizték. (Kat. 13)
A középkori Magyarország három részre szakadását követően, az 1541 utáni közel száz év alatt mélyreható változások következtek be a rendi társadalom vezető rétegében, annak személyi összetételében. Nagy múltú, történelmi családok tűntek el a közélet színteréről, s helyükre olyan feltörekvő, nagyra hivatott személyiségek léptek, mint Esterházy Miklós (1583-1645), aki 17. század első felében futotta be a legsikeresebb életpályát.
Üstökösszerű felemelkedését, saját személyes adottságain túl, főrangú pártfogójának, gróf Illésházy Istvánnak, valamint nagyon szerencsés házasságainak is köszönhette. Illésházy oldalán már fiatalon elsajátította a hadviselés művészetét. Ebbéli jártasságát utóbb több ízben is bizonyította, főként 1623 novemberében, a boszniai basa serege feletti érsekújvári győzelmével, amely jelentősen növelte tekintélyét és a személyét övező nagyrabecsülést. Így az 1625. évi soproni országgyűlés a királyi Magyarország nádorává választotta. A következő évben birtokba vette azt a két nyugat-magyarországi települést – Fraknó várát és Kismartont, a hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt –, amelyek évszázadokon át a família tulajdonában maradtak.
Az 1660-as években pompás barokk rezidenciává alakított kismartoni kastély 1625-től, húsz éven át a nádori közigazgatás központja volt. Számos, nagy jelentőségű tárgyalás, diplomáciai aktus, olykor egy-egy családi esemény – eljegyzés, menyegző –zajlott itt. Ilyenkor egy-egy impozáns nászajándék átadására is sor került, s e darabok némelyike napjainkig fennmaradt, így e kiállításon is szerepel. (Kat. 27)
Az egykori Bars vármegye területén lévő Vezekénynél (ma: Velky Vozokány, Szlovákia) 1652. augusztus 26-án a túlerőben lévő török sereggel vívott csatában az Esterházy-család négy tagja halt hősi halált, közöttük Esterházy Miklós legidősebb fia, az ígéretes tehetségű, huszonhat éves Esterházy László.
A vezekényi csata elesett, bukásukban felmagasztosult hőseinek hosszú időn át eleven kultuszáról számos, közel egykorú és későbbi műalkotás is tanúságot tesz. Veretes pátosza, a művészi megjelenítés hitelessége okán kiemelkedik közülük az a domborműves megmunkálású dísztál, a jeles augsburgi mester, Philipp Jakob Drentwett munkája, amely az Esterházy-kincstár legismertebb, leggyakrabban publikált darabjai közé tartozik. (Kat. 33,
Esterházy Pál (1635-1713) életpályája sok tekintetben hasonlítható apjáéhoz, Miklós nádoréhoz. Felfogásuk, világlátásuk lényegében azonos; a két életút még a közéleti pozíciók megszerzése tekintetében is párhuzamos. Esterházy Pált 1681-ben, a soproni országgyűlésen ugyancsak nádorrá választották, s több mint harminc évig töltötte be ezt a tisztet.
Ám őt kevésbé a politika, mint inkább az irodalom, a zene vonzotta; költeményeket írt, olykor zenét is komponált. Verseit nem a nyilvánosságnak szánta - ezek kéziratként maradtak ránk–, az általa összeállított kantáták gyűjteményét azonban nyomtatásban is megjelentette, Harmonia caelestis cím alatt, 1711-ben. Műértőként, megrendelőként a művészet valamennyi ága foglalkoztatta, személyében a 17. század nagy formátumú mecénását, művészet-pártoló főurát tisztelik. A családi kincstár gyarapítását is fontos feladatának tekintette. Ebben kezére játszottak azok a politikai események, amelyeknek sok esetben a kedvezményezettje, olykor éppenséggel a haszonélvezője volt. A 17. század hetvenes éveitől a 18. század elejéig a bécsi udvar – s az annak elvárásait teljesítő magyar kamara – jó néhány „rebellis”, „lázadó”, összeesküvő magyar főurat fosztott meg ingó és ingatlan javaitól, ezeket utóbb az aulikus főurak, mindenekelőtt az 1687-ben birodalmi hercegi címet szerzett Esterházy Pál – illő ellentételezés fejében – megszerezhették. (Kat. 54) Van tehát némi alapja annak a vélekedésnek, miszerint szinte mindaz, ami a barokk kori hazai főúri kincstárak anyagából máig megmaradt, előbb-utóbb az Esterházyak kincstárába jutott.
