Az órák mekkájában, Svájcban tanulta a mesterséget Radvánszky Ferenc órásmester és -restaurátor. Nyelvtanulás címén dolgozott az ország német és a francia régióiban, munkát vállalt Angliában is, és ha kellett, vonatra pattant este 11-kor Zürichben, hogy reggel már a párizsi ócskapiacon kutasson a másoknak kacatot jelentő kincsek között. Saját üzletet nyitott a Zürichi-tó partján, amelyet akkor zárt be végleg, amikor kirabolták. Összepakolt, hogy hazaköltözzön, majd a 17-19. századból származó, antik kar-, zseb-, álló- és faliórákból álló gyűjteményét felajánlotta a budapesti Iparművészeti Múzeumnak kiállításra, amelyet most pályázati pénzből a múzeum megvásárolt. Korábban a Nagytétényi Kastélyban lehetett megcsodálni a műtárgyakat, most egy kiállításra valót megnézhetnek Herkulestől a szolárpanelig – Órák az Iparművészeti Múzeum Radvánszky-gyűjteményéből címen a Mezőgazdasági Múzeumban.

– Az 1956-os forradalom után menekült Svájcba, és ott kezdődött az órás karrierje is. Előtte foglalkoztatták az órák?
– Természetesen, a szüleimnek ugyanis volt egy óra-ékszerüzlete, amit államosítottak, egy fillért nem kaptak érte. A házunkat is elvették, és vártuk az ötvenes évek legelején, hogy majd kitelepítenek minket, osztályidegeneket. Aztán szerencsére mégsem lakoltattak ki. Édesapám 1949-ben meghalt, édesanyám egyedül maradt két kicsi gyerekkel. De a saját házunkban lefoglaltak mindent, tulajdonképpen idegenként éltünk ott. Amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, visszakaptuk. Érettségi után Miskolcra jelentkeztem műszaki egyetemre, de nem vettek föl, így besoroztak. A következő évben, 1956-ban már bejutottam, épp elkezdtem volna a tanulmányaimat, de katonaként belekeveredtem a forradalomba. A Búza téren összegyűlt diósgyőri munkások rávettek, mutassam meg a laktanyát, ahol a fegyvereket követelhetnék. Megfigyeltek és kerestek, már megérkezett a bírósági idézés. Tudjuk, abban az időben ez mit jelentett. Kevésbé súlyos dolgokért is fölakasztottak embereket. Megbeszéltük édesanyámmal, hogy elhagyom az országot. Fogalmam sem volt, hol fogok letelepedni.

– Csak úgy elindult?
– Átmentem a határon Ausztriába, és a traiskircheni menekülttáborban töltöttem kilenc hónapot. Elég aktív voltam, jártam a szőlőbe kapálni meg segédkeztem. Mondjuk úgy, hogy fölfigyeltek rám. Amikor összegyűjtötték a táborban a 18 év alattiakat, Svájcba költöztette őket a menekülteket segítő International Rescue Committee, amelynek Genfben van a központja. Engem, az egyetemistát választottak nevelőnek. Így kerültem Svájcba.

