Vajon tükörbe tudtak nézni a nagy uralkodók? Díszes csecsebecseként, vagy a hatalom valódi jelképeként őrizték koronáikat? És mit árulnak el egykori tárgyaik – pontosabban a nekik tulajdonított kincsek, ékszerek, ajándékok – a felkent vezérek valódi személyiségéről? Ezúttal fejedelmi kincstárakban kutakodunk.

Uralkodói kincsek között kutatva a legelső szempont, amit érdemes elengednünk, hogy valóban az a vezető birtokolhatta-e a tárgyat, akinek a hagyomány szerint tulajdonítjuk. Gondoljunk csak Szent István koronájára, mely minden valószínűség szerint nem lehetett az államalapító birtokában, felfoghatatlan értékét sokkal inkább az a hagyomány adja, hogy már a 13. század végétől az ő koronájaként és egyben a hatalom forrásaként azonosították. A tárgyi vizsgálatok alapján egy bizánci eredetű női koronából (corona graeca) és egy kegytárgyból (corona latina) kialakított Szent Korona az írott magyar történelem szinte egészét végigkíséri, hiszen a korai középkortól csak az válhatott az ország törvényes uralkodójává, akit ezzel az uralkodói fejékkel az esztergomi érsek koronázott királlyá a székesfehérvári bazilikában – ahogy arról már megemlékeztünk a koronázási jelvények hazaérkezéséről szóló cikkünkben.

Ennek a gyönyörűen megmunkált, 15. századi csontnyeregnek szintén nem az adja a fő értékét, hogy ki birtokolhatta, hiszen ez a tárgy feltehetően egyetlen uralkodó hátsóját sem érintette. Amúgy viszonylag szűk körben kereshetnénk a tulajdonost (aki talán éppen egy Batthyány-ős lehetett), hiszen a favázra illesztett, faragott díszítésű csontlemezekből álló dísznyerget az 1408-ban alapított Sárkány Lovagrend valamelyik tagja kaphatta ajándékba Luxemburgi Zsigmondtól és feleségétől, Cillei Borbálától, akik eleinte mindössze huszonnégy főurat hívtak meg e rend belső körébe. A huszonegy hasonló fennmaradt nyereg közül az itt bemutatott darab a Batthyány-család rohonci, majd körmendi gyűjteményéhez tartozott, s szerepelt az 1876. évi műipari és az 1896. évi millenniumi kiállításon is (előbbin készült Klösz György műtárgyfotója). A ma a bostoni Museum of Fine Arts birtokában lévő darab értékét a gyönyörű – lanton játszó ifjakat, hölgyeknek udvarló gáláns lovagokat, solymászokat ábrázoló – faragványai mellett a többi közt az adja, hogy a honfoglaló magyarokra is jellemző könnyűlovas harcmodor nyomait őrzi. A nyugati típusú, magas háttámasszal kialakított lovagnyergekkel ellentétben ezt a keleti típusú középkori nyerget alacsony kápával és széles, lapos ülőfelülettel látták el a szabad mozgás érdekében. A rendet jelképező sárkány motívuma a Zsigmond-kori csontnyergek mindegyikén megtalálható, s különös módon erre vezethető vissza még Drakula legendája is: 1431-ben Zsigmond jelentősen bővítette a rendet, így került sorai közé az a II. Vlad is, aki rövidesen felvette a draco (sárkány) latin melléknevet, mely a román nyelvben ördögöt is jelentett. Később fia, Vlad Ţepeş apja címe után örökölte hírhedt nevét, a Drakulát.

A fraknói Esterházy-kincstár 1685. évi inventáriuma említi elsőként azt a gyűjteményünkben megőrzött mentét, amelyet a hagyomány Mátyás király kabátjaként ismer. Ezt megerősítendő, a ma már aranybarnára fakult, egykor cseresznye- vagy lazacszínű selyemből készült, ferdén szabott, széles gallérral ellátott mente leltári bejegyzésében egy 1465-ös évszám is szerepel. A kutatások szerint azonban itáliai eredetű selyemszövete csak a 16. század elejéről származik, és a szabása is a Mátyás utáni idők divatjának emlékét őrzi: a 16-17. századi magyar és török díszöltözékek fontos darabjai voltak a hasonló kabátok. Jellegzetes, harmonikusan megkomponált mintázata a gerezdes vázából kinövő, hasadó gránátalmák mellett a Medici-család gyűrűemblémáját is őrzi, amely szintén a 16. század elején vált a selyemszövetek jól komponálható elemévé. Mátyástól való eredeztetését minden bizonnyal már eredeti tulajdonosai sem vehették komolyan, hiszen a mentét egy különös híradás szerint még a 20. század elején is használták, egészen pontosan Esterházy Miklós kérte ki a kincstárból egy 1902-es jelmezes játékhoz. Ha valóban Mátyás-kori tárgyakat keresünk, gyűjteményünknek a reneszánsz Itáliából származó dísztáljai, kancsói, padlócsempéi között érdemes körülnéznünk. Mátyás király feleségének, Beatrixnak köszönhették ugyanis az első jelentősebb, Alpokon túlról érkező uralkodói megrendelést az Adria-parti Pesaro fazekasai, akik a Corvin dísztálkészlet elkészítésével emelkedhettek ki a több kis helyi majolika-központ közül.