Esterházy Miklós a magyar politika alapvető, távlati célkitűzésének a török kiűzését tekintette, mégpedig az ellenreformáció iránt „elkötelezett” Habsburg uralkodó, továbbá a keresztény Európa – elsősorban a pápai diplomácia – támogatásával. Anyagi eszközeit és politikusi befolyását latba véve munkálkodott annak érdekében, hogy az ország felsorakozzon Európa katolikus országai közé. Ezért igen jelentősen járult hozzá a nagyszombati jezsuita egyetem költségeihez, lehetővé téve, hogy ez az intézmény az ország egyik legfontosabb szellemi központja legyen. Itt folytatta tanulmányait fia, Esterházy Pál, akinek mentalitásában jelen volt a barokk kor vallásosságának sajátos kettőssége: a látványos ünnepi ceremóniák teatralitása és a magánáhítat igénye. Előbbit bizonyítja a magyar ferences rendtartomány nagyszabású új templomának és rendházának építtetése a nyugat-magyarországi Boldogasszonyban (ma: Frauendorf, Ausztria). Utóbbit, a vallásos áhítat elmélyítését szolgálták az itt kiállított alkotások – házioltár, kisplasztikák –, amelyek többsége eredetileg a fraknói várkápolna felszerelési tárgyai közé tartozott. (Kat. 63, 64, 65,
„…Nam quae Mars aliis, dat vobis regna Venus – …amit másoknak Mars,
Tinéktek megadja Venus”
Az ókor híres költőjének, Ovidiusnak e verssora a 17. században Európa-szerte szállóigévé vált. Így Magyarországon is, ahol a közvélekedés gyakran és szívesen vonatkoztatta az Esterházyakra, tüneményes felemelkedésük hátterére, körülményeire célozva.
Tény, hogy a család vagyonszerzéséhez és rangemelkedéséhez igen hathatósan járultak hozzá „Venus adományai”. Azaz – kevésbé költőien, inkább gyakorlatiasan szólva – azok a javak, amelyek egy-egy házasságkötés révén, hozományként jutottak a család birtokába.
E műtárgy-együttes legvonzóbb darabjai azok a láncon, nyakba akasztva viselhető függő ékszerek – násfák –, amelyek egy-egy eljegyzés vagy esküvő alkalmából készültek. A násfa-pár azonosan megmunkált darabjait az eljegyzés, majd az esküvői ünnepség alatt a vőlegény és a menyasszony viselte. Ritkaságszámba megy az a két pompás ékszer, amelyeket „hajó alakú násfa” néven ismerünk. (Kat. 94.) Díszítményük főmotívuma a barokk-kori szerelmi költészetben gyakran előforduló gálya, amely a szerelmesek sorsának viszontagságaira céloz, egyszersmind a ’révbe érkezés’, a boldog egybekelés képzetét is felidézi. Ehhez hasonló, jelképes üzenetet hordoz az a különös igényességgel megformált darab, amely egy nyilazó Cupidó-figurát jelenít meg. (Kat. 93
Az Európán túli világról, távoli kontinensek flórájáról és faunájáról hoznak üzenetet azok egzotikus matériák felhasználásával készült különleges értékű darabok, amelyek a barokk-kori főúri műgyűjtemények elmaradhatatlan kellékei voltak. Ilyen az a strucc alakú asztaldísz, melynek testét egy tekintélyes méretű strucctojás képezi.
Az elefántcsontból faragott domborművek, kisplasztikák gyakran jelenítik meg a klasszikus mitológia ismert történeteit. A díszhintó alakú pazar asztaldíszen Venust, a szépség és a szerelem istennőjét egy, gyermekként ábrázolt, pufók Bacchus kíséri. (Kat. 104) A két figura együttes szerepeltetése burkoltan, de félreérthetetlenül céloz a barokk kor gyakran idézett, pajzán hangulatú epigrammáinak egyikére: „Midőn ha fogytán a bor, ám kihűl Venus”.