– Beszélt valamilyen nyelven?
– Az iskolában mindenki oroszul tanult, én franciául is, de az kevés volt, hogy megértessem kint magam. Próbáltam bejutni a zürichi egyetemre, de mikor kiértem, már szeptember volt, és elkezdődött az oktatás. Várni kellett egy évet. Addig maradt a nevelő munka a fantasztikusan gyönyörű síparadicsomban, Adelbodenben, a berni Alpokban. Következő évben újra jelentkeztem az egyetemre Zürichbe, de a beiratkozás előtt az egyetem titkára nézegette az irataimat, és kijelentette, nem kaphatok ösztöndíjat, mert nem vagyok menekült, hanem osztrák állampolgár. Ausztriából ugyanis csak így tudtak Svájcba becsempészni. És amíg megérkezett a menekült státuszomról szóló papírom, újra eltelt háromnegyed év. Anyukám azt tanácsolta, tanuljak ki egy szakmát. És mi lett volna az más, mint az órás. Nagyon rosszul esett, hogy nem tudtam továbbtanulni. De utólag rájöttem, így sokkal elégedettebb vagyok az életemmel, mint diplomásként lehettem volna. Megtanultam az órás szakmát, utána letettem a mestervizsgát. Mivel addigra a német már egész jól ment, átmentem Svájc francia részére, az órák mekkájába a nyelvet tökéletesíteni. Két évig dolgoztam a Rolexnál Genfben, és utána megpályáztam egy állást a Watches of Switzerlandnél, hogy megtanuljam az angolt is. Angliában megint két évet töltöttem, szintén órákat javítottam. Majd visszajöttem Svájcba, ahol kaptam egy igen jó zürichi ajánlatot, a Les Ambassadeurs Zürichnél, a műszaki osztály vezetője lettem. Tanultam Németországban gemmológiát is, azaz a drágakövekről, hiszen ékszerüzletünk volt itthon. Amikor minden meglett, saját üzletet akartam nyitni. Ez 1983-ban össze is jött Horgenben, a Zürichi-tó partján. Életem legjobb húzása volt, hogy ezt megléptem. Nem volt könnyű, mert tele lettem adóssággal, a gyerekek még kicsik voltak, de hál' Istennek azért sikerült őket felnevelni. A nagy cégeknek túl nagy konkurense nem lehettem, viszont volt, amiben én jobb lehettem, mint ők, és ez pedig a szakképzettségem kicsi és nagy órákra, ráadásul többnyelvű voltam. Rendszeresen Párizsba jártam az este 11-kor induló vonattal, amely reggel 6-ra megérkezett a Gare de l'Est pályaudvarra. Ott szépen megreggeliztem, majd kimentem a párizsi ócskapiacra, ahol tüneményes dolgokat lehet kapni aránylag olcsón. Ezeket én otthon restauráltam. Az eredményt az ember már akkor látja, amikor egy rozsdahalmot tart a kezében. Elterjedt a hírem, és kaptam különböző megbízásokat: Párizsból hozzak ilyen-olyan órát, vagy később Angliából.

– Egyértelmű volt, hogy saját gyűjteményt is elkezd építeni?
– Amit nem adtam el, abból indítottam a gyűjteményemet.

– Melyik a legrégebbi órája?
– 1690-ből van egy csodálatos óra, amely nem csak külsőleg esztétikus, hanem bámulatos mérnöki munka van mögötte. Mindemellett megfelel a mai követelményeknek: csodásan működik. Emlékszem, ezt Svájcban cseréltem. Ez nem ritka a gyűjtők között.

– Van kedvence?
– Nem nagyon. Nem is hiszem, hogy lehet, amikor az ember saját maga restaurál minden egyes darabot.

– Miért jött haza 2003-ban?
– Betörtek a svájci üzletembe és kirabolták. Autóval benyomták az ajtót, három vitrint kipakoltak. A sziréna rögtön megszólalt, de két és fél perc alatt elvitték, ami könnyen mozdítható. És ezek nem voltak olcsók, IWC meg Omega meg Longines, sajnos a kirakatban maradtak.

– Miért nem szedte be a kirakatból?
– Este mindig én vagy a munkatársam bevettük az órákat. A kolléga nem volt ott, én meg nem bajlódtam ezzel. A szerencsém az volt, hogy az antik órák nagyobbak, azokat nem lehetett úgy felkapni, mint a karórákat. Négy perc után ott volt a rendőrség, de már csak az autót találták meg ötszáz méterrel arrébb, a motor még meleg volt. Sem a rablók, sem a zsákmányuk nem lett meg sosem. Ami fura volt: az utca másik oldaláról végignézték az egészet az ott lakók.

– Akkor döntötte el, hogy hazajön?
– Az tette fel az i-re a pontot. Úgy éreztem, haza akarok jönni, magyarnak születtem, magyar a neveltetésem, az itteni mentalitás nekem jobb, élvezhetőbb itt lenni. Nyugodtan akartam dolgozni, saját műhelyben saját tervezésű munkákat csinálni. Itthon ez meg is valósult, két elemmel működő kronométert készítettem, a harmadik meg vár arra, hogy meggyógyuljon a szemem.

