Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Hogyan jutottunk el a torzonborz sörénytől a művészi parókákig? S kik diktálták a történelem során a frizuradivatot? 

Jól ismert történet az ószövetségi Bírák könyvéből Sámsoné és Deliláé: „Ha megnyírnak, odalesz az erőm, elgyengülök, és olyan leszek, mint bármely más ember” – árulja el egy valóban gyenge pillanatában a legendás erejéről és dús fürtjeiről híres hős filiszteus szerelmének, aki annak rendje és módja szerint vissza is él a titokkal. Persze nem akkora rejtély ez, hiszen az ókortól napjainkig a hajzuhatag örök érvényű szimbólum, az életerő és az egészség jelképe, sőt gyakran státuszjelző is egyben. Divathullám hatására, kényszerből vagy lázadásból, de minden kor embere – legyenek nők vagy férfiak – ápolta, gondozta, fésülgette és az aktuális módi szerint fazonba rendezte a loboncot. Bár mindig megvolt a szerepe a rövid viseletnek, történelmünk javát mégis a Sámsonhoz hasonló hosszú hajú hősök írták. Mai tárgytúránk vezérmotívumának hajápolásunk ősi alapkellékét, a fésűt választottuk – helyezkedjenek el legalább olyan kényelmesen, mint ez a lenge öltözetű, puszpángfából faragott, 17. századi hölgyalak Ráth György egykori gyűjteményéből, tartsanak velünk!

Nem véletlenül emlegettünk ősi eszközt, hiszen a prehisztorikus leletek alapján már az ősember figyelmet fordíthatott a hajápolásra, mi több, korán kialakulhattak a fésűk egyoldalú, kétoldalú (bontó és sűrűbb fogsorral is ellátott), illetve nyeles változatai. Kevés példány maradt ránk ezekből, hiszen az eleinte csontból és fából, később jellemzően szaruból készülő eszközök igencsak törékenyek – hasznukról, a frizurák történelmi divatjáról azonban annál többet tudunk. Az egyiptomiaknál például származást, rangot is kifejezett a frizura, a fáraók, a papok és a tisztviselők ráadásul többnyire parókát viseltek, a férfi és női divat viszont ekkor alig különbözött. Ilyen távlatból már meglepő az is, hogy a máig divatos Kleopátra-fazont a történészek szerint valóban a névadója tehette híressé.

A görög férfiaknak Nagy Sándor volt a divatdiktátora, az ő rendeletére kezdtek borotválkozni és rövidre vágni hajukat, míg a hellén asszonyok szemérmesen takarták homlokukat még akkor is, ha a korabeli szokás szerint szalagsorokkal szorították turbánszerű kontyba (Lampadiosz) a hajkoronájukat. Az ókori Rómában a császárság koráig kellett várni, hogy a bozontos üstököt és burjánzó szakállat borotvált arcra és hullámos, illatos frizurára cseréljék a férfiak, míg a nők görögös fonatok, kontyok gazdag variációival kísérleteztek – mint ahogy ez a klasszikus kort idéző, 19. századi aranyozott bronz bútorveret is megörökíti. Igaz, a kopaszságot rejtő frizurát is egy korabeli uralkodó tette divattá: Julius Caesar trükközött a látvánnyal haja előre fésülésével.

Ugyan akadtak még fura sérók a történelem során, az antik frizuradivat mégis túlélte magát a birodalmat, hiszen a Róma romjain virágzó civilizációk mind előszeretettel nyúltak vissza a fentebb sorolt előképekhez. De térjünk vissza egy percre eredeti témánkhoz. Talán nem meglepő, hogy a törékeny, hétköznapi használati tárgyak helyett a különleges alkalomra készült, díszes fésűk az első ránk maradt példányok. A középkori leltárjegyzékekben a fésűket az egyházi tárgyak között is megtaláljuk, hiszen a püspökök felszentelésekor használt kellékeket emléktárgyakként őrizte gazdájuk, majd az utókor. Ezek a dupla fogsorral készült gótikus típusok jellemzője, hogy mezőkre osztott középső sávjukat rendszerint áttört faragású ablakokra emlékeztető díszítéssel látták el, és jókívánságokat, intelmeket tartalmazó feliratokkal is megtoldották. A liturgikus fésűk hátoldalán gyakran kis, tolózár alá rejtett mélyedéseket is kialakítottak a szent kenőcs tárolására, amellyel az egyházi méltóságot felkenték, mielőtt az oltár elé vezették.

