Nehezen szabadul az európai ember az óraátállítás nyűgjétől. Ugyan egyre kevesebb érv szól amellett, hogy a téli és a nyári időszámítás váltogatásával zavarjuk össze a bioritmusunkat, elhagyni legalább olyan bonyolult ezt a rendszeres korrekciót, mint bevezetni volt az. Mai válogatásunkat egy háborús mementó, az óraátállítás köré szerveztük – tartsanak velünk!

Senki ne csodálkozzon, ha hasonló jelenetekkel találkozik a jövő héten, mint amilyet ezen az alvó pásztorról mintázott, 1760 körüli bécsi porcelánszobron láthatunk. Közeledik az óraátállítás ideje, így hétfő reggel nagy többségünk hasonló ábrázattal igyekszik majd napi teendői felé abban az idősávban, mikor belső órája szerint még éppen csak az első kávéját kellene kortyolgatnia. Nyűgös időszak elé nézünk, nem vitás: a szombati munkanap után vasárnap még egy órát is veszítünk a maradék pihenőből a nyári időszámításra való átállás miatt. Szakértők szerint alvási nehézségekkel, rossz közérzettel, a koncentrálóképességünk és a toleranciára való készségünk gyengülésével számolhatunk már egyetlen, elveszett óra hatására is, miközben a másik oldalon fejenként legfeljebb ötszáz forintot spórolunk évente azzal, hogy kevesebb időt töltünk majd mesterséges fényben.

Persze nem mindig volt ez ennyire egyértelmű kérdés. Bő százéves a kezdeményezés, hogy a Nap járásához igazítva tavasszal egy órával előre, ősszel pedig eggyel visszatekerjük az óráinkat. Az első világháború idején az európai nagyhatalmak többsége a takarékoskodás jegyében igyekezett az ipari tevékenységet minél inkább a világosba helyezni: a világító gázon és villanyáram előállításához szükséges kőszénen és kőolajon spóroltak – valóságosan – az óratekergetéssel. Az eltérő nyári és téli időszámítás alkalmazásáról az angol parlament tárgyalt a legkorábban, ám végül a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia vezette be elsőként 1916-ban, s példájukat a Brit Birodalom mellett rövidesen Franciaország, sőt az Egyesült Államok is követte. Ez a szecessziós hangulatú, feltehetőleg az 1910-es évek Ausztriájában készült, ingajáratú asztali óra lehetett az egyik első darab, amelyet kénytelen lehetett e célból előre hajtani a gazdája egy szomorú tavaszi éjjelen. A mai egységes gyakorlattal ellentétben, mikor március utolsó vasárnapjának egyik hajnali órájáról mondunk le az átállás érdekében (egészen pontosan: kettőkor ugrik háromra az óra), az első korrekció még április 30. vasárnap éjjel 11-re esett, vagyis a hét utolsó hatvan percét engedték el elődeink a fényesebb délutánok reményében.

Az idő számításának korábbi korrekcióit (az európai történelmet érintő két nagy naptárreform is ilyen) gazdasági helyett politikai és vallási megfontolások indokolták, s ezek is inkább az ünnepnapok rendszerének átgondolását jelentették, mintsem a napi időt szabták volna át. Az óraátállításnak a gáz- és villanyvilágítás megjelenése előtt valójában nem is lett volna sok értelme, hiszen a 19. század közepéig a vidéki társadalomnak, de még a városban élők egy részének is a Nap keléséhez és nyugvásához igazodott a napirendje, nem az órához. A mesterséges időbeosztás igénye legkorábban a középkori kolostorokban jelent meg, ahol a napirend tartása érdekében használtak napórákat és más kezdetleges szerkezeteket. Bár a nap huszonnégy órára bontása már az ókorban ismert volt, az így nyert egységek számozását sokáig a napkeltével vagy éppen a napnyugtával kezdték (utóbbi jellemezte a 18. századig használatban lévő úgynevezett itáliai időt), hiszen ezek könnyebben megfigyelhető jelenségek, mint az éjfél vagy a dél. Marcus Purman müncheni mester itt látható, kereszt alakú napórája persze mindennek mondható, csak nem kezdetleges szerkezetnek: az 1594-ben készült, művészi kidolgozású hordozható eszközt iránytűvel látták el, hogy az a használat helye szerint kalibrálható legyen. Számlapja az égi egyenlítővel párhuzamos, innen ered „egyenlítői” (azaz ekvatoriális) elnevezése is.

