Szüksége volt egy süteményestálra, ezért kalapált magának egyet – így lett egy rajztanárból a 60-as évek ünnepelt fémművese. Ha szeretnének egy kicsit lassítani, elmélyülni Percz János ötvösművész játékos, kedves munkáiban, a mester szeretetteli alkotói szemlélete erre kínál kivételes lehetőséget. Érezzék át a vas „lassú természetét" – tartsanak velünk!
„Néhány éve egy fiatal festő kalapácsra cserélte az ecsetet. Miközben az ötvösmesterség hagyományos módszereit alkalmazta, új utakat keresett. És így találkozott a vassal” – a népszerű-tudományos kisfilmek mestere, Kollányi Ágoston vallott ilyen tömör egyszerűséggel Percz János ötvösművész meghatározó alkotói fordulatáról Ének a vasról című 1963-as filmjében. Legalábbis a nyitó képsorokon olvasható felirat szerint, hiszen maga a díjnyertes kisfilm szavak nélkül, képekkel, zenével, zörejekkel mesél a fémművesről. Ha önök is képtelenek elkapcsolni a magyar tájakon elmélázó, lassú természetfilmekről, rajongói a régi neonreklámoknak vagy a retro balatoni kerítésdíszeknek, a megfelelő helyen járnak.
Mosolygó halakat, primitív maszkokat, tálakat, ékszereket, gyertyatartókat látunk az idézett portréfilmben, és egy – nem a szójáték kedvéért írjuk – vasfegyelemmel dolgozó mestert a műhelyében, a kalapácsai között, aki úgy tűnik, fáradhatatlanul kovácsolja, domborítja, hegeszti amulettjeit, falidíszeit, köztéri szobrait. Az eredetileg festő, grafikus Percz János rajztanárnak tanult a Képzőművészeti Főiskolán, ahol a háború után tanársegédként kezdte a munkát. Aztán 1952-ben, már az ipariskola rajztanáraként hirtelen szüksége lett egy süteményestálra, s mivel tanulmányai során sokféle anyaggal, kerámiával, fával, fémmel is dolgozott, domborított magának egyet házi használatra. Az ekkor felismert „anyagszeretet” fordította pályáját teljesen új irányba.
Fémművesként meglepően hirtelen futott be. Bemutatkozása első hónapjaiban pályázatok egész során nyert kitüntetéseket, 1960-ra már önállósíthatta magát, szabadfoglalkozású iparművészként dolgozott tovább, s rá egy évre Munkácsy-díjjal jutalmazták alkotásait. Nevét előbb a finoman megmunkált apró ékszerekről, dísztárgyakról ismerte meg az iparművészeti boltok közönsége. A gyermekrajzok naiv világát, primitív népek művészetét megidéző tárgyak olyan kedvesek, élők, hogy még a korabeli rajzfilmekre is emlékeztetnek – e tekintetben elüt munkássága a kortárs mesterekétől. Talán nem véletlen, hogy egy szintén egykorú portréfilm nyitóképsorain animációként mozgatja meg mosolygó állatkáit, vonalrajzszerű emberábrázolásait Zsigmondi Boris rendező. A síkba komponált ékszerek után térben megformázott, apró állatfigurákkal, majd egyre nagyobb térplasztikai munkákkal folytatta – miközben érmek, tálak, maszkok, gyertya- és hamutartók folyamatosan kerültek ki műhelyéből, sőt élete végéig hű maradt a rajzhoz, grafikához is.
Rézlemezből, bronzból és vasból, változatos technikákkal készült munkáit nézegetve, folyamatosan az az érzésünk támad, hogy ezeket a tárgyakat ezer másik közt is felismernénk. Egyszerre igaz rájuk, hogy alkotójuk játékos könnyedséggel, kivételes formakészséggel és felszabadult fantáziával ragadta meg az ábrázolt állatok, emberek, történelmi épületek és személyek jellemző vonásait, miközben hagyta érvényesülni a lemez, a vaslap, a huzal természetes adottságait. Az említett portréfilmben maga az ötvösmester adja meg erre a magyarázatot. A legapróbb ékszertől a mázsás térplasztikáig elméleti problémaként közelített meg minden egyes alkotást, s mindenekelőtt a fém „anyagszerűségének” leginkább megfelelő formákat kereste. Nem a valóságból, hanem az anyag természetéből kiindulva formázott meg embert és állatot. Festő módjára hagyatkozott a befogadó fantáziájára, miközben néhány kalapácsütéssel adott érzelmeket a rézmaszknak, a vaslemez feszességével kölcsönzött dinamizmust a repülő madárnak, vagy éppen a drót hajlékonyságával komponált harmonikus, szinte már rajzfilmszerű jeleneteket – ez az a bizonyos anyagtisztelet, amely művészi hitvallásának alapja volt.
„Percz János anyagban gondolkodik, küzd is vele, játszik is, sokszor a hatalmát mutatja fel, másszor az emberét, aki hatalmába vette. Még elvontabb példáiban sem személytelen ez a művészet, többet fogad be az alkotó egyéniségéből, mint a természetutánzó, mely csak alakba, mozdulatokba vetíti ki érzelmeit” – írja róla monográfusa, Koczogh Ákos egy 1969-es kiállítása katalógusában. Egyedi formavilágával és anyaghasználatával, monumentális alkotásaival a fémművesség egyik megújítója volt, művészete inkább már a szobrászattal rokon. Több tanulmányúton járt, Brüsszeltől Moszkváig kollektív tárlatokon mutogatták műveit, amelyekkel itthon a Gellért Szálló drinkbárjától a debreceni vasútállomás kultúrterméig, óvodákban, pártházakban, múzeumokban, presszókban és persze galériákban, iparművészeti boltokban egyaránt találkozhatott a közönség.
Munkássága illeszkedett a korszellemhez, a Kádár-kor ünnepelt alkotója volt, de a sikere valódi közönségsikernek számított. Ahogy legutóbb kortársa, a keramikus Gorka Géza időskori állatplasztikáival kapcsolatban is megjegyeztük, munkái a teremtés örömét, az alkotásban való elmélyülés lehetőségét közvetítik évtizedek távlatából is. Lassuljanak le Percz János csodálatos fémműveivel, lapozgassák kényelmesen galériánkat is!
