Az év legőszintébb pillanata vagy kínos giccs a szerelmesek ünnepe? A szerelemábrázolás rövid történetében keressük a választ a Valentin-nap rejtélyére. Elő a rózsaszín szemüveget, tartsanak velünk!

Hogyan lehet a szerelem egyszerre halálos és halhatatlan? Kínzó gyönyör? Elérhetetlen eszmény és közben rózsaszín emoji? Gondoljunk bármit is a Valentin-napról, vagy általában a felemás módon befogadott hagyományokról (mert azokat teremtjük, ugye), az azért nem árt, ha valamilyen módon éltetjük ezt az érzést. A szerelem sorsfordító élmény lehet, több ilyen ünnep is elférne még a naptárban. Felgyógyulás a betegségből, életközép, nagy találkozások, rálelni az életcélra, szülővé válni vagy éppen nem – mennyi váltó van ezen a síntengeren! A mindössze három évtizede velünk zötyögő Valentin-nap egy megmagyarázhatatlan érzésnek ad értelmet, ilyet is, olyat is, ki mire nyitott: a lovagias, az elsöprő, a bimbódzó szerelemre, vagy éppen a carpe diemre.

Tessék választani, vagy hagyni az egészet, a boldogságot úgysem árulják a sarkon. A lovagi szerelem például nem akar örökké tartani, sőt beteljesedni sem. Szolgálni és a vágyakozásban megtisztulni szeretne a lovag – lehetőleg még a legközelebbi csata előtt. A láncingben mulatozó, folytonos életveszélyben élő középkori urak nagyot merítettek az élet elixíréből, ahol és amikor csak lehetett. Szembeállították az eszményi szerelmet a házassággal, sőt a megélt vággyal is, gondoljunk csak a trubadúrlíra árnyékában virágzó obszcén költészetre. Hűbéruruk asszonya sosem lehetett vágyaik valódi tárgya, mégis illendő gesztus, mintegy a hűség mércéje volt a távolból csodálni. Elérhetetlen magasságba, költészetbe emelték az úrnőt, hasonlóan ahhoz, ahogy ma a Valentin-nappal oltárt emelünk a szerelemnek.

Ebbe a kaspóba nem is szükséges illatos kerti virágot szednünk ahhoz, hogy pontosan kiszagoljuk e lovagias érzelem nyomait a reneszánsz szerelemeszményben is – ez volt a kor, mikor a szerelem, a testi vágy vagy éppen a házassági szándék már nem feltétlenül zárták ki egymást. A vulgáris (ebben a jelentésében: anyanyelvi) szerelmi poézis ugyan megtartotta az imádott nő iránti reménytelen vágyódás motívumát (ennek fonákja szintén megjelenik a valódi kalandokról mesélő pajkosabb virágénekekben), a hódolás helyett azonban megjelenik az udvarlás gesztusa: a hölgy, akinek szól, már nem elérhetetlen eszmény. A szerelmespárok ábrázolásában sokáig fennmarad még az itt is tapasztalt, színpadias egymás felé fordulás: rendszerint kerti jelenetekben „lessük ki” az évődőket, s érzelmeikről virágok, madarak mesélnek – hiszen ez az udvarlás még mindig a közönségnek szól.

Klein Ármin szobrászművész, aki bécsi tanulmányaiból hozta magával a neoreneszánsz stíluseszményt, jelentős részt vállalt a Zsolnay-kerámia sajátos jellegének kialakításában. Vázája egyszerre zsáner és kortárs műremek, hiszen 1880-as kaspóján a quattrocentót idéző ábrázolást érzékeny vonalrajzzal, lokálisan alkalmazott halvány színekkel jeleníti meg, amely a kor brit iparművészetének alapos ismeretéről tanúskodik.

Cselszövés és féltékenység, megbocsátás és beteljesülés – a szerelemben számos drámát élhetünk meg, s hogy ez részévé vált az érzelmekről alkotott elképzelésünknek, leginkább az antik előképeknek köszönhetjük. Ámor és Psyche mitológiai, Antonius és Kleopátra történelemformáló szerelme nélkül Rómeó és Júlia sorsát sem volna könnyű értelmezni. E klasszikus szerelemeszmény még mindig magasztalja vágya tárgyát, de már helyet ad az érzékiségnek, a drámának is, s előszeretettel idézi meg letűnt korok szerelmeseit, mesél az érzésekről ókori görög és római motívumokat kölcsönözve – mint ezen az Ámor és Psyche drámáját megörökítő, 1820-as neuhütteni öntöttvas domborművön is megcsodálhatjuk. Gyengédség és érzékiség, dráma és beteljesülés, s a minden korlátot, még az égi és a földi világ határait is lerombolni képes szerelem jelenik meg ebben az ábrázolásban.

E drámaiság és az antik előképek hatása már valamivel korábban, a barokk művészetben is felbukkan, a bonyolult, szélsőséges érzelmeket már ekkor igyekeztek a művészek a szerelmi témájú alkotásokban is megjeleníteni. Gyűjteményünk számos korabeli darabot őriz például a Meisseni Porcelángyár kínálatából, ahol az 1731-től modellmesterként dolgozó Johann Joachim Kändler teremtett egészen új stílust a porcelánszobrászat műfajában. Erőteljes, kifejező mozdulatokat ad figuráinak, melyek közül a legkedveltebbek a gavallérokat és hölgyeket ábrázoló páros szobrai. Változatos öltözékű, díszes alakjaihoz gyakran a francia operából vagy az olasz commedia dell’arte figuráiból kölcsönzött szereplőket, ilyen például az illusztrációnkon is látható, teltidomú, kívánatos Columbina és a csibész szolga, Scaramouche. A színpadias udvarló gesztus, a néző felé fordulás itt is érződik, ahogy a tisztaság eszménye is jelen van még, hiszen a zárt kalitka a hölgyalak kezében a szüzességre utal. A szerelmesek gyengéd mozdulatai, tekintetük meghitt összefonódása a korábbinál azonban jóval valóságosabb szerelemképre utal.

