A címben foglalt idézet Kosztolányi Dezsőtől származik, aki igen nagy rajongója volt a világ leghíresebb, aranyló nedűjének. Így írt róla: „Azt mondom, hogy minden csésze tea egy önportré. Ismertem egy nőt, aki addig vitte a teakészítés művészetét, hogy a hangulatait egész hűen tudta vele visszaadni. Az udvarlójának pedig úgy nyújtotta át, hogy néha vallomás volt – forró és félreérthetetlen –, néha évődés, néha pedig a szeszélyek szeszélye, egy kimagyarázhatatlan zavar, amely a végletekig csigázta a kíváncsiságot.”

Kosztolányi azok közé tartozott, akik a teát önmaga aromájáért kedvelték. Nem állhatta azokat, akik cukorral, citrommal vagy rummal „rontották el” az egzotikus, minden cseppjében álmodozásra csábító élményt. Ki gondolná, hogy a teázás mint rituálé, selyem-függönyös szalonokban, álomszép mintázatú csészékben felszolgálva, elegáns bonbonierekből, kecsesen kiemelt cukorral ízesítve csak a 19. században terjedt el Magyarországon. És mondani sem kell, hogy a nők hozták divatba.

Elfújta a szél

A tea keletkezéséről számtalan legenda kering, de az egyik legérdekesebb az ősi Kínába, i.e. 2737-be repít bennünket. A kínai császár akkor rendelte el egészségügyi okokból, hogy a vizet fogyasztás előtt az egész országban fel kell forralni, a császári palota udvarán hatalmas üstökben forralták az ivóvizet (amit utána természetesen lehűtve ittak meg), amikor hirtelen feltámadt egy szellő, és a környéken vadon termő teacserje leveleiből belesodort párat az üstökbe. A császárt annyira elbűvölte a főzet kellemes illata, hogy megkóstolta. Ízlett neki, sőt felfrissült tőle, és a rajongójává vált. Hát innen származik – legalábbis az egyik eredettörténet szerint – a teázás szokása.

Gyógyír és úri mulatság

Magyarországon a teáról az első említés 1701-ből származik. Ekkor még csak herbateaként ismerték, gyógyszerként tekintettek rá. Kizárólag a patikusok árulták, gyógyászati célokra. Fogyasztói pedig a főnemesség és a gazdag polgárság tagjai közül kerültek ki. A teát az első időben „holland” jelzővel illették, hiszen a teafű Hollandiából érkezett hozzánk, Németországon keresztül. Az elnevezése is sokféle volt: te, thé, théa néven emlegették, de a herbathé is sokáig tartotta magát. A 18. században kifejezetten úri mulatságként tartották számon a tealevelet, elképesztően drága luxuscikknek számított. Ennek Mária Terézia vámrendelete volt az oka, amely a fűszerek mellett a teára is igen magas vámot szabott ki. Nem csoda hát, hogy az aranyló ital rendszeres fogyasztása csak a 19. század első felében terjedt el a jómódúbb polgári szalonokban. Reformkori íróink, költőink is ekkor „kaptak rá.” Tudjuk például, hogy amikor Petőfi Jókaival közösen bérelt lakást a Dohány utcában, esténként teázás közben olvasták fel egymásnak az írásaikat. Mikszáth Kálmán és Görgey Artúr is szívesen teázgatott napszálltakor, Görgey állítólag sóval itta. Széchenyi István pedig bécsi cukrászdákba járt teázni.

A teadélutánok diszkrét bája

Ahogy korábban már említettük, a teázás, mint úri divat, a nemesi és nagypolgári élet kikerülhetetlen rituáléja elsősorban a hölgyeknek köszönhetően hódította meg a magyar néplelket. A nagyvilági hölgyek ebben is, mint oly sok minden másban, a párizsi divatot és szokásokat másolták. A párizsi teaszalonok hasonmásai lassan itthon is egyre-másra jelentek meg az elegáns otthonokban. A 19. század végére és a 20. század elejére már nem volt olyan, magára valamit is adó társasági hölgy, aki ne tartott volna rendszeresen fényűző teadélutánokat. Itt már elvárás volt, hogy a ház úrnője beleadjon apait-anyait: finoman omló, méregdrága abroszokon, pompás porcelán készletekben szolgálták fel a kiváló minőségű teát, és természetesen a hozzá tartozó, kötelező csemegét, a csokoládét. A teát leginkább a pesti belvárosban szerezték be, fűszerüzletekben, drogériákban. Később megjelentek a teaszaküzletek is, amelyek angol teasüteményeket, rumot, konyakot, puncsot, és teáskészletet is árusítottak.

A teázás később a nagyközönséget is meghódította. Angol mintára 1870-ben nyílt teaház Pesten, a Váci utca sarkán, de egy év múlva bezárt. Sok utódja akadt, de a teaház mint forma soha nem tudott olyan egyeduralkodóvá válni Magyarországon, mint például a cukrászdák. Ettől függetlenül a korabeli cukrászdák, mint például a Budai Várban működő Ruszwurm, a debreceni Caderas, a nagyváradi Finy, a pécsi Caflish, a miskolci Rotárius sokat tettek a teázás népszerűsítéséért.