– A családja mit szólt, hogy ott hagyta őket?
– Sem a fiam, sem a lányom nem akarta átvenni az üzletet, mert ők annyit láttak, hogy az apjuk reggeltől estig állandóan ül a munkaasztalnál, meg ide-oda megy. A lányom most tette le a doktorátust a zürichi egyetemen. A fiam meg egy kisebb hotel tulajdonosa. Szóval hazahoztam a gyűjteményt. Azaz megkerestem a budapesti Iparművészeti Múzeum akkori főigazgatóját, Simon Károlyt, aki azóta sajnos meghalt. Kijöttek Békési Évával, az ötvösgyűjtemény akkori vezetőjével 2001-ben vagy 2002-ben, és megállapodtunk, hogy a múzeum rendelkezésére bocsátom az órákat – ha kiállítja. Úgy szerveztük, hogy akkor hozták haza teherautóval, amikor hazaköltöztem. Ez 2003 novemberében történt. A nagytétényi kastélyban állították ki a gyűjteményt.

– A kastélyban láttam én is ezeket, nagy kedvencem egy festménybe beépített darab.
– Órákat beépíteni valahova, fantázia kérdése. Amiről beszél, az történetesen tényleg különleges darab. Reggel fél hétkor és este hétkor életbe lép rajta egy külön gong. Normálisan ugye minden fél órában meg órában üt az óra, de itt ez ettől független. Mint később kiderítettem: egy kolostornak készülhetett azért, mert reggeli és esti imára hív. Délben pedig egy kicsit élvezetesebb zene szól belőle. Olyan, mint egy zenegép – négy különböző muzsikával.

 

– A kiállításnak az a címe, hogy Herkulestől a szolárpanelig. Hogy áll a címben lévő két órával?
– A szolár érdekes dolog. Svájcban utána érdeklődtem, a világon összesen 300 darab készült belőle. Ha jól emlékszem, 1963-ban gyártották, és szolárelemmel működött. A háromszög alakú óra golyós csapágyon áll, és a csapágy elfordítja a legerősebb fényforrás felé az órát. Sajnos a szolárpanelek határozott időtartamúak, idővel elfáradnak. Bizonyos idő után ki kell őket cserélni. Amikor megvettem, még úgy ahogy működtek.

– Kicserélte a szolárpaneleket?
– Nem, mert már nem lehet ilyet kapni. Ha kicserélem, és csak üvegeket teszek a helyébe, akkor meghamisítom az órát. Fontos nekem, hogy az eredeti állapotukban tartsam a darabokat.

– Akkor ez most nem működik?
– Sajnos nem. Azért annyit hozzá kell fűznöm, az óra tulajdonképpen három egységből áll: a számlap, a tok és a szerkezet. A profithajhászás és a lelkiismeretlenség miatt sok bűnt követnek el azzal, hogy hasonló stílusban készítenek egy régi szerkezethez tokot vagy számlapot, és eladják eredetiként. Minden egyes darab, ami az én gyűjteményemben van, tényleg eredeti.

– Az egyik legérdekesebb a világ legvékonyabb órája, amely szintén a kollekció része.
– Ja igen, az Audemars-Piguet-óra, amelynek a szerkezete 1,94 milliméter vastagságú. Azt hiszem, hogy 1926-os, azóta sem tudtak vékonyabb mechanikusat készíteni. Ez egy különösen értékes darab, egyrészt a számlap maga 18 karátos fehér arany, az aplique (a kis vonalak, amelyek mutatják az időt) szintén 18 karátosak, és az egész óratok pedig platina. Szerencsém volt, akkor szereztem meg, amikor egy idős tulaj kiárusította az óraüzletét. Feladta a vállalkozást és nem volt örököse. Ezt a zsebórát évtizedekkel korábban megvehette, de senkinek nem kellett. Egyrészt, mert nagyon drága, másrészt, mert nem volt divatos. Viszont én értékeltem ezt az igazán egyedi darabot. Akár a Herkulest, amelyből – tudomásom szerint – összesen négy darab található a világon. És ami szintén nagy ritkaság, ugyancsak egy kolostornak készült, egy gótikus stílusú, csúcsíves, fekete tokban lévő. 1720 körül alkothatták, vésett a hátlapja, akárcsak annak az 1690-ben készültnek, amelyről korábban már meséltem.