Az európai porcelánművészet másik fellegvára, a bő háromszáz éve alapított Bécsi Porcelángyár kínálatából szintén őrzünk számos olyan figurát, amely az adott kor szerelemképéről mesél. Ugyan a manufaktúra történetében a klasszicista és biedermeier dísztárgyak korszaka számított a fénykornak, érdekességként most egy későbbi, már a gyár bezárása előtti, a korai historizmus időszakából származó szoborcsoportot mutatunk, mely egy szintén történelmi szerelmespárnak, a fiatal Ferenc Józsefnek és Sisinek állít emléket. A mázatlan porcelánszobor aprólékosan kidolgozott részletei (az uralkodó tiszti egyenruhát, hitvese fodros-csipkés kivágott ruhát visel) szinte szöges ellentétben állnak a figurák elnagyolt, élettelen arckifejezésével. Igaz, ezzel az idealizált uralkodóképpel nyilván birodalom-szerte könnyen tudtak azonosulni az alattvalók, a romantika érzelmeket eszményítő vonása megint csak nem tett jót annak, hogy tisztán lássunk a szerelem kérdésében. Amelynek, mint tudjuk, e szobor születésekor, az 1850-es években még kevés köze volt például az elköteleződéshez.

A szerelem győzelméhez – mint azt korábban a lakodalmi szezonról szóló cikkünkben is kifejtettük – az a polgárosodással induló mentalitástörténeti változás vezetett, mikor a közösségközpontú gondolkodás helyett az individualizmusra, az egyéni boldogságra helyeződött a hangsúly, s ez ugyanannak a romantikának a számlájára írható, mint az érzelmek idealizálása is. Korábban a szerelmet valamiféle szükséges rossznak, kamaszbetegségnek tartották, amin jobb átesni korán, a házasság előtt, a századfordulóra azonban kezdett polgárjogot nyerni az érzelem nyílt megélése, már nem számított ritkaságnak a szerelmi házasság. A művészetben ezzel egyidejűleg az akadémizmustól való elfordulás, a szecesszió kora jelentette az első valódi áttörést az érzelmi kapcsolat ábrázolásában. Mack Lajos szobrász-keramikus könnyedén mintázott, divatos alakjai között találtunk erre az eozinmázas vázára a Zsolnay egy későbbi, századfordulós korszakából. A szerelmesek itt már valóban ölelkeznek, érzelmeiket egymással, egymásnak élik meg, az udvarlás színpadias gesztusának, szimbolikus jelzésének nyomát sem leljük. A jelenet egyszerűen csak meghitt, bensőséges, átélhető.

A testi vágy finomabb megjelenítése is e kortól gazdagítja hétköznapi szerelemképünket. Bár a pajzánságnak, pornográfiának továbbra is megvolt a maga különutas divatja (elég csak belenézni szex libris gyűjteményünkbe), a szecesszió korától az érzelem hagyományosabb ábrázolásába is belefért egy kis antik gyökerekhez visszanyúló erotika. A századelőn alkotó Hugo Höppener német illusztrátor-festő például még azért érdemelte ki a „Fidus” (hűséges) művésznevet, mert tanulóéveiben a meztelenség ábrázolásáért elmarasztalt, idős müncheni mestere helyett vállalta a börtönbüntetést. Később ő lett az, aki szimbolista illusztrációin előszeretettel ábrázolt meztelen testeket, közvetlenül befolyásolva a 60-as évek pszichedelikus szubkultúrájának grafikai stílusát. Példaként választott ex librise egyértelműen erotikus jelenet, a gyengéd egymásba fonódásban, a meghitt mozdulatokban ugyanakkor felismerni véljük a szerelmi zsánerképek korábbi jellegzetességeit is.

Romantikus olvasóink bátran ugorjanak most a galériához további, fülig szerelmes illusztrációkért – de mi nem kerülhetjük meg azt a témát sem, hogy vajon miért lehet olyan megosztó a Valentin-nap, e fiatal ünnepünk. A modern tudomány már pontosan rögzítette, hogy a valódi szerelem inkább a hormonok, mint az érzelmek tánca. Rómeó és Júlia helyett dopamin és noradrenalin a főszereplői, melyek egyszerre felelősek a jutalomérzésért, az egymás iránti függőségért és a vészhelyzetekből is ismerős izgalmi állapotért. Agyi képalkotó vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a szerelem más módon is manipulálja agyunkat: néhány fontosabb idegpályát kiiktatva egészen egyszerűen akadályozza az objektív ítéletalkotást. A szerelem valóban rózsaszín szemüveg: ha felvesszük, nem is értjük, hogyan tudtunk élni nélküle, s ha levesszük, nehezen fogjuk fel, mit láttunk meg korábban benne. Az angolszász országokban évszázados múlttal bíró, Szent Bálint napjához kapcsolódó kultusz a 20. század végén vált világszerte a „szerelmesek ünnepévé”. Hogy kínos giccsnek tartjuk vagy az év legőszintébb pillanatának? Talán azon is múlik, hogy éppen mit diktálnak a bennünk dolgozó vegyületek.

Örök romantikus olvasóink már rég a galériában böngészik a további szerelmes jeleneteket – tartsanak velük önök is!