Mikor néztek fel utoljára az égre, válaszokat keresve? Rácsodálkoztak már a fodorszerű gomolyok, gömbölyded párnák, fátylak és foszlányok változatosságára? Megszédültek valaha is a gondolattól, hogy ahányan fürkésszük az égboltot, annyifélét látunk a felhőkben?
Képzelőerőnk legalább olyan határtalan, mint maga az égbolt, így nem meglepő, hogy a szabad szemmel, tiszta ésszel befogadható világ tetején minden kor embere valamiféle csodát keresett – és persze talált is. Legyen bár a megfoghatatlanság, a játékosság, az állandó változás, vagy éppen a teremtő és romboló természeti erő, amit csodáltunk bennük, a felhők mindig is határpontot jelentettek ég és föld között: természetfölötti lényekkel benépesíthető vadont, megnyugtató rendezőelvet a végtelenségben.
A másvilágon játszódó jeleneteket például az ikonoktól a karikatúrákig máig rendre felhőpárnákon képzeljük el. Fellegekbe burkolódzva jelent meg az Ószövetség istene, s nappalonként felhőoszlop vezette a kiválasztott népet a pusztán keresztül. Viharos felhők jelképezték a kiűzetéskor a teremtő haragját, és általában is a felhőfátylon átszűrődő napfény, vagy az abból kinyúló kéz vált az úr jelképévé a vallásos ábrázolásokon. Még a főalakok körüli vakító fényburok is innen ered a szentképeken. A glóriával ellentétben az egész testet körbeölelő, mandulaalakú dicsfény, a „mandorla” Krisztus színeváltozásának a jelképe a keresztény szimbolikában, s eredetileg azt a felhőt reprezentálta, amelyben a megváltó a mennybe emelkedett.
Persze ha vágtázó paripákat, esetleg pufók gyermekalakokat vizionálunk a felhőkbe, érdemes gyanút fognunk, hogy ez a káprázatunk inkább ókori eredetű. Az antik görögök istenei felhőktől eltakarva éltek az Olümposz tetején, maga Zeusz is gyakran bukkant fel ilyen alakban. Igaz, ő inkább megtévesztésül használta a ködpamacsokat: visszatérő elem a görög mitológiában, hogy a viharok és villámok hatalmas ura felhőkbe rejtőzve csábít el istennőket, nimfákat, halandó leányokat… Ilyen nász szülöttjei a nyers természeti erőt megszemélyesítő kentaurok is, ezeket a féllényeket szintén gyakran ábrázolják felhők között. Ugyanitt csataménekkel is gyakran találkozhatunk, hiszen az égbolton dübörgő harciszekér Mars háborúisten attribútuma, s később, a keresztény szimbolikában vált a minden égtájra kiterjedő isteni hatalom jelképévé.
A cuki kis íjas angyalkák felbukkanása a felhők szélén viszont inkább már kreatív képzavar eredménye. A reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus kedvelt díszítőelemként megjelenő puttók, gyermekként ábrázolt angyalok eredetét a római gyermekszarkofágokon érdemes keresni. A szárnyas kisangyalok figurája a mitológiai tárgyú képeken aztán fokozatosan vegyült a hellenisztikus korban szintén szárnyas gyermekként ábrázolt Erósz, a szerelmi vágyakozás vadszívű istenének alakjával. A populáris ábrázolásokon ezek az Ámorkák, Kupidók viszont minden szenvedélyességüket elvesztették, így már csak a szerelemistentől örökölt tegez, íj és nyíl különböztette meg őket a puttóktól, akiket e pikáns eredet ellenére is rendszerint felhők közé helyeztek az alkotók.
Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elvonatkoztathassunk transzcendens jelentésüktől, és önmaguk szépségéért csodálhassuk festményeken, dísztárgyakon a felhőket. Más égi jelenségekkel együtt ugyan évszázadokon át ábrázoltak felhőket is a környezetükből kiragadva, arra egészen a 17. századi holland tájképfestészetig kellett várni (legalábbis Európában), hogy a ma már viccesnek tűnő fodrok, pamacsok helyét átvegyék a realisztikus felhőábrázolások. A fellegek burjánzására, lelkiállapotokat kifejező képességére már a romantika korának alkotói figyeltek fel – gondoljunk csak William Turner festészetére. Nagyjából egyidőben azzal, amikor az utazás is biztonságosabbá vált, s a köznapi embereknek a vadaktól és banditáktól való rettegés helyett lett idejük rácsodálkozni a természet szépségére: felnézni az égre.
A költői felhőábrázolás az 1880-as években, az impresszionista tájképfestőkkel ért a csúcspontjára, ők voltak azok, akik kifejezetten az ég felé fordították a tekintetüket, s a borús történelmi, mitológiai jelenetekkel ellentétben már kifejezetten a világosságot, a napfényt tükrözték a vásznon. Festményeiken az örökmozgó felhők váltak az érzelmi töltés hordozóivá, mint például a napimádó Claude Monet elképesztő égboltjain, aki valószínűleg még külön módszert is kidolgozhatott a felhők tónusának, gyors mozgásának vázlatszerű rögzítésére, mielőtt műtermében befejezte képeit. Minden bizonnyal impresszionista gyökerűek a szecesszió korának azon dísztárgyai is, amelyeken már kifejezetten vibráló színeik, változatos formáik miatt váltak kedveltté a stilizált felhőmotívumok.
Arra persze nem kellett ilyen sokáig várni, hogy az emberiség felismerje: az „idegnyugtató felhőjáték” megfigyelése élénkíti a képzelőerőt. A görög mitológiában a ragyogó Apollón például egyszerre volt a költészet, a jóslás istene, s a nyájak őrzője is; nyájának bárányai pedig maguk voltak a felhők… Ha még nem tették meg, javasoljuk tehát, nézzenek fel ma is a derűs égboltra, s ha beindult a fantáziájuk, nézegessenek galériánkban további felhőábrázolásokat: pamacsokat, fodrokat, bárányfelhőket.
A felhőnézegetéshez pedig készítettünk egy zenei válogatást.
