Tekintsük csodaitalnak vagy feketelevesnek, egészségügyi szükségletnek vagy káros szenvedélynek, a kávéfogyasztás szokása és jellemző fóruma, a kávéház újkori történelmünk szerves része. Hasznos eszmecserék, felforgató mozgalmak, népszerű irodalmi művek születtek egy-egy csésze fekete felett – mai írásunkhoz ez utóbbiakból válogattunk egy kávészünetre valót.

A kávéfogyasztás története alappélda lehetne a marketing-tankönyvekben: akár tiltották, akár egyenesen javallták, a kávét mindig is jóval megelőzte a híre… Budapestet például azért csak a századfordulón, a kávéházak tündöklésének idején nevezték kávéfővárosnak – és mondjuk nem a török hódoltság kezdetén, amikor a kávéivás szokása Európában az elsők között terjedt el Budán –, mert a korai kávémérések éppen, hogy a hódítók igényeit elégítették ki. Hiába emlegeti e szokást – „Kávét kicsin fincsánból hörpölgetnek” – már Zrínyi is a Szigeti veszedelemben, Buda visszafoglalásáig kellett várni, hogy velencei, londoni, párizsi, bécsi mintára valóban engedjenek a fekete csábításnak a magyarok. A kávéfogyasztás ázsiója a 18. század elejétől töretlenül emelkedett előbb főúri, később – főként a zsúfolt városokban – polgári körökben. A nagyvárosi igények termelték ki gyorsan népszerűvé váló fórumait, a kávéházakat is, amelyek szerepe valahol a mai közösségi hálóéval vetekedhetett: az információszerzés és az eszmecsere, a játék és a közösségi élet helyszínei voltak.

Az egyik kedvelt kávés szakmunka, az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán szerzői szerint a fővárosi kávéházak ősképe az a legendás hármas lehetett, amelyekről 1737-ből maradt fenn feljegyzés: Francesco Bellieno olaszos üzlete egyszerre játékosház és édességbolt, Franz Reschfellner polgári kávéháza német típusú beszélgetőház volt, az első megörökített vándorkávés, a rác Blasius Cavesieder (Kávéfőző Balázs) vízivárosi kávémérése pedig a keleti pipásházakra emlékeztetett. Bár később is érvényes volt az „ahány ház, annyi szokás” elve, hiszen a kávéházak gyakran eleve vendégkörre, sőt nem egyszer napszakra szakosodtak, jellemzően e három mintára vezethetők vissza szolgáltatásaik. Népszerűségükön sokat dobott, hogy már az említett hármas komoly árháborúba kezdett a vendégek el- és becsábításáért, a városi tanács tiltó rendelete miatt ráadásul hosszú időre egy másik szenvedély, a dohányzás is a kávéházak falai közé szorult. 1781-ben már tíz pesti kávésról tudunk, akik ekkor adták be először céhalapítási kérelmüket, Petőfi korára talán a százat, a millennium évében pedig bizonyosan a félezret is meghaladta a jegyzett fővárosi kávéházak száma.

Azt, hogy a forradalmi Pilvax mellé a századforduló ismert törzshelyei – a New-York, a Centrál vagy éppen a Japán és az EMKE – is újra felsorakozhattak a nemzeti kávéházpanteonban, már a 90-es évek lelkes kutatóinak köszönhetjük. A diktatúrák nem igazán kedvelték, hogy a kávéházak homályában lehet újságot olvasni, szabadon beszélgetni, a kávéfogyasztás renoméja ezért a múlt század vészterhes évtizedeiben hatalmasat bicsaklott: az ezüsttükrös kávéházak helyett apró eszpresszók nyíltak, a díszes csészék helyét egyszerű üvegpoharak vették át. A presszióból kiszabadult történészek viszont cikkek, tanulmányok, kiállítások és kötetek egész sorában idézték meg és hozták újra köztudatba, talán valamennyire még divatba is a kávéházi kultúrát. E mozgalom egyik főalakja, Saly Noémi idővel meg is kapta a „kávéházológus” titulust. Igaz, éppen ő hívja fel a figyelmet arra, amit könnyen eltakarhat az újsütetű – és valljuk be, néha hamis – nosztalgia: a kávéházakat virágkorukban, az 1870-es és az 1910-es évek között a gyatra lakhatási körülmények tették igazán népszerűvé, „felnőtt napköziotthonná”. Hogy kávéházban lenni jobb volt, mint otthon… „Sok a kávéházunk, mert a budapesti embernek nincs lakása, s mert szüksége van a hamis luxusra” – vallja be már a századforduló talán leghíresebb kávéházi figurája, Ady Endre is.

Bárhogy is alakult népszerűsége, a kávé mindig is a pillanatnyi felfrissülés, fellélegzés, az önjutalmazás itala volt – apropó egy könnyű csevegésre. Igaz, a kávéházak az 1910-es évekig inkább csak férfiakat fogadtak, mégis a kávészünet nemtől, rangtól független népszerűségéről árulkodnak a gyűjteményünkben nagyszámban fellelhető apró koronatanúk: a csészék aljjal. Darálós és kávéfőzős, ezüsttálcás, cukortartós környezetükből kiragadva is jól szemléltetik egykori gazdáik közeli viszonyát a fekete italhoz. Például, hogy nemesi, majd nagypolgári körökben a 19. században mennyire népszerű volt csészéket, főként egy- és kétszemélyes készleteket ajándékozni egymásnak. Gyakoriak voltak az egyéni megrendelésre készült, személyes vonatkozású idézeteket, egy-egy kedves város, vidék látképét is viselő tárgyak. A díszítmények különösen változatosak, mi több, a csészéket vizsgálva Frankenthaltól Bécsig, Meissentől Herendig szinte minden jelentős márka és műhely története jól szemléltethető.

Ehelyett azonban maradjunk most a könnyű szemlélődésnél. Ha még nem hűlt ki az ital, javasoljuk, böngésszenek galériánkban a szebbnél szebb csészék, anyagok, minták, antik, chinoiserie, perzsa vagy éppen magyaros dekorációk között, és ha kedvet kapnak még egy csészéhez, bővebben is olvashatnak e tárgyak történetéről a fényképekre kattintva. Egészségükre!