Tűzzel és tánccal, szentekkel vagy nélkülük, de a természet körforgását, a nagybetűs életet ünnepeljük ősidők óta a nyári napfordulóval. Ezúttal a csillagászati nyárhoz kapcsolódó ünnepeink nyomába eredtünk.

Ne lepődjenek meg, ha önöknek is nehezen indult a hét. Hétfőre virradóra ugyanis csendben bekövetkezett: míg az igazak álmát aludtuk, a Föld egyik oldaláról a másikra fordult, s kezdetét vette a csillagászati nyár. Bolygónk persze ebben az értelemben nem fordul sehova, hiszen tengelyferdesége okozza Nap körüli pályáján a megvilágítottsága változásait, így az évszakokat és a kitüntetett napéjegyenlőségeket, napfordulókat is. A Földről nézve azonban – mert honnét máshonnét néznénk – évente kétszer mégis úgy tűnik, hogy a Nap delelése irányt vált az égen: a nyári napfordulóig délről északra, majd a téliig északról délre vándorol e féltekén.

Nincs itt semmi látnivaló, ha csak az nem, hogy mikor milyen jelentőséget tulajdonított az ember e rég megfigyelt, kozmikus fordulatnak, s hogyan ünnepelte az ekkor tapasztalt leghosszabb nappalt az év legrövidebb éjjelén. Mert bár a csúcson valóban túlvagyunk (pesszimista nézőpontból ez már a lejtő, karácsonyig mostantól csak rövidülnek a nappalok), pár napig azonban még áltathatjuk magunkat a maximális fénnyel: a korábbi naptárreformoknak hála, június 21-e, a valós csillagászati napforduló, és június 24-e, mikor ünnepeljük, mára elvált egymástól. Így még maradt egy kis időnk rákészülni a nyárközép éjszakájára, függetlenül attól, hogy gyújtogatással és őrjöngő tánccal, esetleg Szent Iván vagy Keresztelő János nevében ünnepeljük.

Ami közös e szokásokban, hogy az emberek szinte minden korban tüzeket gyújtottak az év legrövidebb éjszakáján, hogy elűzzék a sötétséget, megőrizzék a fényt és megtisztulást nyerjenek. Egy 17. századi egyháztörténeti munka szerint például a magyarok a 11. század óta ünneplik örömtüzekkel a napfordulót. Tekintve ugyanakkor, hogy mennyi rítus, pogány hiedelem tapadt ehhez az éjszakához, eredete sokkal korábbi lehet. Hiteles feljegyzések a középkor végétől bizonyítják, hogy a tüzet rendszerint körbetáncolták a magyarok, mi több, átugrálták az ifjak és a hajadonok, hogy ebből következtessenek a jövendőbelijükre. Tüzes ágakkal járták körbe a földeket a bő termés reményében, sőt a kutak és források vize körül is füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék. A mágikus eljárások részeként gyakran gyógyításra használt illatos növényeket, virágokat füstöltek, sőt gyümölcsöket dobáltak a tűzbe.

Mindezeknek a hiedelmeknek ugyanakkor máig érthető keretet adott, mi több, rítusait saját ünnepébe olvasztotta a kereszténység, így már az első hazai említésekben is vallásos ünnepként szerepel a nyárközép. A keresztény világban Jézus kortársa, előfutára és eljövetelének hirdetője, Keresztelő János ünnepe esik éppen a nyári napfordulóra. Az utolsó prófétaként tisztelt zsidó férfi a pusztában élt, mielőtt prédikálni és a Jordán vizében keresztelni kezdett (maga Jézus is elment hozzá megkeresztelkedni), alakját és életének egyes részleteit az Újszövetség mellett a Korán is megőrizte. A komor, aszketikus figura a kor többi önjelölt messiásával szemben nem ígért semmiféle csodát, mindössze bűnbánatot, megtérést hirdetett, s bár az okokra eltérően utalnak a források, Heródes Antipász zsidó fejedelem is mint kellemetlen erkölcsbírót tehette el az útból Kr. u. 29-ben. Jól ismert ábrázolás, ahogy mostohalánya, Salome tartja egy tálcán a szent ember fejét...

Szerepe saját korában annyira jelentős lehetett Jézusé mellett (a legtöbb forrás szerint Jézus csak János fogságba esése után kezdett egyáltalán tanítványokat toborozni), hogy az ősegyháznak bizonyos értelemben védekeznie is kellett személye túlértékelése, és egyre szektásabban, riválisként viselkedő egykori tanítványai ellen. Annyi bizonyos, hogy a keresztények ma Jánost tartják az igaz világosság tanújának, Jézust pedig a világosságnak; s így az előd, az úttörő János születését – mert a tényleges időpont egyikük esetében sem ismert – kereken hat hónappal Jézusé előtt ünneplik. Végső soron abból következtethetünk a leginkább a téli és a nyári napfordulók kiemelkedő jelentőségére a pogány hitvilágban, hogy a keresztény hagyomány az újszövetség két legfontosabb alakja, Jézus és János születésének ünnepét kapcsolta – utóbbi esetében már az 5. századtól – ezekhez az időpontokhoz.

Az már egy másik különös érdekesség, hogy bár a keresztények Szent Jánosra emlékeznek ezekben a napokban, neve mégis Ivánként, vagyis a János név szláv formájában, valamint régi magyar változatában (Jovános, Ivános) maradt fenn a magyar köznyelvben. Ne csodálkozzunk tehát, ha a legrövidebb éjjelt, mikor a világosságot tűzgyújtással ünnepeljük, Szent Iván éjszakájaként találjuk meg a kalendáriumokban, és – Shakespeare óta – az irodalomban is. Így őriztük meg az ünnepi tűz és az éjszakához kapcsolódó rítusének nevében, a földrajzi és a családnevekben is, sőt a június hónap régi magyar elnevezéseként is Ivánra kell keresnünk János helyett. Ellentétben mondjuk a fény kibocsátására képes szentjánosbogárral, amely jellemzően szintén ebben az időszakban rajzik, vagy a jánostánccal, amely – rángások jellemezte szervi idegbajként – rendszerint ilyenkor, a pogány eredetű tűztánc alkalmával szedte tömegesen áldozatait.

Ha szétbogozzuk a szálakat, melyek végérvényesen összegabalyodtak ebben az ünnepben, eredetként egy ősi kozmikus balesetet találunk, amelytől enyhén bicebócán kering bolygónk fényt és életet adó csillaga körül. Ez okozza a napfordulókat, az évszakokat, a természet körforgását, tulajdonképpen az ember által felfogható életet – tűzzel és tánccal, szentekkel vagy nélkülük, de ezt ünnepeljük Szent Iván éjjelén.