Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép
 

Élénksége és más színekből való kitűnése tette a hatalom és a szerelem jelképévé a vöröset, a virágábrázolás hagyományát pedig a közel-keleti népeknek köszönhetjük. Mégis, a piros virágminta szinte már közhely – vagy mégsem?

„A vörös tehát egyszerre a tűz, a forradalom, a színház, a szerelem és az avantgárd, a liturgia és a szentség, a hemoglobin, a korall, az érett eper, a rozsda és az ősz színe” – olvassuk elpirulva Frazon Zsófia sorait, amellyel egy majdnem nyolcvan tételes vörös témájú tárgyorgiát vezetett fel Színekre hangolva kiállításunkhoz kapcsolódó virtuális galériában. Akkora merítésre ma nem vállalkozunk, mint a Néprajzi Múzeum etnográfusa, lánglelkű válogatásunkkal sokkal inkább egy dekorációs közhely, a piros virág rehabilitálására teszünk szerény kísérletet. Bimbódzó rózsák, rikító szegfűk, mákvirágok, tulipánok, harsány pipacsok – ma nem kíméljük a látóidegeiket! 

Az óvodai jelválasztó szeánsz a társadalom őszinte tükre. Pöttyöslabda, házikó, vitorlás – hacsak nem találomra osztják vagy fényképekkel helyettesítik a jeleket, gyakran ádáz közelharcba fullad az első szülői az értékesebb darabokért. A gordiuszi csomót sok helyen úgy vágják át, hogy eleve kihagyják a kisautót és a virágot, azt a két jelképet, amellyel bármelyik kisfiú és kislány neveltetéstől függetlenül, ösztönösen azonosul. Legyen bár ákombákom gyerekrajz, szentkép vagy miseruha dísze, fajanszdekor, mázkísérlet, hímzett párnavég mintája – a piros virág így is, úgy is egyfajta vizuális közhely. Lírai példával élve: lehet verset írni a holdról és a csillagos víztükörről, csak költő legyen a talpán, aki ennyire terhelt elemekből épkézláb művészi alakzatok felépítésére képes. Az Iparművészeti Múzeum gazdag gyűjteményében keresgélve mégis csöndes belenyugvással tapasztaljuk, hogy a képző- és iparművészek, népi alkotók nem voltak restek koronként visszatérni az origóhoz – vörös virágokkal tűzdelték tele tárgyi környezetünket.

Rossz emberek nem lehettek, az egyszer biztos, de mégis mi ez az ösztönös vonzódás, és mit kezdhetünk ma ezzel? A virágos beszéd, vagyis a növények jelképszerű alkalmazása visszatérő elem kultúrtörténetünkben. A görög mitológiában és a Bibliában egyaránt találunk rá utalásokat, ahogy már az ókori Kínában is volt kultusza a dísznövényeknek. Tudjuk jól azt is, hogy a népművészetünkre több áramlatban hatottak azok a keleti kultúrák is, amelyekben a növénytermesztéshez kapcsolódó mágia és később az emberábrázolást tiltó vallási előírások sarkallták az alkotókat a növényi ornamentikával való önkifejezésre. A virágábrázolás évezredeken át továbbélő alaptípusai, mint a fölülnézetes lótusz-motívumok, a rozetta s egyben a rózsaképünk elődje, illetve az eleinte levélcsokor megörökítésére alkalmazott oldalnézetes virágábrázolás, a liliom- és tulipánmintáink forrása, de még a termékenységi szimbólumként érthető, a népművészetben virágtővé szelídülő életfa is eleve ókori, közel-keleti eredetűek.

 

Mire főként bizánci közvetítéssel, a keresztes háborúkat követően Európában is elterjedt az ekkor már inkább díszítő funkciójú növényábrázolás, addigra a jellemző dekoratív elrendezések, így a virágok és az őrzőállatok, például madarak együttes, szimmetrikus ábrázolása, vagy éppen a ritmikusan hullámzó indák, s a köztük ismétlődő levél-, virág- és szőlőmotívumok is rögzültek. Virágos reneszánszunkra olasz közvetítéssel szintén ez az ornamentika hatott (nem véletlenül nevezzük olasz korsónak és olasz koszorúnak az ekkor kedveltté vált kompozíciókat), s hódoltságkori díszítőművészetünk szegfű-tulipán-gránátalma szentháromsága ugyancsak keleti eredetű. Bár mai szemmel már a népi díszítőművészethez társítjuk ezeket a mintákat, érdemes tudni, hogy ez a típusú virágábrázolás – amely a művészi elrendezés helyett inkább a dísznövények sokféleségében újított – javarészt a parasztság számára dolgozó iparosok közvetítésével alakult népi mintakinccsé a 16-18. század folyamán, s vált meghatározóvá a 18-19. századi háziiparosok faragványain, festésein, hímzésein.

