Hamvas szerint a bor cseppfolyós csók, és ennél messzebb aligha juthatunk a filozófiában. Ezúttal azonban nem pusztán a borról, hanem a pohárnyi nedű történetéről mesélünk. Lelkes borisszák, tartsanak velünk, a mai tárgytúránkat nem ússzák meg szárazon!

„Üveg és bor kapcsolata több ezredéves múltra tekint vissza, s e szoros kapcsolat nem egyszerűen „fizikai” (...), hanem „szellemi”, az anyagon túli megfelelésekre is épül. Évezredek óta mindkét matéria az anyagi és a transzcendens, az emberi és az „isteni” szférát köti össze, önmagán túlmutató, többrétegű jelentést hordoz.” – így vezette fel Varga Vera művészettörténész 2003-ban a kerámia- és üveggyűjteményünkből válogatott, Üvegen innen és túl című tárlatot. Mind a finom üvegtárgyak, mind az éltető ital iránti rajongását őszintén osztjuk, s mai válogatásunkat is e csodák találkozásának szenteljük.

Az eredetmondák szerint Noé ültette az első szőlőt az Ararát-hegy oldalába. Persze ilyen mesét bárki kitalálhat egy fröccs felett – legyinthetnénk, tény azonban, hogy a régészek is ezen a bibliai tájon, a Dél-Kaukázusban fedezték fel a szőlőtermesztés legkorábbi nyomait, innét terjedt át a borkészítés tudománya Európába is. Akár az özönvíz mosta ki az Édenkertből a szőlőtőkét, akár a hajtásait legelésző kecskéktől kapta Noé az ihletet, annyi hasonlóság azért akad e legendák között, hogy minden esetben állatok: macska, oroszlán, szamár vagy éppen disznó vérével öntözte, vagy a koponyájukba ültette az első szőlőbokrot az ősatya. Fedezzük fel bátran: a részegség különböző, állatias fokozatairól szól így a fáma. A szőlő ültetésének mondája még a Bacchus-kultuszra is rímel, hiszen a rómaiak szintén szamarat, kecskebakot és disznót áldoztak megváltó boristenüknek, s azóta is minden, az itallal kapcsolatba hozható hiedelem része az isteni eredet és ördögi hatás kettőse. A bor „az embert a megzavarodott világból kiemeli, hogy az aranykori rendbe visszahelyezze” – idézhetjük megint az instant gondolatokat Hamvas Bélától, aki ugyanitt (A bor filozófiájában) még ennél is találóban megfogalmazta a mámor misztériumát: „Egy pohár bor: az ateizmus halálugrása.”

Egyszerre isteni és démoni, gyógyszer és méreg a bor, s mivel vörös változata ősidők óta az emberi vérrel azonosított szimbólum, nagy hangsúlyt kapott, az üdvösség jelképévé vált a keresztény liturgiában – a 14. századig vörös volt a misebor a latin rítusú egyházban is. Nomád őseink persze korábban találkoztak az itallal, mint az igével, ettől függetlenül megütötték a főnyereményt a honfoglalással. A sajátos klímának és a változatos talajviszonyoknak köszönhetően a Kárpát-medence területén már a kelták és a rómaiak is termesztettek szőlőt, a letelepülő törzsek pedig az átvett gyakorlatot belső-ázsiai hagyományokkal gazdagították. Borkultúránkat később a szerzetesrendeknek áldásos munkája és a betelepülő itáliai, burgundiai, Rajna-völgyi telepesek ízlése szintén sokat alakította. A középkorban leginkább a várak környékén művelték a szőlőt, a 13-14. századtól feljegyzett pincelabirintusok pedig a nedű érlelése mellett védelmi célokat is szolgáltak. A szerémségi, Balaton-vidéki, szekszárdi, somlói, soproni, budai borokat már az Árpád-korban is nagy becsben tartották, míg a tokaji aszú csillaga a Szerémség elvesztése után ívelt fel. A kereszténység felvétele és a szerencsés földrajzi adottságok egyaránt hozzájárultak, hogy borivó nemzetté, s már Mátyás korára az egyik legjelentősebb szőlőtermesztő országgá vált a magyar.

