„A kemencétől jövök és a kemencéhez sietek vissza, így kívánságaim a legforróbbak. Ha valóra válnak, élted izzó lángoláshoz lesz hasonló, és majdan, ha tested kihűl, mindaz, ami utánad marad, ragyogó, tiszta fényű lesz." Az idézet Zsolnay Vilmostól, a világhírű porcelán- és kerámiamanufaktúra alapítójától származik. Nehéz lenne szebb szavakkal megtisztelni a tűzben égetett, végül mégis hűsítő burkolatként funkcionáló, szemet gyönyörködtető falicsempéket.
A csempe születése egyidős a fazekassággal. A kiégetett agyagból először csak edényeket formáztak, de valószínű, hogy lapos téglákat is készítettek belőle, vagy kis, nyakba köthető kockácskákat. Az első, „valódi” csempeleleteket Mezopotámiára vezetik vissza, az i.e. harmadik évezredre. A korszak legnagyobb városai Babilon és Ninive, ahol ekkor már különböző színű, eleinte fehér és kék színűre mázolt agyaglapokat vontak be ónmázzal, így díszítve a korabeli csempecserepeket. Később a citromsárga és narancssárga színek is megjelentek, melyeket különböző figurákkal díszítettek.
A falicsempe meghódítja Európát
A 11. században a teljes falak és épülethomlokzatok fedésének gyakorlatát – a legújabb feltételezések szerint – a Dzsingisz kán elől menekülő perzsa mesterek vitték Andalúziába. A mór kézművesek eleinte a zöld, barna és sárga mázas égetett agyag lapokat (mázas cserepeket) különféle geometriai formákra vágták, hogy egymás mellé helyezve végtelen absztrakt mintázattá, arabeszkké állíthassák össze. A szemléleti és technológiai változás a 13. században, a firenzei della Robbia műhelyben tanult Francesco Niculoso majolikakészítő mester Sevillába érkezéséhez kötődik. Az itáliai színes (chiaroscuro) festésmód ekkor jelent meg a csempéken, kék, világossárga, sötétsárga, zöld, barna, fehér, fekete, lila színeket is használtak. Emellett megjelentek a figuratív és a narratív elemek.
A 17. és a 18. században Hollandia a díszcsempék fontos központjává vált. A holland kék kerámiát, a delfti fajanszot a 17. században fejlesztették ki, hogy kiváltsa az igen drága kínai porcelánt. Németalföldön sok helyen gyártották, de a nevét Delft városáról kapta. Fehér ónmázzal fedett, formába préselt, kobaltoxiddal festett kerámiák voltak ezek. Elterjedésük egyik oka a motívumok gazdagsága: állatok, virágok, portrék, katonák, mitológiai és bibliai jelenetek, tájképek. A delfti fajanszok híresek voltak kobaltkék és fehér színükről egész Európában.
A csempe, mint művészet
Magyarországon a csempe, mint burkolóanyag későn terjedt el. Az Árpád-korban cserépkályhákat használtak, ekkor kezdték el a mázak alkalmazását. Ez a még mázatlan, de valóságos remekműnek számító, égetett agyag kályhacserép 1490-1500 körüli, Alexandriai Szent Katalin alakját formázták rá, és a besztercebányai Bothár-házból származik.
Az első magyarországi fajanszmanufaktúrát a Nyitra megyei Holicson alapították a 18. század közepén, ahol már a század harmadik harmadában kályhákat és fali csempéket is készítettek. Később nagyon sok kőedény- és porcelángyár létesült, például Tatán, Pápán, Városlődön, Miskolcon, Herenden, Kőszegen és Pécsett. Később a pécsi Zsolnay gyár hozott nemzetközi elismerést a magyar kerámiának. Az 1852-ben, Zsolnay Miklós által alapított gyár különféle hazai agyag és mázfajtákkal kísérletezve rendkívüli eredményeket ért el. Neki tulajdonítható például a porcelánfajansz, és az épületek díszítésére alkalmazott színes fagyálló csempe, a „pyrogránit". A Zsolnay kerámiák száz év múltán is eleven színekben pompáznak legszebb épületeinken: a Parlamenten, a Mátyás templomon, a Nagyvásárcsarnokon és az Iparművészeti Múzeumon. Az alábbi, homlokzati épületkerámia tipikus példája ennek a technikának (bár helye azonosítatlan), ám szépsége így is lenyűgöző. A sima, türkizkék színű háttérből erősen kidomborodik a díszítés: kétágú, lendületesen ívelő, kanyargó szalagmotívum között tömött cinia virágfejeket mintáztak meg.
A gyár legnagyobb üzleti sikerét és Zsolnay világhírét mégis a fémes fényű máztechnika, az „eozin" teremtette meg. Az első rubin színű edényről Wartha Vince (a technika megalkotója) Zsolnay eozinnak nevezte el a mázat, mert fénye a hajnal pírjára emlékeztetett (a szó jelentése “hajnalpír”). Az 1896-os Millenniumi Kiállításon az új fémes fényű lila, zöld, kék eozin dísztárgyak elsöprő sikert arattak, Zsolnaynak már versenytársa sem akadt, mivel ezt a technikát a világon sehol nem tudták alkalmazni. Ez az 1913 után készült, eozinmázas, faunmintázatú, dombornyomatú falicsempe is egy igazi műremek.
Az ipari forradalom, tömeggyártás
Az ipari forradalom a technológiai újítások ideje volt, különösen Nagy-Britanniában. A britek a kerámia burkolólapok tömeggyártásával elérték, hogy azok megfizethetőbbek legyenek a középosztály számára is. A kézzel készített és kézzel festett burkolólapok továbbra is népszerűek maradtak, de a kerámia-burkolólapok tömeggyártása több embernek tette lehetővé a maradandó szépségű burkolatok és díszkerámiák használatát. Így történt Magyarországon is. Ettől függetlenül a kézzel festett burkolólapok továbbra is közkedveltek voltak, főleg az arisztokrácia és a nagypolgárság körében, megőrizve a régmúlt idők eleganciáját és báját.
