Üresen maradtak a báltermek már az elmúlt századok nagy járványainak idején is – igaz, a halálos kórokat leszámítva semmi sem tarthatta vissza a fiatalokat a legfontosabb, párválasztáshoz kapcsolódó társasági eseményektől a farsangi időszakban. Tárgyaink segítségével ezúttal az álarcos estek történetéről mesélünk.

Francianégyes, kristályfényes jelmezest, fagylalt és pezsgő, gyertyalángok tánca. Talán a romantikus regények és egészestés adaptációik a ludasok, hogy nehéz hasonló, fesztelen képsorok nélkül magunk elé idézni a 19. századot: Európát a monarchiák korában, birodalmakat és ébredező nemzeteket, a szigorú etikett szerint rendezett Nádor-bálokat vagy az erkölcstelennek bélyegzett utcai maskarás népünnepélyeket. A nagy múltú jelmezbálok, amelyek iránt máig erős a nosztalgiánk, gyakran még kortárs alkotókat is megihletnek. A Kossuth-díjas iparművész, Schrammel Imre például egész sorozatot tervezett a velencei karnevál élményéből, melynek része ez a Herenden készített, reneszánsz kosztümös gyönyörű nőalak. Történetesen e kérdésben nem is szépít az emlékezet: a háborúk, járványok és szörnyű forró csokik után a legrémisztőbb ugyanis az lehetett e korban, ha véletlenül elmaradt a farsang! Mert, ha nem is vigasztal minket a tudat, mai koronavírusunk nem az első olyan csapás, amely évekre ellehetetlenítette a tömegrendezvényeket.

Épphogy legyen mire böjtölni, ez a télbúcsúztató, tavaszváró vigadalom, a báli szezon lehetett a késő 18. századtól az első világháborúig az év legszórakoztatóbb időszaka. Mulatságok, lakodalmak ideje, amelyet inkább keretez, mintsem meghatároz a két keresztény ünnepkör. A jelmezes felvonulás, amelyet ma gyakran a farsanggal azonosítunk, hagyományosan annak „farka”, utolsó három napja volt. A vízkereszttől hamvazószerdáig számolt időszakban rendszerint húshagyókedden rendezték a táncos ünnepélyeket. A Wiener Werkstätte egyik legjelentősebb képeslaptervezője, Divéky József is egy ilyen féktelen jelenetet örökít meg az első világháború kitörésének évében készült alkalmi grafikáján. A latin gyökerű karnevál kifejezés máskülönben eleve annyit tesz: búcsúzás a hústól.

A középkori német és itáliai eredetre utaló farsang, valamint a francia királyi és burgundiai hercegi udvarokból elterjedt bálozás a 18. századra ért össze népszerű, az előkelők után a polgárokat is meghódító táncmulatsággá. Olyannyira el is harapóztak a maszkabálok, hogy 1773-ban, Mária Terézia rendelete értelmében, a Helytartótanácsnak már szabályoznia kellett a nyilvános megrendezésüket Pest-Budán. Néhány nagyobb, zárt helyszínre korlátozták az álarcos szórakozást, mint a Várban a régi Országház (a korábbi klarissza kolostor) bálterme, vagy Pesten a Hét választófejedelem, az Angol királynő vagy éppen a Két lámpás fogadók termei. A pestiek eleve a kemény télnek, a közlekedést ellehetetlenítő dunai jégtorlaszoknak köszönhették a külön báltartási engedélyt. Tiltották az utcai karnevált, és épp csak tűrték a jelmezbálokat, de a néphangulatot képtelenség rendeletekkel korlátozni. A hírre, hogy II. József halála előtt visszavonta Magyarországra vonatkozó rendeletei többségét, s parancsba adta a Bécsben őrzött magyar korona Budára szállítását, „felrobbant” az ország. Az uralkodó már éppen nem érhette meg, hogy 1790. február 21-én hatalmas népünnepély közepette Budára érkezzen, majd történetében először közszemlére tegyék a Szent Koronát. A jogos öröm és az illő gyász kettősségéből következett, hogy akadt olyan bál is a király temetésének napján, amelyet némán, élőzene nélkül, de megrendeztek Pest-Budán. Talán nem véletlen, hogy éppen ebben az évben nyílt az első jelmezkölcsönző is a budai Dísz téren.