A felszentelő fésűk szolgáltak mintául a későbbi, világi használatra szánt, s főként szerelmi ajándékként szolgáló típusoknak, ahol a kenőcstároló és a rózsaablakos díszítés helyét más dekorációk és feliratok foglalják el. Például olyan, hullámos indára fűzött levélsorral, virágos ágak közé komponált szerelmespárral festett jelenetek, mint amelyet ezen az elefántcsontból faragott, Laura-fésűn is láthatunk. Minden bizonnyal szerelmi jegyajándék volt ez a darab, amelyet inkább dísztárgyként őriztek, minthogy gubancos tincsekkel koptatták volna. Jankovich Miklós műgyűjtő, mikor a 19. század elején 24 aranyat otthagyott ezért a darabért, valószínűleg úgy hitte, az 1400-as évekből származik, s talán Petrarca múzsájáé lehetett a darab – innét az elnevezése is. A fésű fogantyújába rejtett, női mellszobrocskát formázó hajtű ugyanakkor inkább a 17-18. században volt divat, ahogy a díszítésére is inkább erre az időszakra jellemző.

Elképzelhető, hogy a Laura-fésű jóval későbbi darab, abban azonban nincs vita, hogy a frizurák szempontjából valóban Petrarca kora, majd később a barokk parókadivat hozta el a valódi áttörést. Korábban még gyakran takarták el a főket, így inkább a süvegek, csuklyák és fejdíszek terén volt találékony a középkor embere, s csak a reformáció hozta divatba például a középen elválasztott hajat a hölgyeknél. A hosszú, hullámosított hajukat ekkoriban kezdték rövidebbre vágni a férfiak, s népszerű lett a szögletes vagy kettéfésült szakáll, csakúgy mint a fülközép magasságában körbevágott, a nyaknál kiborotvált „csős vágás”, magyarán a bilifrizura. Aztán jött Stuart Mária, a maga divatteremtő, fémszálakkal erősített, felfelé magasodó gallérjával, és minden megváltozott, hiszen ez a stílus a hajviselet általános rövidülésével járt. A férfiak körében elterjedt a spanyol haj (a vállra omló fürtöket hegyes szakállal párosították), a hölgyeknél a szalaggal összefogott, ékszerekkel díszített frizura, az „á lá Cadenette”. De ez a hullám sem tartott örökké, hiszen rövidesen mindent elsöpört a parókadivat. Bár vendéghajat már régóta használtak a tehetősebbek, a társadalmi különbségek jelzésére is szolgáló, természetes hajat utánzó paróka (allonge) módija XIV. Lajos udvarából indult, s vált a korszak meghatározó viseletévé – ahogy ezen az 1700-as évekbeli bécsi porcelánfigurán is megcsodálhatjuk.

Ha jól megnézzük, maga a parókakészítő mester már egy copfos úriember, ez a szokás a katonaságtól terjedt át a polgári és a nemesi osztályokra, a hölgyek pedig Mária Antoinette-et követve kenderkóc alátétekkel és drótvázakkal emelt tornyokat kezdtek hordani a fejükön, fantasztikus fejdíszekkel. Tény persze, hogy ilyen frizura- és parókaköltemények súlya alatt kevesebb gondot fordítottak a hajápolásra, e kor mellékterméke tehát, hogy megengedett szokássá vált a vakaródzás, a fejvakarók használata – galériánkban ilyennel is találkozhatnak. Új és szerényebb hajviseletet hozott még Napóleon kora, az empire-stílus, majd a Bécsből és Berlinből induló biedermeier, de számunkra sokkal izgalmasabb tény, hogy a toronyfrizurák korában vált általánossá a kontytűk használata, melyek egyre inkább hasonlítottak a fésűkre – ebben segített persze a japán hatás is. A századvég majd a szecesszió korában különösen népszerű volt fésülködésre és hajdísznek egyaránt alkalmas darabokat tervezni, gondoljunk csak a francia ötvös, ékszerész és üvegművész René Jules Lalique itt látható, áttetsző szaruból fűrészelt, zománcdíszes aranybogárral díszített gyönyörű ékszerére vagy Tarján (Huber) Oszkár ötvösművész Lalique-motívumait utánzó, csodálatos fésűjére nyitóképünkön.

 

Galériánkba további frizurakölteményeket és hajápolási kellékeket válogattunk – fésüljék át önök is!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/528,T%C3%B6rt%C3%A9nelmi+f%C3%A9s%C5%B1k%2C+mes%C3%A9s+v%C3%A1laszt%C3%A9kok?style=accessible