A wellness és a telek, nyaralás a Balatonon és Horvátországban, a mozik, a bulik, a hobbik… Szabadságunk kedvelt helyszínei és időtöltései nem előzmény nélküliek, történetük mégis rövidke: a széles tömegek számára legalább olyan sokáig tartott megszokni a tartalmas kikapcsolódást, mint kivívni a lehetőségét.
Párizs, 1900. A kamerának pózoló társaság a világkiállítás magyar szervezőinek keménymagja, köztük műpártoló arisztokratákkal és a szervező kormánybizottság tagjaival, múzeumvezetőkkel. Középen Radisics Jenő pihen egy széken – az Iparművészeti igazgatója komoly bevásárlásokkal gyarapította itt is az alakulóban lévő szecessziós gyűjteményt. Ez volt a művelt világ közepe: minden a haladásról szólt, az art nouveau-ról, az elektromos fényárról… Számunkra mégis egy egyszerű statisztikai adat szúrt szemet: mintegy 50 millióan keresték fel hét hónap alatt az expo helyszíneit. Pillanatkép ez egy korból, amikor tömegek kezdték el megélni azt, ami addig úri huncutságnak számított: utazni azért, hogy valamit kifejezetten kedvtelésből tegyenek szabadidejükben, azaz aktívan pihenni.
Mert ma, amikor „a heti 36 órát meghaladó jogviszony” teljes állást jelent, a szabadság keretei pontosan szabályozottak, és a szabadidő eltöltésének kultúrája is meglehetősen kiforrott, nehéz elképzelni, hogy mindezekből a vívmányokból egyedül a munkának van komolyabb története. A nem munkával töltött időt csak a 19. század közepén kezdték a széles tömegek számontartani és kihasználni. A vasárnap 1891 óta számít törvény szerint is munkaszüneti napnak Magyarországon, de sokakat még ez sem mentesített az úr napján a munka alól. A nyolcórás munkaidő a második világháború után vált általánossá, de korábban a heti 6-7 napos, napi 10-12 órás robot sem volt szokatlan az alsóbb városi rétegekben. A nyári fizetett szabadság szintén fiatal szokás: az 1930-as évek végén vezették csak be a gyárakban, ahol gyakran a tulajdonos szervezte a nyaraltatást is.
A szórakozásnak, az utazásnak, a mulatságnak persze minden korban megvolt a maga szerepe, a különbségek sokáig inkább az egyes társadalmi rétegek egészen eltérő időfogalmából, pihenéshez való viszonyából adódtak. Az arisztokraták kiváltságnak, a polgárok presztízsnek tekintették a szabadidő tartalmas eltöltését, a gyári munkások, iparosok, kereskedők meg vágyott mintának. A legérdekesebb a tradicionális, paraszti közösségek helyzete, itt őrződött meg helyenként a legtovább – a múlt század közepéig – az az időtlenség, amely a városi emberek többségére még egy évszázaddal korábban volt jellemző: nem vált külön a munka és a szabadidő, így amit ma hobbinak, szórakozásnak, pihenésnek tekintünk, a mai szemmel kínosan lassú napi rutin része volt.
Bár a polgárság már korábban élvezte e vívmányokat, a széles tömegek számára csak a vasárnapi szabadnap tette – szerény formában – elérhetővé a tartalmas szabadidős tevékenységeket. Pillanatképet a századfordulón világvárossá váló Budapestről is érdemes készíteni: néhány évtized alatt vált szokássá a kirándulás a pesti parkokba, vurstliba és állatkertbe, a Duna-partra, a budai hegyekbe… Mozira és színházra mindenki szívesen költött, a lóversenynek és a korzózásnak hatalmas divatja volt, de a nagy többség legszívesebben a Városligetbe járt kiengedni a gőzt. Ahogy Granasztói Péter tanulmányában remekül rámutat, a szórakozásra éhes tömeg gyarapodása nemcsak az életmódra, de a városi térhasználatra is kihatott, és ez nem zajlott konfliktusok nélkül.
Legszebb példája ennek a Városliget és környéke volt, amely a századfordulóra már a kor egyik kedvelt „bulinegyedévé” vált, noha a módosabbak igyekeztek elkerülni a tömegekkel való keveredést. Az Andrássy út és a Stefánia az arisztokrácia kedvelt terepének számított, utóbbi a híres délutáni kocsikorzó helyszíne, de a nyár kivételével, amikor rendszerint tengerparton vagy gyógyfürdőkben múlatták az időt, a ligetet is szívesen használták társasági helyszínként. Dívott a kétlaki élet a gazdagabb polgárok körében is, éppen az ő gyönyörű nyaralóik sorakoztak a fasorban, építésükkor még a város szélén.
Az 1860-1870-es évektől fokozatosan körbeépítették a Városligetet. A laza parkszerkezetet a millenniumi kiállítás pavilonjai, építkezései erősen felszabdalták. Itt rendezték a nagyobb népünnepélyeket, és az erre kijelölt helyeken vasárnaponként munkások, cselédek, napszámosok, szegényebb polgárok ütötték el a hirtelen felszabaduló időt. Míg a cirkuszt és az állatkertet inkább a tehetősebbek látogatták, hétvégén mulatókkal telt meg a szomszédos Vurstli, amit rendszeresen költöztettek a ligeten belül is a hatóságok, hogy kezelni tudják a tömeget.
Ugyan a nyaralás és a fürdőhelyek látogatása csak évtizedekkel később, a nyári szabadság rendszeressé válásával vált népszokássá, a munka alóli alkalmi felszabadulással, a századelőn jelentkezett legkorábban tömeges igény. Hasonlóan megvolt az előképe a kétlakiságnak, a nyaralóba, a telekre járásnak is, de a többségnek ez sokáig távoli álom maradt. Első a kötelesség! – tartja a mondás, és valóban, több generáció idejének kellett eltelnie, hogy a pihenéssel eltöltött időt ne a tétlenséggel azonosítsuk. A szabadidő megjelenése, majd kitöltésének a tehetősebbektől átvett módozatai alakították csak át tartósan a tömegek életritmusát, felfogását, hogy ne a munkával töltött idő legyen az egyedüli érték.