A nap 24 órás felosztását, amely az ókorban még széles körben elterjedt tizenkettes számrendszer logikáját tükrözi, a 18. század nagy történelmi fordulópontján, a francia forradalom idején kérdőjelezték meg először – s a gyakorlatban utoljára is. 1793-ban új naptárt vezetett be a fiatal köztársaság, elsősorban azzal a céllal, hogy a világi állam időszámításából teljesen kiirtsák a vallásra utaló szemléletét. A forradalmi hevület a hónapok, a tíznapos hetek, illetve a napok átnevezése mellett egészen a másodpercekig leért: egy napot 10 decimális órára, az órát pedig 100 percre osztották, s így haladtak tovább a legkisebb, mérhető egységig. Mivel ez az időszámítás mindössze tizenhárom éven keresztül és kizárólag Franciaországban volt használatos, egészen ritkák azok az időmérők, amelyek az átállásról árulkodnak, azaz mindkét logikának megfeleltek. Óragyűjteményünk reprezentatív darabja ez az 1795 körül készült hibrid, amely négy számlapján az órákat, a napokat és a hónapokat is jelzi a régi és az új időszámítás szerint. Ha nehezen igazodnánk el a kitűnő órásmester, Abraham-Louis Breguet párizsi műhelyében készült zsebóra számlapján, segítenek majd az allegorikus ábrázolások: az új idők szerinti naptárrész mellett a francia trikolor színeibe öltözött fiatal nő látható, amint lábával koronát és püspöksüveget viselő szörnyetegen tapos, míg a hagyományos számlapon síró nőalakot láthatunk a rabság láncaival.

Pedig a francia forradalmárok még nem is sejthették, hogy a Gergely-naptár ünnepeivel szemben valójában maga az órához idomított életmód jelenti csak az igazi rabságot. Olyannyira, hogy ma már napi időszámításunk apróbb módosítása is károsan hathat egészségünkre – az óraátállítás például bizonyítottan belső óránk és alvási ciklusunk durva megzavarásával jár. Egy néhány éve publikált tanulmány szerint alapvetően megtévesztők az év két eltérően mért időszakának elnevezései, hiszen a Nap járásához igazodó cirkadián ritmusunk (azaz lényegében a napi biológiai óránk) valójában a téli időszámításhoz áll közelebb, és a szimpatikusabb hangzású nyári (vagy maradjunk akkor inkább az angol DST, azaz Daylight Saving Time – napfényt megtakarító idő – kifejezésnél) jelenti az ettől való eltérést. Óraátállítás után mindenesetre napokig úgy érezhetjük majd magunkat, mint a német rokokó kisplasztika mestere, az itáliai származású Franz Anton Bustelli szoborcsoportjának főszereplője: a nymphenburgi porcelánmanufaktúrában 1756-ban készült kisplasztikán egy kissé felfuvalkodottan viselkedő ifjút láthatunk, akit máskülönben kedves xilofonjátékkal ébreszt fel kedvese. A rokokó jellemző dekoratív elemével, a stilizált kagylóra emlékeztető rocaille ívekkel ellátott szobor persze igencsak finomkodó módon mutatja be tárgyát, a megzavart alvót.

A napfelkelte, így természetes ébredésünk időpontja napról napra változik az év során, ehhez folyamatosan alkalmazkodik szervezetünk. Az óraátállítás az említett tanulmány szerint ebben, tehát a napkelte és a munkakezdési, iskolakezdési idő közti szezonális változásokban jelent több hetes visszaugrást, lényegében ez okozza a jetlag-szerű (időzónaváltás-szindrómára emlékeztető) zavart. A március végén visszatérő, hirtelen reggeli sötét, azaz a nyári átállás ugyanis jobban felkavarja a bioritmusunkat, mint a téli számításra jellemző korai alkony. Valahogy úgy érdemes elképzelnünk ezt, mintha Vadász Endre itt bemutatott 1936-os ex librisén a fényes koraesték érdekében rendszeresen átrajzolnánk a horizontot, azaz hiába várják Hajnalék, nyáron juszt sem engednénk időben felkelni a napot!

Nem véletlen, hogy az óraátállítás eszközéhez csak nagyon indokolt időszakokban, háborúk vagy gazdasági válságok idején nyúltak korábban – s rendszerint külön-külön – az európai államok. A kérdést számos különböző okból, így például a nemzetközi menetrendek érdekében 1996-ban szabályozta először központilag az Európai Unió. Ami e jó szándékú, de ma már határozottan előnytelen időugrálás kivezetését is nagyban megnehezíti, hiszen ehhez újra meg kellene tanulnunk egyeztetni órainkat: kompromisszumot kötni, melyik időzónához tartozzunk.