Ady-illusztrációkként váltak ismertté egy híres bútortervező korai, szecessziós grafikái – igaz, a kapcsolódó verseket azóta sem találjuk. Milyen inspirációból születhettek valójában „A nagy szonáta”-sorozat szemet gyönyörködtető, szomorú képei?

Különös képciklus került elő a késő Kádár-korban az Iparművészeti Múzeum könyvtárának mélyéről: huszonhárom szuggesztív tusrajz és egy kapcsolódó pergamen borítólap „A nagy szonáta” címmel. Alkotójuk nem sok kétséget hagyott a sorozat rendeltetése vagy saját kiléte felől. Neve cirádás, szinte már vésett betűkkel olvasható a címlapon, névjegye – az egymásba fonódó „K” és „L” – pedig lappangó motívumként tér vissza a gerinctől a borítón át a vonalrajzos stílusban dekorált képekig. A kiadó nevének üresen hagyott helye a belső címlapon arra utal, illusztrációknak szánta szerzőjük a dekadens rajzokat, amelyekről egy későbbi cikke még azt is sejteti: Ady-versek hatására születtek.

Nincs itt semmi látnivaló, bibliofil csemegének gondolhatnánk a kiadványt – ha néhány fontos részletet nem cáfolt volna a sorozat újrafelfedezése óta a kutatás. Nyoma sincs például annak, hogy valaha is megjelent volna ilyen kötet, s az ihlető verseket is hiába keressük. Ha léteznek is, biztosan nem Ady tollából születtek. Az életműbe így is, úgy is beleillik a könyv, hiszen a századelő művészeti áramlataihoz ezer szállal kötődő, bútortervezőként, építészként és könyvművészként is elhíresült Kozma Lajos egy korai munkája a sorozat. De vajon milyen céllal születhettek „A nagy szonáta” tusrajzai?

Talán mégis maradjunk a látnivalónál. Csupa antik arcélű, síkban ábrázolt alak tűnik fel a rajzokon lehajtott fejjel. Kopjafák burjánzó faragványai mindenütt. Néha élethű várossziluettek bukkannak fel, és persze a geometrizáló szecesszió jellegzetes díszítőelemei. Horváth Hilda művészettörténész szerint Kozma munkájának Aubrey Beardsley japán hatású grafikái lehettek az előképei, melyeket kevéssel a sorozat születése előtt állított ki az Iparművészeti Múzeum. De motívumaiban és díszítő stílusában érződik Gustav Klimt hatása és úgy általában a Wiener Werkstätte, vagyis az osztrák ipart a képzőművészet segítségével megújítani szándékozó mozgalom alkotóinak ismerete is.

Figurái valószerűtlenül szomorúak: búcsúzók, gyászolók, áldozók, valahol már mind halottak – sok elrajzolt, a térben magányosan lebegő álomalak. A kompozíciók rétegei szellősen épülnek egymásra, jelképrendszerük, díszítettségük mégis olyan összetett, hogy hosszas böngészés után is kínálnak felfedezni valót. Ha elvetjük, hogy a képek illusztrációk, sorrendjük variálhatóvá válik, s így más-más mesét ad ki a szonáta. Persze – mint a haláltáncban – mindig ugyanoda fut ki a történet: a tusrajzok témája élet, halál és egy kevés szerelem a népköltészetből, de felfedezhetők rajtuk bibliai és talán legendákból idézett jelenetek is. Nyugtalanító ugyanakkor, hogy kétdimenziós szerkesztésük ellenére a képek óvatosan mégiscsak érzékeltetik a teret; mondhatni: meglepetésszerűen rántják be síri világukba a képet néző embert...

 Alkotójuk mindössze 24 éves, frissen végzett építész 1908-ban, a képek születésekor, akire az említett bécsi szecesszió és Ady költészete, valamint – Kós Károlyhoz és a műegyetemi Fiatalok köréhez kapcsolódva – a magyar népművészet egyaránt hatott. Somogy megyében a dunántúli pásztorművészet emlékeit gyűjtötte, majd Erdélyben tett körutazást ebben az időszakban, hogy alkotói módszert, művészi anyanyelvet tanuljon – s az erdélyi temetők faragott fejfái sokáig vissza is köszönnek grafikai munkáin.

