Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Ártatlan őzikék mészárosai vagy a természeti források valódi őrei a vadászok? A világkiállítás és az Iparművészeti Múzeum jövő héten nyíló, Terítéken című kiállítása apropóján vadászati témájú tárgyakkal érzékenyítünk! (A tárlat anyagának egy részét megtalálják galériánkban.)

„A puskás embert a vadászati kultúra nemesíti vadásszá, és a nem vadászók tömegei számára is a vadászati kultúra teszi a vadászatot elfogadhatóvá” – talán jó kiindulópont lehet ezeken a sorokon elgondolkodni, ha e hivatás és hobbi, életmód és természetszemlélet megrögzött követőit jobban szeretnék érteni azok, akik önmeghatározásuk szerint a légynek sem tudnának ártani. Egy biztos, a 21. század embere számára a vadászat témája erősen megosztó, különösen akkor, mikor fél évszázad után újra ünnepelnek a fővárosban e szakma rajongói. Nem tisztünk eldönteni, hogy ártatlan őzikék mészárosai vagy a természeti források valódi őrei ők – hogy csak a legszélsőségesebb véleményekből idézzünk. Az Egy a Természettel – Vadászati és Természeti Világkiállítás apropóján annyit tehetünk, hogy gyűjteményünk legszebb és legizgalmasabb, vadászathoz kapcsolódó történeti tárgyaival igyekszünk a kölcsönös megértést segíteni.



Kezdjük is talán az esztétikummal. Vadászati témájú tárgyak után kutatva feltűnik, hogy bár gyakoriak azokon a vérengző ebeket, fegyveres embereket, kiszenvedő állatokat megörökítő jelenetek, a vadásztárgyak döntő többségét mégis gyönyörű természeti képek és persze maguk a fenséges vadak díszítik. Nagy Sándor és Kriesch Laura századfordulós vadásztáskája például eredetileg akár gyilkos szerszámokat is rejthetett, azok a búzavirágos mezőben ülő szelíd nyulak és fogolymadarak azonban, amelyek a táska fedéldíszítésének tervrajzán láthatók, hihetetlen harmóniát tükröznek, a természet feltétlen tiszteletéről árulkodnak. Ellentmondásosnak tűnhet, de A Vadászat etikai kódexe is, amelyet cikkünk nyitányaként idéztünk, mindenekelőtt élővilágunk megismerésére és megóvására hívja fel a szaktársak figyelmét. Persze akárcsak a mozielőzetesek, a vadásztárgyak többsége is a kulcsjeleneteket, a vadak befogásának, elejtésének módozatait mutatja be, a tájháttér, növényzet és állatok szeretetteli ábrázolása azonban már többet elárul a kevésbé akciódús hétköznapokról. Az erdőben szemlélődő, e morális kérdéseken naphosszat töprengő vadászember márpedig jobbszereti magát a vadak „kertészének” tekinteni, mintsem hentesnek.

Ha jellemző tárgyat keresnénk, amely e természet- és vadtiszteletet, s a tulajdonképpeni foglalkozást egyszerre tükrözi, talán erre a kisméretű, 17. századi díszfegyverre esne a választásunk. Diófából faragott ágyazatát és tusát vésett csontlapok díszítik, rajta sólyomvadász pár alakjával, kacsavadászat vízparti jeleneteivel, nyílpuskás és hálós madárfogás képsoraival. Az életteli, részletgazdag díszítéseken csak úgy burjánzik a természet: csavarodó leveles indákkal, virág- és gyümölcskompozíciókkal, felröppenő madarakkal találkozhatunk mindenütt, s még a fegyver tus-kialakítása is őzpatára emlékeztet. Nem vennénk azonban mérget arra, hogy vadászlakok falán porosodott volna ez az alig 50 centis számszeríj, hiszen díszítettsége ellenére teljes értékű, működőképes, vélhetően lóhátra szánt fegyver. Ez a másik szembetűnő jellemzője a vadásztárgyaknak, az erős funkcionalitás. A díszfegyver elsülhet, a szarvasszobor serleget rejt, a vadkanagyar szivarvágóként működik, s a mozaikos csont- és szaruberakásokkal sűrűn díszített vadászkészlet is valódi használati tárgy – egyes elemeit külön alkalmazták a vad feldolgozásakor, megsütésekor és az azt követő lakoma során. Nem véletlen, hogy az igaz vadász irtózik mindenféle öncélúságtól. „A vadász nem válhat gyilkossá. (...) Tanúsíts önmérsékletet!” – írja tízparancsolatuk.

