„Kávézom, reggelizem. Már nemcsak sejtem, hogy az én életemben nem volt ehhez a mostanihoz hasonló tél, ekkora hideggel, ennyi hóval; megerősítettek benne tudós meteorológusok, akik a rádióban, tévében nyilatkoztak. Évszázados hidegrekordok dőltek meg. Hó, hó, hó mindenütt. Betakarta Budapestet, az országot, egész Európát jószerint. Lelassult a hidegben, a hóban minden. Bebugyolálva, tapogatózva járunk az utcán, bizonytalanul lépkedve. Átjár a hideg, szinte keményre fagy arcunkon a bőr, kiveresedünk. Mint a részegek, majdnem olyanok vagyunk a fagyban.”

Varjas Endre Hó, hó, hó című publicisztikája az 1987. január 16-i Élet és Irodalom című hetilapban jelent meg, miután pár nappal korábban január 12-én mintegy 30-50 centiméternyi hó hullott le az országra, az utcai hőmérő pedig -17 Celsius-fokot mutatott. Embermagasságú hótorlaszok alakultak ki, az alapélelmiszereket tankokkal juttatták el a hóval elzárt településekre, az iskolák több napra bezártak, a közlekedés megbénult, ennek ellenére mindenki emlékszik erre a télre. Ki azért, mert végtelen szánkózással és hóemberépítéssel töltötte ezeket a napokat gyerekként, ki pedig azért, mert zsémbes hólapátolással igyekezett megszabadulni a súlyos égi áldástól.

A végeláthatatlan hó látványa az évek előrehaladtával lassan ismeretlen lesz számunkra, az utánunk jövő generáció – és manapság már mi is – csak többórás utazás után láthat hófedte tájakat és hódolhat a téli sportok iránti szenvedélyének.

Az Iparművészeti Múzeum gyűjteményének darabjai viszont megidézik számunkra a hosszú évtizedekkel ezelőtti teleket, a talpunk alatt ropogó havat, a napfényben szikrázóan megcsillanó fehér (táj)takarót, a hideg napokon szinte néptelen tájat, amelyre azért – valljuk be – minden télen egyszer nagyon várunk.



Az egyik legismerősebb kép, amely egy havas téli tájon fogadhat minket, az a dolmányos varjak fekete-szürke tollazatú csapata. Eleséget keresve lépdelnek a fehér hóban, a távolban házak és néhány fa körvonalai sejlenek fel. A felfelé erősen öblösödő, széles testű váza a dán festőművész Wilhelm Theodor Fischer tervei alapján készült a koppenhágai Dán Királyi Porcelángyárban 1897-ben. Az alkotó még számos, hasonló tematikájú vázát készített, emellett festményein is jellemzően természeti tájak és a vele szimbiózisban élő állatvilág jelenik meg.

A hólepte tájban, a téli hideggel dacoló, hangszereiket a havas falusi utcán cipelő vándorzenészek alakja jelenik meg Pálinkás Béla századfordulón készített keménycserép vázáján. A kopasz útszéli fák mellett a néptelen utcán három muzsikus fázósan, nagykabátban bandukol, hónuk alatt hegedű és nagybőgő, utalva úticéljukra: a következő helyre, ahol ismét muzsikálhatnak. A váza másik oldalán férfialak, kezében vándorbot, hátán gyűjtögető zsákja. A falusi jelenet előadásmódja, a hatásosan jellemzett figurák, a fekete kontúrvonalas, leegyszerűsített rajz, a plakátszerű lokális színezés újszerűen hatott a 20. század elején a magyar kerámiaművészetben, a műtárgy feltehetően szerepelt már az Iparművészeti Múzeum 1903. évi karácsonyi kiállításán is.

Gyönyörű íves formák, lekerekített vonalak és egy kecses nőalak: a századforduló uralkodó stílusirányzata szinte rögtön leolvasható erről a bronz és üveg felhasználásával készített asztali lámpáról. A cseh származású Josef Kratina és a francia Eugéne Blot alkotópáros által készített asztali lámpa a korszak és az alkotópáros egyik jellegzetes darabja. Kratina – aki fiatal éveit Párizsban tölti és Auguste Rodin tanítványa volt – számos finoman kidolgozott tárgyat készített, ezek a művészi ihletettségű darabok a mindennapi használatban is remekül funkcionáltak. Kratina egyik kedvenc motívuma, a kecses női alak jelenik meg ezen a lámpatesten, amely mintha az ablakon keresztül szemlélné a lilás égbolt alatt behavazott tájat. Az ablak és a mögötte lévő táj a félköríves keretben háromosztatú üvegfestmény. Bár a lenge öltözék és a hűvös téli táj egy tárgyon belüli összekapcsolása érdekes ötlet, cserébe a hátoldalra szerelt, bekapcsolt égők meleg fénnyel világítják meg az üvegfestményt.

A hóval borított tájban virágait gondozó cilinderes úriember alakja is furcsa kontextust teremt a hűvös téli idő és a virágzásuk teljében lévő növények között, de az üdvözlőkártyán szereplő üzenet miatt talán el is tekinthetünk ennek valóságtartalmától. Az 1800-as évek elejéről származó kis kártya alján – melyet barátok küldtek egymásnak kapcsolatuk erősítéseképpen – négysoros felirat olvasható: „Wie im Winter man Blumen befördet Um herrlich den Sinn erfreun Sey heute mein Glückwunsch erörtert In ewiger Freundschaft zu seyn”, amely szabad fordításban annyit jelent: „Ahogy télen a virágok megörvendeztetik az elmét, úgy ma, szerencsémre, egy örök barátságnak örvendhetek.” Az erősen füstölgő kémény és a hólepte táj is hideg időre enged következtetni, ebben a virágzó nefelejcs és rózsa a barátság szépségének és állandóságának szimbóluma lehet.



Feltételezhetően Rudolf Hammel alkotása ez a hóval borított tanyát és környező tájat bemutató kárpit, amely a szecesszió egyik jellegzetes alkotása. A szövött kárpit nagy részét e hómező tölti ki, az emberi jelenlétre a házikó, annak kéményéből szálló füst utal, de emberalakok itt sem jelennek meg, a vidék csendes és néptelen.