Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Aki fázik, vacogjon,
fújja körmét, topogjon,
földig érő kucsmába,
burkolózzék bundába,
bújjon be a dunyhába,
üljön rá a kályhára -
mindjárt megmelegszik.

(Kányádi Sándor: Aki fázik)

Induljunk el a kályhától…. Ami mindig a ház központi helyiségében foglalt helyet, körülötte szerveződött az élet, melegénél engedett fel a didergő vendég, a tűz melege nyugalmat és biztonságot jelentett az emberiség történetében. Közben gondoljuk csak végig, hogy mennyi – hétköznapi szóhasználatunkban visszatérő – utalás említi a házban található kályhákat és kemencéket, nyomatékot adva ezzel fontosságuknak. Sutba dobjuk, netán füstbe megy egy-egy tervünk, de kétkedve fogadjuk a hírt, ha annak nagyobb a füstje mint a lángja.

A kályha szó eredete az ófelnémet kahhala szóból is eredeztethető, amelyet eredetileg az edény, a csempe jelölésére használtak. A 12. században, a belső terekben elhelyezett első kályhák az Alpok északi vidékén jelentek meg, és ebben az időszakban az ételkészítés és a fűtés funkciója összekapcsolódott. A tűz gyújtását és őrzését olyan felelős munkának tartották, hogy aki ezzel foglalkozott, azt még a vasárnapi templomba járás alól is felmentették.

Évszázadokon keresztül a tűzhelynél keletkezett füst az ajtón keresztül távozott. A kályhák építése, a füst kéménybe ‘terelése’ a tiszta légterű szobák, lakóhelyiségek kialakítását tették lehetővé.
A kolostorok és főúri építkezések révén a 13-14. század során terjedt el a kályha használata Európa északi részén, a kályhafűtés paraszti közösségekben pedig a 15-16. században. A technikai kivitelezése sokféle megoldást mutat, a vaskályháktól kezdve a cserépkályhákig, ez utóbbi építőelemeit fazekasmesterek készítették, és idővel már nem csak a helyiség fűtőberendezéseként, hanem a lakótér díszes elemeként, sokszor a preztízs mutatójaként tűnt fel.

Az Iparművészeti Múzeum őrzi azokat a kiemelkedő kvalitású kályhákat és csempéket, amelyek ezekről a fatüzelésű évszázadokról mesélnek.

A gyűjteményben jelentős, több évszázadból származó fűtőberendezések is találhatóak. A különlegességek nem csak az egészben fennmaradtak között lelhetőek, hanem az ezeket alkotó csempék között is. A Ferdinánd és Jagelló Anna képmásait viselő csempepárt Joseph Egger párizsi műkereskedőtől vásárolta az Iparművészeti Múzeum 1904-ben.

A csempe keletkezése 1526-1530 körülire tehető, a vegyesmázas technika alapján megítélve, feltehetően nürnbergi, Bécs környéki vagy felvidéki műhelyben készült. Az ábrázolás előképéül Erhardt Schön nürnbergi mester 1526-ban, I. Ferdinánd trónra lépése alkalmából készült fametszete szolgálhatott, amely egy oszlop két oldalán egymás felé fordulva ábrázolja a házaspárt. I. Ferdinánd díszruhás alakja az osztrák és cseh egyesített címert tartja, míg felesége, Jagelló Anna – kezében a magyar címerrel – a kor spanyol divatja szerinti előkelő díszruhában és díszes főkötőben látható.

Érdekesség, hogy a csempék hátoldala teljesen le van csiszolva – az ún. fiókrészt (a mélységét adó, hátsó merevítő-szalagokat) eltávolították, hogy a portrék amolyan kerámiaképként falra akaszthatók legyenek. (Az I. Ferdinándot ábrázoló valószínűleg sarokcsempe volt, a szélén az egyik oszlop hiányzik!)

Az Iparművészeti Múzeum jelentős cserépkályha-gyűjteményének egyike ez a kék-fehér ónmázzal borított darab. Ilyen gazdag, teljes, 17. századi habán fajanszkályha napjainkra már nem sok maradt fenn, Budapesten kettő is található – a másik a Magyar Nemzeti Múzeum őrzésében. Az ún. brokátmintás kályhák típusába tartozik, csempéinek dekoratív virágdíszítése – mely emlékeztet a hímzett textilekre – egyetlen összefüggő felületet képez. Ez a dekoratív stílus az 1500-as évektől terjedt el német területeken.

A kályha a fajansz edényeikről ismert habán fazekasok munkája, ez a fűtőberendezés csak a főúri megrendelők számára volt akkoriban elérhető. Elülső oldalán nem látható semmilyen nyílás, a tüzet a falhoz épített kürtőn át egy másik helyiségből táplálták. Keletkezési helyén, Besztercebányán egy olyan épületben állt, amelyben a hagyomány szerint egykor II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) erdélyi fejedelem is lakott.

A műtárgyat 1890-ben, akkor igen jelentős összegért vásárolta meg az Iparművészeti Múzeum, és a tereiben folyamatosan fel volt építve.

Végül a 20. század kályhakultúrájának egy míves darabját, Cser Jolán rendkívül élénk színekben pompázó, egyedi cserépkályháját mutatjuk be. A Százados úti művésztelepen felnövő Cser Jolán már gyerekkorától kezdve ebben a miliőben nőtt fel, édesapja Cser Károly szobrászművész révén. Tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán végezte. Alkotásainak vezető ereje a szín – ezt támaszthatja alá ez a kályha, valamint a bel- és kültérre tervezett kerámia alkotásai. A főiskola elvégzése után nem sokkal magas elismerésben részesült, az 1937-es párizsi világkiállításon munkáját ezüstéremmel jutalmazták. A II. világháborút követő újjáépítési munkák nagy épületkerámiák elkészítésére adtak neki lehetőségeket.

A türkizmázas cserépkályha ragyogó sárga, zöld, kék és vörös árnyalatokkal bűvöli el nézőit, eközben a csodaszarvas legendájának jelenetsora bontakozik ki. Hunor és Magor – a testvérpár a magyar nép eredetét magyarázó monda szerint a hunok és a magyarok őse volt – új hazát keresve vadászatra indult. Útjukon egy csodaszarvas vezette őket, így csalogatva őket a vízben, halban, fában és vadban is gazdag helyre, ahol aztán letelepedtek.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/446,H%C3%A1zt%C5%B1zn%C3%A9z%C5%91ben?style=accessible