Ha van kicsi a családban, akkor szinte minden napja gyereknap, mai fejjel legalábbis így tűnhet. Miért ünnepeljük őket akkor világszerte külön is, egy tavasz végi, nyár eleji napon? Egy időtlen gyerekkor tárgyaival mesélünk erről!

Nagyjából százéves, szinte még fiatal kezdeményezés a gyereknap – nem sokkal később indult, mint hogy ez a bájos képeslap megjelent volna a Wiener Werkstätte szecessziós, számozott sorozatában. Bár az ünnep időpontja és hossza országonként eltérő lehet, bizonyos értelemben hasonló, a világháború sokkjával is magyarázható felismerés hívta életre, mint ami a társadalom más, korábban szintén láthatatlan tagjaira, a nőkre és az anyákra ráirányította a figyelmet. Az elsőként Atatürk Törökországában, 1920-ban nemzeti ünneppé lett gyereknap a kicsik jólétéért – mai értelemben: felhőtlen gyerekkorukért – tett erőfeszítésekre hívja fel a figyelmet. A testi-lelki egészségre, az oktatásra, a jogokra, és egyúttal persze a jövő, ez élet előtt is tiszteleg. Nagyon helyesen. Mert az a hintalovas, csákós zsúrhangulat, amit a bécsi műhely elismert alkotója, Divéky József grafikus az említett képeslapon megörökített, sokáig inkább csak álom volt, gyerekmese.

Maga a gyerekkor fogalmunk sem kifejezetten régi. A felvilágosodás korában, a városi középrétegek és a nemesség körében kezdték csak önálló, a felnőttek világától eltérő bánásmódot igénylő életszakasznak tekinteni. A magas szülési és halálozási arányok miatt eleve más volt a gyermekélet súlya a 18. században, hiszen az egyéves kort a csecsemők ötöde, a tizedik évét a gyerekek fele nem érte meg. Az elveszített kisgyereket nem volt szokás sokáig siratni, jött helyette másik, s a társadalom többsége eleve fiatal volt, a 19. század elején még felében kiskorú – persze a mai fogalmaink szerint. Mert a városi alsó rétegek fiai a ma kisiskolásnak számító éveikben már megkezdték az inasszolgálatot, a parasztgyerekeket pedig hagyományosan még korábban, 5-6 évesen hadra fogták, és a bérmálkozás vagy konfirmálás formálisan amúgy is lezárta a gyerekkort a 10-12. életév környékén. A Zsolnay-gyár nehéz éveiben, az 1930-as, 60-as években dolgozó tervezője, Sinkó András szobrász parasztgyerekeket ábrázoló kisplasztikái tehát minden harmóniájuk ellenére inkább valamiféle vágyott idillt jelenítenek meg, mint a hétköznapi valóságot.

A felnőtt társadalomban a fő érték sokáig a munka, a hivatal, a feladat volt. A rövid és mai fogalmaink szerint veszélyeztetett gyerekkor a szülők szemében a felnőtt szerepre való célzott felkészítést jelentette, többnyire családon belül – ahogy azt a 60-as évekbeli meseillusztrációin Lukáts Kató szintén egyfajta idealizáló nosztalgiával megörökítette. A nevelés rendszerint kifulladt az engedelmességre és tiszteletre szoktatásban, hogy – legyenek bár nemesek vagy zsellérek sarjai – amíg belenőnek a született szerepükbe a kicsik, addig se legyenek láb alatt. Persze mielőtt olajfoltos arcú, gyárban robotoló, éhező dickensi gyerekeket képzelnénk magunk elé, tegyük gyorsan hozzá, hogy inkább a korabeli élet volt kegyetlen, mint maguk a szülők. Bár rövid időre, nagyjából a mai óvodáskorra korlátozódott a gyerekkor, a szükséges odafigyelést és gondoskodást az anya mellett – az apának nem illett foglalkozni velük – gyakran a nagyobb testvérektől vagy távolabbi rokonoktól is megkapták a kicsik.

