Az ősi álarcok, melyeket az átváltozás érdekében hordhattak tulajdonosaik, eredeti céljaiktól elrugaszkodva váltak a díszítőművészet részévé. Ám különös módon, születési körülményeik felidézésével, az ismeretlentől való borzongással válhattak újra a művészi kifejezés eszközévé – erre jutottunk a többi közt Zilzer Hajnalka maszkjait vizsgálva. Mai cikkünkben rémisztő álarcok szemébe nézünk – tartsanak velünk!
Az álarcviselésre való hajlandóságunk mélyen emberi tulajdonság. Arcunk tükrözi személyiségünket, érzéseinket, így ha mindezeket rejteni szeretnénk vagy más színben feltüntetni, rögvest álorcát öltünk, azaz más bőrébe bújunk valóságosan és áttételesen is. Mert a maskara nem feltétlenül tréfa. Nem elég másnak tűnni, az álca kulcsa épphogy az átlényegülés. Ezért tulajdonított varázserőt az álarcnak az ősembertől a hellén kor színészén át a Pókemberig mindenféle szerzet, aki fenségesebb, ijesztőbb, esetleg tréfásabb, s többnyire nem is evilági jegyeket kívánt magára venni. Bár e tulajdonságok életre is kelhetnek, hiszen az álarcok önálló szimbolikája a heraldikától a színháztudományon át az ezotériáig egyaránt vizsgálat tárgya, az álarc a viselője nélkül valójában csinos maszk csupán, hiszen éppen a csoda hiányzik belőle, az átváltozás, az új külcsíntől új személyiséget – vagy éppen teljes személytelenséget – remélő ember.
Mélyen emberi tulajdonság persze az élénk képzelőerő is, hogy mindettől szívesen elvonatkoztatunk, és érzelmeket, személyiségjegyeket képzelünk az üres maszkokba is, isteni viselkedésként értelmezve a fenséges, ördöginek, vadállatiasnak az ijesztő maskarát. Az említett görög színháznak köszönhetjük az álarcoknak azt az evolúcióját, hogy szerepük túllépett az ijesztegetésen és megidézésen, emberi jellemek és érzelmek egész skáláját váltak képessé megjeleníteni a tragikustól a komikuson át a szatirikusig. A színházi maszkokat ugyan idővel leváltotta az eleven arcjáték, a commedia dell'arte, az olasz népszínház még átmentette valamelyest az újkorba a használatukat: a barokk kori műfajra jellemző karaktereket – a lusta szolgától a zsugori kereskedőn át a kerítőnőig – gyakran maszkok segítségével jelenítették meg a jellemszínészek.
Ebben az értelemben minden mai álarcnak és maszkviselési szokásnak megvan a maga archetípusa, történelmi előzménye. A farsangi tradíciókban ugyan több kor és kultúra szokásai továbböröklődtek, az álarcos felvonulás hagyománya mégis leginkább a római szaturnáliákra vezethető vissza. Míg a misztériumjátékok állandó kellékei, a tipikus télűző maszkok, szarvas ördögmaskarák – ezek közé tartoznak a busóálarcok is – megalkotói pedig a klasszikus szatírábrázolásból meríthették az ihletet. Röviden: azért lett patás az ördög, mert a pogány múlt volt az egyház legfőbb ellensége, így Pán pásztoristen tipikusan alkalmassá vált arra, hogy az alvilág urát is az ő képében fessük a falra. A régi hiedelemvilágban a kecske Dionüszosz és Bacchus állata, a bujaság szimbóluma is volt, így nem csoda, hogy ábrázolása ilyen mély gyökereket vert a tobzódásra épülő farsangi hagyományok között. A szarvak ugyanakkor az újhold, azaz a sötétség jelképei voltak, így felmutatásuk újhold-varázslásként, téltemető tavaszidézésként szintén beépült e tradíciókba.
Korszaktól és vallástól függően gyakran álarcot viseltek a papok, kuruzslók, harcosok, vadászok is, nemcsak az alkalmi ünneplő tömeg. Törzsi társadalmakban és régi pogány közösségekben ijesztő vadállatok, totemállatok és szellemek megidézésére használták az álcát a mágikus szertartásokon, vagy éppen a prédát és az ellenséget igyekeztek megtéveszteni vele. Hasonló céllal alkotott halotti maszkokat is az ember, amelyekkel hol a túlvilági lényeket kívánták átejteni (például élőnek mutatva a holtat), hol az elhunyt kultuszát igyekeztek ápolni a gyászolók. Ez még éreztette hatását a fotográfia hajnalán is: ma már bizarrnak tűnhet, de szokás volt a hallottakat még egyszer utoljára a család körében – élőnek tettetve – lencsevégre kapni. Az álarcviselésre való hajlandóságunk, mint írtuk, annyira mélyen emberi tulajdonság, hogy tulajdonképpen nem is igen találni olyan kultúrát, amelyben – ha más nem, legalább arcfestés formájában – meg ne jelenne e szokás.