A reformkor évtizedeire annyira divatossá váltak a bálok (s tegyük hozzá, költséges mókának számítottak), hogy a házi mulatságokat és a nyilvános estélyeket már nem korlátozták a farsangi időszakra – bár kétségtelenül az ekkor rendezett álarcos estek maradtak a legnépszerűbbek. A főúri kastélyok pompás báljai mellett egyesületek, úri kaszinók, hivatáscsoportok is megrendezték a maguk táncmulatságait, divatba jöttek a névnapokhoz kapcsolódó Katalin-, Erzsébet- és Anna-bálok (utóbbiak szezonzáró rendezvényként a kedvelt fürdőhelyeken), a jótékonysági rendezvények, s később az iparos- és cselédbálok is. Látványos fogadásoknak adtak helyet a Pest-Budára beköltöző arisztokratacsaládok palotái, a nagyobb vigadók és szállók báltermei, de – hogy mentse a budai oldal becsületét – József nádor is fényes estélyeknek adott otthont a Várban. Ez a századvégi enteriőrfotó a nagy műpártoló hírében álló Károlyi-család pesti palotájának bálterméről például még üres állapotában is képes megidézni a jelmezestek pompáját.

A báli öltözködési- és viselkedési szokásokat, táncokat a szigorú etikett mellett az aktuális divat is befolyásolta. Bár a jellemző viseletek sokat változtak az évszázadok során, a derekat hangsúlyozó, váll nélküli dekoltázst engedő, selymet, bársony, csipkét alkalmazó, földig érő ruhák, finom cipellők és hosszú kesztyűk viselése korszaktól függetlenül általánosnak számított a hölgyek körében e rendezvényeken, míg az urak jobbára frakkot öltöttek, már ha nem találtak alóla kibúvót – amiért még Wohl Janka is korholta századvégi illemtankönyvében a „perfect gentleman”-t játszó „uracsokat”. Ő ismertette részletesen a házi és nyilvános bálok eltérő etikettjét is, például, hogy az estek háziasszonyainak mennyi apró részletről kellett gondoskodniuk a cotillon-jegyektől a virágcsokrokon át a vendégek fogadásáig. A francia eredetű bálzáró társastáncról kapták a nevüket azok a báli emlékek, ajándéktárgyak is, amelyeket főként a kiegyezés után, egyfajta „rendjelként”, bokrétáért cserébe tűztek lovagjuk mellére a hölgyek.

Míg a 18. század végén még a csárdást és a körmagyart, illetve a keringőt és a menüettet táncolták a párok (a magyar táncok a kiegyezés után élték újabb reneszánszukat), addig az 1830-as évek végére az elegáns quadrille – a francianégyes – lett a divat, amely a pesti vigadó elődjéből, a Pollack Mihály tervei alapján 1833-ban megnyílt Redoute-ból terjedt el néhány év alatt (farsang idején általánosan redoute-nak nevezték a maszkabálnak helyet adó épületeket, s később magukat az esteket is). Az eleinte csak jelképes kiegészítőnek számító jelmezek, s a gazdájuk kilétét ügyesen rejtő farsangi köpenyek (dominó) viselését néha korlátozták, s csak éjfélkor vehette kezdetét a rejtőzködő játék, de arra is akad példa, hogy a Párizsból rendelt jelmezek késése miatt maradt el kishíján a farsang.

A bálok akkora népszerűségnek örvendtek virágkorukban, hogy a századfordulón már minden jelentős szálloda és kaszinó rendelkezett bálteremmel. Az első világháború előtti évben csak a fővárosban közel két és fél ezer ismert bált rendeztek! Mi több, a hiedelmekkel ellentétben korábban, még a Bach-korszakban sem átalltak a fiatalok inkább frakkban és estélyiben mulatni, mint díszmagyart öltve, sírva vigadni vidéki magányukban... A mindenekelőtt a párválasztásról, esküvőkről, lakomákról szóló farsangi időszakban fontosabb volt, ki lesz a cotillonpartner a bál végén, mint az aktuálpolitika. A korabeli jelmezestélyeket az említett gyászidőszakok, raktárban ragadt maszkarák, háborús események vagy a zord időjárás mellett legfeljebb a komolyabb járványok hiúsíthatták meg, mint például az 1889-ben induló orosznátha, az első feljegyzett, világszerte közel egymillió halálos áldozatot követelő influenzajárvány, amely elsöpörte az 1890-es farsangi szezont, akárcsak későbbi testvére, a még pusztítóbb spanyolnátha.

Hogy ne búsuljanak az elmaradt bálokon, galériánkban további farsangi emlékekkel kedveskedünk az olvasóknak.