Olykor a művészi megformáláson túl a kiválasztott ritka ásványok, ékkövek teszik egyedivé e műveket. Kitűnően példázza ezt az aranyozott ezüstből készült, rózsakvarc kristályokkal és termésércekkel díszített „Bányász serleg”, amelyről – latin feliratának köszönhetően – mintegy leolvashatók a megalkotásának és átadásának körülményei. (Kat. 103) E díszserleget a gazdag észak-magyarországi bányaváros, Selmecbánya (ma: Banska Stiavnica, Szlovákia) polgárai adományozták az 1650. június 27-én odalátogató III. Ferdinándnak. Az 1680-as években I. Lipót ajándékaként vált a hercegi kincstár részévé.
Az Esterházy-család nemzedékeinek tagjai közül többen töltöttek be fontos szerepet az európai diplomáciában. Közöttük Esterházy III. Pál Antal (1786-1866) herceg neve mindmáig viszonylag széles körben ismert, mint kora elismert, hivatásos diplomatájának.
Pályafutása a napóleoni háborúk idején bontakozott ki, s a bécsi kongresszust követően, 1815-ben ő lett az osztrák császárság nagy-britanniai nagykövete. Itteni tevékenységét nemcsak az európai fővárosok mérvadó körei ismerték el, de a személyes ajándéktárgyak és kitüntetések tanúsága szerint az angol királyi udvar is nagyra értékelte. E becses műtárgyak közül említést érdemel a IV. György ifjúkori képmásával díszített aranyszelence – a korszak angol miniatűrfestészetének remeke, amelyet maga az uralkodó nyújtott át. (Kat. 123)
Az 1860-as évek közepén, bizonyos gazdasági kényszerek következtében a hercegi hitbizomány átmenetileg nehéz helyzetbe került. Ezért Pál Antal herceg halála (1866) után utóda, Esterházy Miklós (1817-1894) herceg néhány súlyos, „stabilizáló” lépés megtételére kényszerült. A kincstár néhány értékes ékszerét Londonban árverésre bocsátották. Az aukcióra a nagy múltú Christie-cég központi galériájában 1867. március 29-én került sor.
Az első világháborút követően új korszak kezdődött a kincstár történetében. Azokat a műtárgyakat, - amelyek az 1870-es évek óta jó néhány kiállításon szerepeltek – Budapestre szállították. A gyűjtemény két őrzési helyét eztán egy országhatár választotta el egymástól. (Fraknót és a környező településeket 1919 szeptemberében, a Párizs mellett megkötött békeszerződés – Kismartonnal /Eisenstadt/ együtt – Ausztriához csatolta.)
Esterházy Miklós herceg (1869-1920) letéti szerződése nyomán a kincstári anyag jelentős részének ettől kezdve a budapesti Iparművészeti Múzeum adott otthont. A súlyosan fenyegető háborús körülmények miatt 1944 őszén a letéti szerződést felfüggesztették, mivel sejthető volt, hogy a harcok nem fogják megkímélni az Iparművészeti Múzeum épületét sem. Esterházy Pál herceg biztonságosabbnak tartotta a család budai várnegyedben lévő palotájának pincéibe menekíttetni a műkincseket. Ám 1945 januárjának közepén Budapest ostromának utolsó heteiben bombatalálat érte a Tárnok utcai Esterházy-palotát, és a leomló épület maga alá temette, és jórészt szétzúzta a műkincseket magukba rejtő ládákat.
A romok eltakarítása során, 1949 januárjában a szakemberek megállapíthatták, hogy a gyűjtemény rendkívül súlyos, sok esetben pótolhatatlan veszteségeket szenvedett. A siralmas állapotban lévő töredékeket – egykori pazar műtárgyak roncsait és torzóit – ekkor ismét az Iparművészeti Múzeumba szállították. A következő évtizedben vette kezdetét a sérült darabok tervszerű és folyamatos restaurálása, amelyet szakképzett múzeumi restaurátorok immár több nemzedéke végez. E napjainkban is nagy intenzitással zajló munka sajátosságait érzékeltetik és ennek „műhelytitkaiba” engednek bepillantást azok a restaurálásra váró műalkotások, amelyeknek eredeti szépségét régi archív fotók dokumentálják. (Kat. 130,) Helyrehozataluk a közeli jövő megannyi, nagy kihívást jelentő feladata lesz.
