Már csak egy bő hónap és beköszönt a nyár meg a kánikula, de egyelőre még jobb, ha magunknál tartjuk az esernyőt, mert bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Nemrég írtunk a szeszélyes áprilisról és arról, hogy a szélsőséges tavaszi időjárás hogyan ihlette meg a különböző művészeket. Most vizsgáljuk meg azt, hogy az emberiség mióta és milyen módon védekezik a rossz idő ellen.
Már az időszámításunk előtt, a XI. századi Kínából maradtak fent olyan ábrázolások, amelyeken esernyő, pontosabb napernyő látható. Ugyanis a XVIII. századig nem beszélhetünk eső-, csak fényvédelemről. A huszadik századig a napsütötte bőr a szegényebb rétegeket jellemezte, akiknek a szabadban kellett dolgozniuk, a tehetősebbek pedig hófehér színükkel jelezték státuszukat, illetve napernyővel védekeztek a barnulás ellen, így ez az eszköz előkelő kelléknek számított. Az ernyő nem csak státuszszimbólum volt az uralkodók körében, de gyűjtötték is őket. A verseny verhetetlen helytartója a burmai király, huszonnégy darabbal rendelkezett, ezért ötletesen a „Huszonnégy Napernyő Ura” nevet kapta. A sötét középkorban egy időre eltűnt ez a használati eszköz, majd a XV. század Franciaországában jelent meg ismét, továbbra is luxustermékként.

Az 1700-as években Angliában bukkantak fel az első esernyők II. Károly portugál feleségének köszönhetően, bár eleinte nem örvendett nagy sikernek. 1750-ben Sir Jonas Hanway tökéletesítette az eszközt dacolva a gúnyolódásokkal, húsz évvel később pedig már az összes angol úriember karján kötelező kiegészítőként lógott. A brit kocsisok viszont kifejezetten nem örültek a jelenségnek, mert konkurenciát láttak benne, úgy érezték, hogy az esőtől védő járműveikre már nem lesz szükség. Az ipari forradalom következtében tömegesen gyártották az esernyőket, már vagy negyvenféle színűt és típusút dobtak piacra, a XX. században divatcikkből egyszerű használati tárggyá alakult.
Készüljünk fel a hirtelen záporokra, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményeinek esernyős tárgyaival.