Se nem növények, se nem állatok a gombák, mégis fontos ökológiai szerepet töltenek be a természetben, és nem utolsósorban: az őszi fogások elengedhetetlen alapanyagai is. A gombászás szabadidős tevékenységnek sem utolsó, hiszen a gyógynövények kereséséhez hasonlóan ez a fajta lassú elfoglaltság is ősi húrokat pengethet meg a 21. század emberében – vadon termő élelmet gyűjteni kisebbfajta terápiával felér. Bár bizonyos típusaik legalább olyan hivalkodók kinézetükben, mint a virágok, illetve fajgazdagságuk és a hozzájuk kapcsolódó hiedelmek okán is megörökítésre lennének méltók, a gombák szépsége sokáig mégis elkerülte az európai művészek figyelmét. Talán gyanús szimbolikájuk miatt, hogy a szaporasággal, az élősködéssel azonosították őket? Esetleg a varázserejükbe vetett babonás hit, vagy az ősi, sámánisztikus szertartásokhoz való kapcsolódás lehetett az oka? Ki tudja, annyi mindenesetre biztos, hogy a természetből inspirálódó, modern áramlatok előtt a gombák ritkán kerültek a fókuszba, jellemzően inkább csendéletek, erdei jelenetek mellékszereplői voltak a képző- és díszítőművészetben.

A 19. századinál korábbi ábrázolásokért ezért szükségszerűen odafordulunk, ahol fontos és pozitív jelentéstartalmat hordozó szimbólum volt a gomba: az ősi Kína felé. A csiperkéről például azt tartották, hogy akkor terem, ha a császárságban béke honol, így a birodalom rendjének, az uralkodó helyes gondolkodásának jelképe volt. A pecsétviaszgombát (lingzhi) pedig egyenesen mágikus hatású, isteni eredetű növénynek tekintették, s így a hagyományos gyógyászatban legalább olyan fontos szerepet kapott, mint a díszítőművészetben a hosszú élet és a halhatatlanság jelképeként. Utóbbit több, a gyűjteményünkben őrzött tárgyon is megfigyelhetjük, így például egy 17. századi hajóroncs rakományából kimentett csésze díszítésén, illetve egy 1800 körül készült porcelánfigurán, a szerencsegombát tartó fiú kisplasztikáján.

Alkalmanként persze biblikus ábrázolásokon is felbukkanhatott a gomba, hiszen volt rá példa, hogy a botanikailag beazonosíthatatlan „Tudás fáját” almaszerű gyümölcsök helyett gombára emlékeztető termésekkel, vagy egyenesen „gombafaként” ábrázolta a keresztény ikonográfia. Mivel azonban a rituális gombafogyasztás a pogány szertartásokra volt jellemző, széles körben nemigen terjedhetett el ez az ábrázolásmód. Az európai művészetben egészen a 19. század második feléig kell előre ugranunk, hogy e hasznos kis lények végre jelképesen is előbújhassanak az avarból. Egyik első ilyen tárgyegyüttesünk a pécsi Zsolnay-gyár 1870 körül készült keménycserép kerti gombakollekciója (nyitóképünkön), máris zavarba ejtheti az olvasót. Hiszen ezek a rendkívül élethű, leginkább rókagombára emlékeztető dísztárgyak olyan korszakról tanúskodnak, amely – reméljük, nem sértjük meg a rajongóikat – a mai kertitörpék, kerámia pillangók és piros kalapos, vigyorgó gombácskák idejében szinte már elképzelhetetlen: egészen finom ízléssel is díszíthető egy kiskert!