Története során aztán érlelték földbe ásott amforákban és pincékbe rejtett hordókban, számtalan módon fűszerezték, keverték és tárolták a bort, de valódi változatossággal akkor találkozunk, amikor már kiengedték a szellemet a palackból: fogyasztásra készítették elő az italt. Átlátszó vagy színezett, gömb vagy henger formába fújt üvegeket már a rómaiak készítettek, a középkorra népszerűvé vált, gömbtestű, hosszú nyakú palackforma ugyanakkor inkább közel-keleti eredetű. Az európai palackok gömbölyű vagy hengeres tárolórésszel bírtak, de elterjedt volt a lapított gömb alakú, a nyakrészén dudoros formájú és a hordószerű palack is, vagy éppen a „kotyogós” üveg, a kuttrolf – bár az vitatott, hogy a csavart csövekből kialakított nyakú edény, amelyből inkább csepegtetni lehetett a lét, mire is szolgált valójában. A hasábos testű, sűrűn díszített pincetok-palackok (mint ez a Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló flaska), amelyeket rekeszekre osztott, puhán bélelt fedeles ládákban szállítottak, Európában csak a 15-16. század folyamán, Magyarországon pedig még később váltak általánossá. S ha már kinyílt a palack, a középkor óta körteforma, karcsú, egyfülű cserépedényben szolgálták fel fogyasztásra, amit boroskorsónak, vagy – az olasz kancsó értelmű „boccale” szóból eredeztethetően – bokálynak is hívtak. Habán műhelyekből kerültek ki a legszebb példányok ezek közül, amelyet gyűjteményünk megőrzött.

A borospalackok közös előnye, hogy fénybe tartva már azelőtt árulkodnak az ital fajtájáról, érettségéről, testességéről, mielőtt akár csak beleszippantottunk volna az illatába. A borfogyasztás kultúrájában ez az egyik legizgalmasabb, hogy több érzékszervünket megdolgoztatja az ital még az ízlelés előtt. A kóstolás méltó edényének vallási okokból sokáig a kelyhet tartották – ábrázolásaiban a titokzatos szent tárgy, a Grál is többnyire kehely, amely szakrális célokra inkább nemesfémekből készült, mint üvegből. A hétköznapi borkóstolók körében azonban a serlegek, kupák mellett korán elterjedtek a változatos formájú és technikájú üvegpoharak. Egyik alapformájukat, az eredetileg rajnai fehérbor fogyasztására szolgáló, üvegfonallal díszített, tölcséres talpú, gömbös kelyhű römert sűrűn megcsodálhatják mai válogatásunkban. Ilyet emel a magasba Bacchus mellett a puttó a meisseni porcelánmanufaktúra legjelentősebb modellező mestere, Johann Joachim Kändler kisplasztikáján, erről formázta urán-oxiddal színezett, arannyal festett díszes pohárkáit Giergl Henrik cége (nyitóképünkön), de szintén römer ihlette a híres bécsi Josef & Ludwig Lobmeyr csiszolt-gravírozott uránüveg poharait is, amelyet a minta kedvéért itt most egészen közelről megmutatunk.

A jellemzően talpas, szárral ellátott típusok között különlegességnek számít a Közel-Keletről átvett, s a velencei-muránói üvegművesek által a 16. századra tökéletesre fejlesztett, kecses formájú szárnyas kehely, a 17-18. században elterjedt csiszolt-vésett „kristálystílusú”, vagy éppen a cseh zwischengoldglas („aranyszendvics”) technikával, jellemzően csatajelenetekkel és uralkodói portrékkal díszített sziléziai pohár. A 19. századra újra felfedezett, és tovább formált típusok közül a legszebbeket az 1873-as bécsi világkiállításon vásárolta be múzeumunk, javarészt az említett, römer formákat idéző Lobmeyr, valamint a szárnyas és a csiszolt poharakat is megújító Salviati & Co. gyárakból.

Egyszerű kupák, díszes serlegek, zömök römerek, magas szárú, lapos kelyhű tazzák – gyűjteményünk borospoharai között válogatva arra jöhetünk rá, hogy ahány bor, annyi pohár. A hihetetlen változatosságot csodálva, s közben a fényben szemlélve vagy szagolgatva azért na hagyjuk olyan sokáig szellőzni az isteni nedűt. Gondoljunk vissza inkább Hamvas Béla intelmére: „a különbözőnek látszó dolgok nagy sokasága végeredményben látszat. Minden egy.” Járja át önöket is az aranykori filozófia, kóstoljanak bele bátran a pohár borukba!