Borz Kováts Sándor (1940—1973) mindössze 33 évet élt, mégis korának egyik legjelentősebb magyar designere volt. Ez a kiállítás igyekszik több szempontból is kiterjeszteni Borz Kováts Sándor méltatlanul rövid életét, egyrészt azzal, hogy a kevés utána maradt tárgyat nemzetközi környezetbe ágyazza, másrészt a számára oly fontos campus, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem mai hallgatóinak az életművet feldolgozó munkáján keresztül.
Borz rövid életpályája igazi sűrítmény: ő építette a Balaton első katamaránját, tervezett zeneiskolát, egyetemi campust, butikokat a hatvanas évek vidéki Magyarországán, csővázas és üvegszálas bútorokat, moduláris lámpacsaládot, sőt, még héjacsengőt is.
Elsők között volt, aki a rendszerszintű tervezést megjelenítette Magyarországon. Munkáiban igyekezett az optimális minimumra törekedni. Ügyelt arra, hogy ne termeljen felesleget, és abból építkezett, ami rendelkezésére állt. Ez visszatükröződik a Makovecz Imre által kiírt Minimáltér pályázatra benyújtott anyagán is. Érdekelte a skandináv és finn design, ezért megtanult finnül, majd finnországi tanulmányútra ment feleségével, ahol jó barátságot kötött Yrjö Kukkapuroval. összeismerkedett többek között Tapio Wirkkalával, és Olof Bäckströmmal, a Fiskars cég vezető designerével. Két gyerek édesapja volt.
Borz egy olyan korban tervezett, fejlesztett és kivitelezett sorozatgyártásra alkalmas tárgyakat, amikor se a gyártói háttér, se a piac nem támogatta ezt Magyarországon, nem is szólva arról, hogy mind technológiában, mind alapanyagban a hiány jellemzőbb állapot volt, mint a bőség.
Az a tudás, mellyel Borz rendelkezett, elsősorban apai örökségéből fakadt, és ez az örökség még a mai legifjabb formatervező generáció számára is kiolvasható tárgyaiból. Borz édesapja találta fel és fejlesztette ki a rohamcsónak-motort, és alapította meg az első motorcsónakgyárat Magyarországon. A 2. világháború után azonban államosították a gyárát, ahová még munkásként sem foglalkoztatták vissza. Hasonló sors jutott ugyanebben az időben az idősebb Rubik Ernőnek, akinek fia Borzzal együtt volt tanársegéd az Iparművészeti Főiskolán, és a Borz halálát követő évben találta fel azóta világhírűvé vált kockáját. Rubik apja is jól értette a gyártmányfejlesztést, hisz vitorlázó repülőgépeket fejlesztett és tervezett a saját maga által alapított gyárban, melyet a háborút követően szintén államosítottak. „Az egykori gyártulajdonosok az idő tájt vagy külföldre menekültek, vagy börtönbe kerültek, vagy valamilyen alantas munkára osztották be őket. De apám a szaktudása miatt, úgy tűnt, mégis nélkülözhetetlen. Végül az általa alapított gyár főmérnökeként alkalmazták. Kiváló, tapasztalt szakember volt, így aztán tulajdonképpen mindenért ő lett a felelős: ő volt a mérnök, a formatervező, az értékesítő, de még a termékek nevét is ő találta ki, sőt, sokszor személyesen irányította a gyártási folyamatot.” (Rubik Ernő, A mi kockánk. Libri, Budapest, 2020. Ford. Bujdosó István, 38-39.)
Ahogy az idősebb Rubik Ernő, úgy az idősebb Kováts Sándor sem veszítette el magántulajdonával együtt a tudását és a kreativitását, életképességét, melyet a későbbiek során fiával való közös munkákban kamatoztatott.
Borzot izgatta, mi történik a vasfüggöny másik oldalán, egy szabadabb világban, ahol a piac épít a designra, és fordítva, a designerek is számíthatnak a fizetőképes keresletre. Manufakturális körülmények között igyekezett olyan tárgyakat tervezni, melyeket azonnal sorozatban lehetne gyártani. Szerette volna, ha az általa tervezett tárgyak bárki számára hozzáférhetőek lettek volna, és nem számítottak volna luxusterméknek. Mindezt azonban az akkori rendszer minden erejével, tudatosan megakadályozta. A kiállított bútorokból sajnos csak egy-egy prototípus maradt. Jelen kiállítással először fordul elő, hogy Borz Kováts Sándor tárgyait a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében működő nyugat-európai tervezők tárgyai mellett mutatják be.