Tény azonban, hogy e nemes kérdéseken azért sosem töprengtek tömegek. A vadászat legfeljebb az érett középkorig számított általános tevékenységnek a vadgazdag országban, de az évszázadok folyamán fokozatosan nemesi előjoggá szűkült, s ekkoriban még az eszközökben sem igen válogattak az erdőjárók. Kutyákkal, sólymokkal, íjjal és dárdával terítették le a napi betevőt, de nem vetették meg a hurkok, csapdák alkalmazását sem. A török időkben a vadaskertek szerepe értékelődött fel, a nagybirtokosok űzték leginkább a prédát, s a szakszerű vadgazdálkodást biztosító szabályozás csak a dualizmus korára született meg. Igaz, ez utóbbi törvény nemzetközi viszonylatban is feltűnően jól sikerült: a tilalmi idők, természetvédelmi előírások szigorú betartása, s az orvvadászat elleni fellépés vezetett oda, hogy a múlt század közepére vészesen felszaporodott a nagyvadállomány. Bár a 60-as években még a fácán és nyúlkergetés volt a módi, fokozatosan divatba jött a bérvadászat, majd az 1971-es, első Budapesti Vadászati Világkiállítás után felerősödött a vadászturizmus is – a vadállomány és a ráépülő, több tízmilliárdos iparág azóta évről évre gyarapszik, hiszen ma ez az úri muri.

Nem térhetünk ki tehát állatbarát olvasóink jogos felvetése elől sem, hogy a vadállomány gondozását célzó, szükségszerű vadgazdálkodáson túl (természetes ellenség híján a vadon élő állatok elszaporodása tetemes anyagi kárt okozna) vajon etikus-e hobbivadászokat, pénzes turistákat hagyni veszélyes fegyverekkel szaladgálni az erdőben. Válasz helyett inkább azt ajánljuk, olvasgassák önök is az idézett etikai kódexet, amely segít különbséget tenni a vadász és a vadember között. Ha pedig arra keresünk példát, hogy a vadászszenvedély vajon összeegyeztethető-e a széplélekkel, nem is kell olyan messzire mennünk a válaszért. A lenti, századfordulós felvételen Radisics Jenőt és Széchenyi Bélát látjuk kedélyesen csevegni – mert volt miről beszélgetnie múzeumunk második őrének, a szecessziós gyűjtemény híres gyarapítójának a „legnagyobb magyar” elsőszülött fiával. Gróf Széchenyi Béla harmincas éveiben oroszlánra vadászott Afrikában, negyvenes éveiben Ázsiában űzte a vadat, a trófeák mellett azonban rendszerint tudományos munkák kézirataival érkezett haza bőröndjében – ma is leginkább földrajzi és geológiai kutatóként értékeljük. Azt már kevesebben tudják róla, hogy idős korára nagy műbarát lett a híres utazó: a millenniumi történelmi kiállítás rendezőbizottságának elnöke volt, de az 1900-as párizsi világkiállításon, a látványos magyar történelmi tárlat megvalósulásánál is ott bábáskodott.

Javasoljuk tehát, tegyük le egy időre a fegyvert, s keressük a kölcsönös megértés lehetőségét múzeumunk vadásztárgyait nézegetve – akár a jövő héten nyíló, Terítéken című kiállításunkon a Mezőgazdasági Múzeumban!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/383,A+vad%C3%A1szat+nem+h%C3%A1bor%C3%BA