A gombához hasonlóan a szecesszió is kedveli a nyirkos, árnyas élőhelyeket, így nem csoda, hogy a századforduló iparművészei az előzménynélküliség ellenére is magától értetődően emelték be díszítéseikbe a formailag izgalmasabb egyedeket. Az 1893. évi chicagói iparművészeti kiállításon, illetve az 1900-as Párizsi Világkiállításon is komoly elismeréseket bezsebelő francia keramikus és porcelánfestő, a vöröses mázairól híres Pierre-Adrien Dalpayrat például egészen zavarba ejtően bánik a növendék gomba formájával gyűjteményünkben őrzött kisebb vázáján. Hasonlóan vonzódott a gombákhoz példaként a korszak két nagy üvegmestere, Gallé és Tiffany is – elég csak híres, kalapos lámpáikra gondolnunk. Ennél is naturalisztikusabb gombaábrázolást alkalmazott a századfordulón alkotó, sokoldalú festő és iparművész, Horti Pál. Cink-alumínium ötvözetből (spiater) készült szecessziós dísztárgyait főként virágokkal, halakkal, gyíkokkal és rovarokkal díszítette. Ezek között akad egy – a Magyar Iparművészet 1899-es lapszámában is megörökített – kisebb gyufatartó, melynek szigorúan vett funkciója, azaz a gyufaszálakat rejtő üreg szinte elvész a díszítésben, a sűrű körben elhelyezett gombakalapok között.

A gomba igazi reneszánszára azonban még egészen a hatvanas évek derekáig kellett várni. Egy fiatalon elhunyt magyar belsőépítész, „Borz” Kováts Sándor a hazai formatervezés e forrongó időszakában a skandináv dizájnból, elsősorban a kézműves hagyományokat ápoló dán tervezők munkáiból merített ihletet, s alkotta meg geometrikus lámpacsaládjait – élükön a Vargányával. Fémállványos foteleket és asztalokat, üvegszálas műanyag bútorokat is gyártott műhelyében kisiparosok és nyugdíjas édesapja segítségével, hírnevét mégis a fém és üveg világítótestekkel szerezte. A Rizike, majd a Toboz családoknak még ismert az előképe, a Vargánya azonban már vitathatatlanul saját formaterv: a tíz különböző, álló, asztali és függő lámpatípusból álló családdal az akkori magyar dizájn egyik legismertebb termékét alkotta meg – az egyszerű, harmonikus gombaforma segítségével! Említésre méltó Smetana Ágnes üvegművész gyűjteményünkben őrzött, rendszerváltás előtti sorozata is: színezett üvegből készült kecses vázasorozatában a hagyma és a hangaszál mellett egy hihetetlenül gyönyörű pöfeteget is megörökített.

Nem mehetünk el szó nélkül a gombaábrázolás sematizálódása mellett sem. Mint az jól ismert, a fehér pöttyös, vörös kalapos gombát (ahogy azt egy óvodás is rajzolná) sajnálatos módon a sok mérgezést okozó légyölő galóca ihlette. Előzménye természetesen ennek is van, hiszen a fák gyökereivel szimbiózisra lépő, fenyőerdőkben is megélő galócafélék a korábban említett sámánisztikus szertartások kellékei voltak, s jellegzetes megjelenésük miatt idővel a mérges gombák, sőt általában a gombák kulturális archetípusává is váltak. A források szerint a piros kalapos gombaábrázolás már a reneszánszban megjelenhetett, annyi azonban biztos, hogy általánossá csak a 20. században vált. Könnyen lehet, hogy a mai karácsonyfadíszek előképét e fajták jellegzetes szárítási módja adta, miszerint a pogány mágusok közvetlenül az aratás helyén, a fenyők ágai közt tartósították e kifejlett korukra élénk színekben játszó kalapokat. S mivel a sámánok szívesen öltötték magukra szent gombájuk színeit, így abban is lehet valamennyi szerepük, hogy máig piros-fehér ruhában ábrázoljuk a rénszarvasszánon röpködő télapót...

Akiket további gombás műtárgyak is érdekelnek, azoknak múzeumunk kincsei mellett ajánljuk figyelmébe ezt a hasznos, angol nyelvű gyűjteményt.