Kivételesnek számít a múzeumunkban őrzött műtárgyak között az az asztronómiai óra is, amelyet (a magyar történelemben I. Miksa királyként ismert) II. Miksa német-római császár megrendelésére készített 1566-ban Gerhardt Emmoser augsburgi óraműves. A tárgytípus egyik – európai viszonylatban is – legjelentősebb fennmaradt emléke valódi technikai műremek: az aranyozott rézből készült, mintegy félméteres magasságú ingaszabályozós szerkezet az órák, napok, hetek és hónapok múlását, az égitestek pályáját, mozgását, a holdfázisok változásait, s a csillagképek konstellációit is jelzi, azaz egyszerre időmérőként és kalendáriumként is szolgál. A háromféle számlappal ellátott, Kelet- és Nyugat-Európa térképeivel díszített szerkezet a bécsi császári udvar csillagásza, Philipp Imser számításai alapján készült, s akkora sikert aratott, hogy megalkotója még 1566-ban áttelepült Augsburgból Bécsbe, ahol haláláig a császári udvar órásmestereként szolgált. Emmosernek köszönhetjük például azt a Metropolitan Museumban őrzött, óraszerkezettel ellátott éggömböt is, amelyet II. Rudolf számára készített 1579-ben. A 16. század közepén az európai uralkodók jelentős támogatásban részesítették a csillagászattal, geometriával, matematikával foglalkozó tudósokat, s a hasonló szerkezetek még valódi kincsnek számítottak. Igaz, gyakorlati szerepük e korban még kevés lehetett, hiszen az ünnepnapokat, csillagállásokat ekkoriban még kalendáriumokban bogarászta az, aki egyáltalán olvasni tudott, az órához igazított életmód pedig csak a 19. századtól, a munkára szánt idő és a személyes idő elkülönülésével vált általánossá.

Ha valaki, akkor a következő században élt I. Apafi Mihály biztosan értékelte volna Miksa óráját, hiszen a visszahúzódó természetű, mélyen vallásos erdélyi uralkodó legszívesebben egész életében az olvasmányaival, szerkezeteivel bíbelődött volna (a filozófia és a mechanika érdekelte a leginkább), ha nem sújtja fejedelmi teendőkkel a sors. I. Lipót császár kortársaként éppen abban az időszakban uralkodott, mikor a három részre szakadt Magyarországhoz hasonlóan e terület is az egyre erősödő Habsburg birodalom és a török porta ütközőzónájává vált, s lényegében török támogatással, rettenetes adókért cserébe tették csak meg fejedelemnek 1661-ben, Erdély önálló államiságának utolsó időszakában. Kifinomult óraszerkezetek helyett azonban az ő emlékét ma egy kalandos sorsú, egyszerű tükör őrzi múzeumunkban – bár könnyen lehet, minden ékszernél beszédesebb e tárgy. A hármasoltárra emlékeztető, feketére pácolt jávorfából készült, zárt állapotban egy A4-es írólap méretű tükör eredetileg valóban szentképet őrizhetett, hiszen a 17. századi pravoszláv ikonok keretének formáját idézi, belső szárnyának megmunkálatlan betétmezőit pedig valaha festett fatáblák takarhatták. A 17. században azonban még igazi ritkaságnak számított a tükör – így könnyen feltételezhető, hogy a protestáns uralkodó könnyű szívvel cseréltette erre a szentképeket.

A triptichonszerű tárgyra már Erdélyben került festett virágtövek, szőlőfürtös ágak, a tulajdonos táblába vésett neve és az 1657-es évszám arra utalnak, hogy Apafi Mihály krími fogságának emlékeként kezelte, s feltehetőleg onnan is hozta magával e személyes használati tárgyát. Még II. Rákóczi György szolgálatában, annak lengyelországi hadjárata idején esett a tatár kán fogságába az erdélyi fősereg maradékával együtt, s így a későbbi fejedelem évekig vasra verve várta a Krímben, hogy családja nagy nehézségek árán kifizesse a váltságdíját. Bár az utókor sokáig mostohán bánt Apafi emlékével, annyit biztosan elmondhatunk, hogy ez az uralkodó még a tükörbe tudott nézni!