Az álarcok evolúciójának legizgalmasabb eleme számunkra ugyanakkor az az újabb átlényegülés, mikor az archaikus maszkok formájában őrzött viselkedések, érzelmek vagy akár konkrét történetek az eredetüktől elszakadva keltek önálló életre, és a díszítőművészet állandó elemeivé váltak. Szintén a barokk korban lett jellemző, hogy az eleinte épületdíszként újraértelmezett görög színházi maszkok, faunok és egyéb mitikus féllények ábrázolásai sorra bukkantak fel bútordíszként majd kisebb tárgyak, fajanszok, serlegek mintázataként is. Erre számos példát találunk gyűjteményünkben: maszkmotívumokat őriz egy feltehetőleg Augsburgból származó, aranyozott ezüst díszserleg még a reneszánsz korából, egy Kelemen Ágost kölni hercegérsek és választófejedelem étkészletéből származó, 18. századi csokoládés kanna, vagy éppen a Charles Gallé-Reinemer (Émile Gallé apja) által a 19. század közepén megalkotott Louis XV. stílusú kancsó, amelyeket mind megtalálnak a cikkhez mellékelt galériában. Személyes kedvencünk ez a 19. századi Oroszországból származó urnapár a maga bronzból öntött, hangsúlyos, faun-maszkos füleivel.
Cikkünk illusztrációinak javát mégis a mai korunkhoz közelebbi múltban találtuk meg, javarészt Zilzer Hajnalka gyönyörű kidolgozású falidíszei, maszkjai, fejábrázolásai között. A gyűjteményünkbe 1955-ben, adományozás útján bekerült dísztárgyak szobrász-keramikus alkotója korán kitűnt tehetségével: festőművész édesapja, Zizler Antal portréját formálta meg olyan ügyesen plasztilinből (gyurmából), hogy szülei a neves szobrász, Strobl Alajos véleményét kikérve döntöttek korán a művészi pályára terelése mellett. Ligeti Miklós tanítványaként egyedi mesefiguráival, szakrális munkáival, realisztikus portréival vált a két világháború közti időszak kedvelt alkotójává, akit a harmincas évek derekán már alkalmanként Gádor Istvánnal, Gorka Gézával, Kovács Margittal együtt emlegetett a szaksajtó.
Zilzer Hajnalka itt bemutatott, különböző kultúrákból merítkező, borzongató maszkjait és dekoratív fejdíszeit múzeumunk Art deco és modernizmus kiállítása helyezte legutóbb kontextusba, de arra az Artmagazin egy néhány éves cikke mutat rá, hogyan is illeszkedtek ezek a tágabb koráramlatba. Az 1931-es párizsi világkiállítás a távoli földrészek – lényegében a gyarmatok – népművészetét állította középpontjába, e maszkok, fejdíszek korai előzményei ismertek voltak tehát a korabeli szakemberek számára. Tovább segítette művészi újraalkotásukat, hogy az ezekhez hasonló, prekolumbián művészeti alkotások mintarajzokként is terjedtek a századelős művészképzéseken. Az amerikai dizájn egyik úttörőjeként ismert Horti Pál iparművész még az első világháború előtt kezdett ilyen rajzokat hazaküldözgetni, hiszen szenvedélyes érdeklődéstől hajtva rendszeresen látogatott amerikai régészeti feltárásokat is. E minták nagyrésze ugyan elkallódott, ám hogy hatásuk mégsem múlt el nyomtalanul, arról a többi közt éppen Zilzer Hajnalka ősi, rémisztő kerámiái tanúskodnak.
Az említett cikket jegyző Kiss Bálint szerint a háborús borzalmak szivárogtak be ilyen furcsa, ősi minták formájában Zilzer Hajnalka groteszk alkotásaiba – amely feltételezést csak erősíti, hogy alkotójuk zsidó asszonyként e korban valóban komoly fenyegetettséget élt meg. „Az álarc a legtragikusabb és a legfélelmesebb emberi vallomás: az ismeretlentől, az élet túlpartjáról való borzongás jelképes megvallása. Az ősi kultikus álarcok, mind a rettegés és iszony végsőkig fokozott fizikai külsőségeit használták fel az arc mimikakészletéből” – idézi a cikk Jaschik Álmos szintén 1931-es tanulmányát, amely rámutat arra is, hogy a kifejezés erejének végsőkig fokozása érdekében ezek a maszkok a formai hitelességet is képesek feláldozni, ebben az értelemben ez az ábrázolásforma az expresszionizmussal rokon. Az ősi álarcok tehát, melyeket az átváltozás érdekében hordhattak tulajdonosaik, eredeti céljaiktól elrugaszkodva váltak a díszítőművészet részévé. Ám különös módon, születési körülményeik felidézésével, az ismeretlentől való borzongással válhattak újra a művészi kifejezés eszközévé.
Ha kevés volt az álarcból, nyüzsgő karnevál várja önöket a galériánkban is!