Első kötete, a szintén 1908-as „Utolsó ábrándok – Melódiák” még vállaltan szöveg nélküli, azaz könyv formában publikált, de önálló képzőművészeti kiadvány. Ahogy a Nyugat ismertetője is jelzi: „rajz, kép útján kifejezett gondolatait hozza nyilvánosságra, hogy festő létére, ami novellát, történetet, verset betűkből ró össze más, mindazt ő vonalakkal, dekoratív motívumokkal fejezi ki.” Rá egy évvel viszont már Révész Béla „Találkozás Hamupipőkével” című novelláskötetét illusztrálta Kozma, hűen követve az eredeti szöveget. A kettő közti munka, „A nagy szonáta” ihletforrásaként tehát nem véletlenül keresett verseket az utókor, és ezt a verziót erősítette, hogy a képek versszerű címekkel jelentek meg már első jelentős kiállításukon is.

A sorozat sorrendjét rögzítette a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Egyesületének 1909-es kiállításkatalógusa. A képek eredeti címeit – mint a például Álomlátás, Halálsejtés vagy Üresség – szintén innen ismerjük. Néhány esetben nyilvánvaló az összefüggés, a címek mégsem társíthatók egyértelműen az egyes rajzokhoz, így „A nagy szonáta” tételeinek eredeti sorrendje végsősoron ismeretlen. Kozma Lajos a Magyar Iparművészet 1913-as számában megjelent, „Az iparművészet fejlődésének új irányáról” című tanulmányát is sorozata két – gyűjteményünkből hiányzó – tusrajzával illusztrálta. Itt szerepel az a tévesnek bizonyult információ is, hogy a rajzok „A nagy szonáta” című verskötethez készültek, amelyet a francia nyelvű képaláírás Ady-vers illusztrációjaként tüntet fel.

Kozma Lajos magát elsősorban illusztrátorként, építészként, iparművészként, mesemondóként definiálta, s később már egyértelműen az iparművészet szolgálatába állította tehetségét. Népi ihletésű szecessziós grafikáinak zömét a gyomai Kner-nyomda számára készítette, s e minőségében később valóban illusztrált Ady-köteteket is. Éppen a fenti publikáció évében, 1913-ban szervezte meg a Wiener Werkstätte mintájára a belsőépítészettel foglalkozó Budapesti Műhelyt is, amelynek a lakásművészet megreformálása volt a célja. Bár tervezett jelentős épületeket, mint az Átrium-ház vagy az átépített Divatcsarnok, sőt nevéhez fűződik Kner Imre 1925-ben épült art déco villája is Gyomán, amely ma a Nyomdaipari Múzeumnak ad otthont, nevét mégis bútortervei tették híressé, a 20-as években külön fogalommá vált „Kozma-barokk”.

Előképeit jól ismerjük tehát, mégis könnyen lehet, csalódást fogunk okozni, mert mindezek ellenére sem tudjuk biztosan, milyen inspirációból születhettek „A nagy szonáta” lírai tusrajzai. Ha mégis találgatni szeretnénk, miért Adyt nevezi meg szerzőjük ihletforrásként, érdemes az említett 1913-as tanulmányhoz visszatérni. Kozma Lajos itt lényegében a szecesszió meghaladását hirdette meg az iparművészetben, visszaparancsolva az alkotó egyéniségét a funkcionalitás mögé, megjövendölve a „színpadias artisztikum” helyett a „megformálás nyugodt, nemes művészetét” a lakberendezésben.

„Talán van valami hasonlóság e fejlődési folyamat és az egyén fejlődése között. A gyerek és a korai népművészet szecessziós kész elemeket vesz át a természetből és velök funkciókat végeztett (az oroszlán tart, a madár szájából lámpa lóg, kígyó mint kilincs stb.), az ifjuember a konstrukció rajongója, mindent szerkeszteni akar és mer, a férfi az erő és nyugalom formaalkotó bölcse” – írta cikkében. Könnyen lehet, harmincas éveihez közeledve már maga is ez utóbbi, magabiztos formaművészetre törekedett a teremtő fantázia hangsúlyozása helyett, és nem csak a bútortervezésben.

A mondanivaló alátámasztásául mindenesetre egy szalonszék és két üvegmozaik tervét is közölte a szaklap, illetve két grafikát „A nagy szonáta” sorozatból, versillusztrációként feltüntetve. Mert vajon hogyan is mutatott volna, ha Kozma Lajos éppen itt, programadó cikkében jelzi, hogy öt évvel korábbi alkotásai egy fiatal, ambiciózus művész friss benyomásokat ötvöző, l'art pour l'art alkotásai?