„A vörös mind a természeti környezet, mind pedig az emberi test egyik legfontosabb színe: a vér, az élet és a vitalitás fogalmai szorosan összefonódnak a vörössel, amely már az őskori barlangrajzokon is az élet és a győzelem színe volt” – idézzük megint Frazon Zsófia írását. Arra is felhívja a figyelmet, hogy e kiemelt szín mennyire eltérő karriert futott be a vallásos ábrázolásban (ahol a vértanúságot jelképezte) és a profán hétköznapokban, ahol a szerelem és az erotika kifejezésében vált uralkodóvá. Azért is fontos visszatérnünk e sorokhoz, mert az említett, ma leginkább népi mintakincsként ismert növényábrázolás elterjedésével párhuzamosan, attól nem egészen függetlenül, divatba jött a szerelmi líra is. Piros rózsáktól, kék ibolyáktól, fehér liliomoktól illatoztak ekkor a népdalok, hiszen a közmegegyezés szerint a virágok érzelmek, emberi tulajdonságok, szándékok kifejezésére tipikusan alkalmasak – ezt az ismeretet idézte vissza később az ettől függetlenül kialakult „virágnyelv”, a titkos szerelmi jelzésrendszer is. A 18-19. században elterjedt szerelmi ajándékok mintakincsét a korábban vallásos értelmű szívmotívum és a már említett páros madárábrázolás mellett egyértelműen a virágok uralták, s a gazdag díszítés idővel használatra alkalmatlanná is tette e tárgyakat.

Hacsak nem egyházi vagy főúri kincstárak őrizték évszázadokon át, vagy nem kortárs alkotók műhelyeiből, kiállításain vásárolták a figyelmes muzeológusok, akkor leginkább ezeket a tárgytípusokat őrizte meg iparművészeti emlékként az utókor. Az alkalmit, az ünnepit, a kivételest. A hétköznapi testvéreit imitáló, szerelmi jelképekkel sűrűn díszített ládikát, fésűt, csigacsinálót (csigatészta gyúrására alkalmas eszközt), fakanalat, zsebkendőt és így tovább, amelyet becses kincsként őrzött, s véletlenül sem használt volna névleges rendeltetése szerint egykori gazdája. Fontos közvetítőkkel, mint például a pécsi porcelánmanufaktúrában a „nemzeti ornamentika” megteremtésén fáradozó Zsolnay Teréz, ezt a mintakincset örökölte meg a szecesszió kora. Ezt idézték meg később a 20-as 30-as években alkotó, az autentikus mintákhoz és technikákhoz visszanyúló keramikusok, grafikusok, bútortervezők is, akárcsak a szocialista „népiesség” tömegtermékeit alkotó iparművészek.

 

Élénksége és más színekből való kitűnése tette a hatalom, az erő és a szerelem szimbólumává a vöröset a Mikulás-pirostól a bikavadító- és a burgundi árnyalaton át egészen a csigavérszínig (valóban létezik ilyen, a bíborcsiga házára emlékeztető árnyalat), s a keleti népek mágikus növényábrázolásának köszönhetően vált évszázadok kitörölhetetlen dekorációs elemévé a virág. A kettő együtt szinte már közhely, mégis erőt sugárzó jelenség, amiről nem tudjuk levenni a szemünket.

Reméljük, önök is más szemmel néznek már a piros virágra. Galériánkban egyházi kelmével, szecessziós vázákkal és csempékkel, épületkerámiával, szentképekkel, kárpitokkal, sőt még egy leánykaruhával is idézzük hosszú kultúrtörténetét!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/539,Csigav%C3%A9r%2C+ne+%C3%ADt%C3%A9lj%C3%BCk+el+a+v%C3%B6r%C3%B6s+vir%C3%A1got%21?style=accessible