Ugyan a gyerekruha-divat és a gyerekszobák 18. századi felbukkanása már előre jelezték a szemléletváltást, a pedagógiai érdeklődés és a gyerekirodalom vagy éppen a gyerekjogok védelmének igénye csak a reformkorban bukkant fel Magyarországon. Mindenekelőtt két, nemesi származású asszony nevét érdemes említenünk itt. A híres svájci pedagógus, Johann Heinrich Pestalozzi példája által inspirált Brunszvik Teréz grófnőét, aki az 1828-tól működő budai Angyalkert, s nyomában az első hazai óvodák megalapítója volt, illetve a művészetekre nyitott, művelt családból származó Bezerédj Amáliáét, aki az eredetileg a kislányának szánt, de csak az 1840-es években, posztumusz publikált Flóri könyvével, egy ismeretterjesztő célú, verses, dalos gyerekkönyvvel írta be magát a pedagógiatörténetbe. A gyerekközpontú gondolkodás azonban eleinte csak a reformkori értelmiség városias furcsasága volt, a gyerekekhez való viszonyt még ekkor is az évszázados hagyományok határozták meg.

Hasonlóan az iskoláztatáshoz. Mert bár 1806-ban, I. Ferenc tanügyi rendeletében már megjelent a felvilágosodáskori idea, a tankötelezettség fogalma, de még a forradalom és szabadságharc körüli években is mindössze a 6-12 évesek, azaz iskoláskorúak fele járt elemibe. Komolyabb áttörést csak a kiegyezés utáni, Eötvös József féle népoktatási törvény ért el e téren. Persze mielőtt nagyon elszomorodnánk a hagyományos gyerekkoron, ne feledjük el, hogy a kicsik egy dologban sosem különböztek, függetlenül attól, hogy milyen történelmi korba születtek. Mert bár olyan gyönyörű gyerekszoba, mint amilyet a bútortervező Wessely Vilmos az Iparművészeti Társulat 1907-es, tavaszi tárlatára rendezett be (ezt láthatjuk a felvételen), még a századfordulón is csak egy nagyobb, úri lakás részeként volt elképzelhető, a népi formákat idéző ülőbútorok, ágyak, virágokkal és állatfigurákkal díszített szekrények közt szétszórt játéktípusok, a kerekes játékkutya, a kis kocsi, vagy éppen a baba egészen ősiek. Korai, még bőven az időszámításunk előtti leletek bizonyítják, hogy a faragott állatkák, agyag- vagy posztóbabák, kerekeken járó fa játékszerek bizony évezredek óta boldogítják a gyerekeket.

Bár a játékok eleinte házi készítésűek voltak – hogy egy kicsit árnyaljuk a történelmi szülőképet, már korán, a 15. századból, főleg délnémet területekről maradtak fent bizonyítékok a babajátékok iparszerű gyártására is. Ólomkatonák és ónlovagok, vesszőparipák, babaházak – a jellemző típusok évszázadokon keresztül alig változtak, az örök kedvenc babák is legfeljebb annyiban, hogy azok ruha- és hajviselete szorosan utánozta a felnőttekét, azaz a mindenkori divatról árulkodott. A fiújátékoknál előszeretettel alkalmazták a friss tudományos felfedezéseket, mint az optika, a mágnesesség vagy éppen a gőzhajtás, de a tömeggyártás, az olcsóság igénye is népszerű típusokat hívott életre, mint például a papírmasé-figurák. A fajátékok divatja viszont mindez idő alatt annyira kitörölhetetlennek bizonyult, hogy gyártásuk teljes városokat, vidékeket tartott el Türingiában és Dél-Tirolban a 18-19. században, hiszen ezekről a vidékekről exportálták az európai játékok javát. Olyan exkluzív, automata baba, mint amilyet a türingiai Simon & Halbig babagyár készített a századfordulón, nem jutott ugyan akármelyik gyerekkézbe, de a felnőttek világát utánzó játékok lényege nem is feltétlenül a bonyolultság.

Amikor a mai, gyerekközpontúnak feltételezett gondolkodásunkkal korán reggel az óvodába, iskolába hajtjuk a gyerekeket, délutánonként nyolcféle fejlesztő, előkészítő és egyéb különórákkal múlatjuk az idejüket, majd este siettetjük a lefekvést – mondván, holnap is lesz nap, indul minden elölről, azért gondoljunk bele abba, mi változott, s mi nem a gyereknevelésben a történelem során. A kulisszák és a gyerekek igényeiről szóló ismereteink ugyan alakultak, de a maga módján minden kor szülője a felnőtt életre készítette és készíti fel a kicsiket. Miközben a legfontosabb nevelési alapelv mit sem változott: a legjobbat még mindig akkor tesszük velük, ha hagyjuk őket játszani, hadd maradjanak minél tovább gyereknek.

Játsszunk csak el a gondolattal, mert máig van mit tanulnunk a gyereknap üzenetéből!