Egy kicsi mozgás mindenkinek kell... Emlékeznek még a régi tévétorna főcímére? A Mata János (Kukori és Kotkoda, Mikrobi) rendezte animációt sokan bepanaszolták a királyi tévénél a 70-es évek végén, mert hatására több gyerek próbált meg úgy hintázni a csilláron, ahogyan azt a végefőcím képsorain láthattuk a lobogó szakállú nagypapától – „idősek is elkezdhetik” ez volt ugyanis az üzenet. Az eredményt képzelhetik!
Mennyezetről lelógatott többkarú, gyakran korona vagy kerék alakú gyertyatartókat a középkor óta használtak, eleinte templomok világítására. Mai változataiktól eltérően, melyek egy kattintásra fénnyel árasztják el a teret, az eredeti, láncra vagy kötélre függesztett gyertyacsillárokat értelemszerűen le kellett ereszteni a plafonról ugyanezért – nyelvünk máig őrizi, hogy a lámpát felkapcsolni és felgyújtani lényegében egyre megy. Egy kardsuhintással elmetszeni a tartókötelet, s az ellenfél fejére pottyantani a csillárt számos kosztümös kalandfilm kihagyhatatlan jelenete azóta is. Tegyük hozzá, a robusztus facsillárokat valójában korán fémszerkezetűekre cserélték, s bár az abroncs- vagy koronaforma sokáig megmaradt, a világítótestek mérete fokozatosan megnőtt, és már a kora reneszánsz idején a palotákat díszítették, a gazdagságot szimbolizálták a csillárok. A mennyezeti világítótestek közül ma is azokat nevezzük így, amelyek súlyosnak és díszítettnek tűnnek. Bár a nyelvérzékünk másként diktálná, leginkább valami olyan, felfüggesztett lámpást, épületdíszt képzelne a „függőlámpa” kifejezés mögé, mint amit itt is bemutatunk a 19. század második felének ismert, szinte minden nagyobb közintézmény kovácsoltvas munkáit kivitelező műlakatosától, Jungfer Gyulától, ez azonban lényegében a csillár szinonimája volt.
A viaszgyertyák fényét legkorábban a 16. századtól kezdték hegyikristályok segítségével erősíteni a világítótesteken. Mikor a palotákat, báltermeket díszítő pazar kristálycsillárok „bohém” változatairól hallunk, megint csak ne az önfeledt tarzanozás jusson az eszünkbe, inkább gazdagon díszített koronákat vagy fordított hőlégballonra emlékeztető, szemkápráztató formákat képzeljünk magunk elé. A drága kvarc helyettesítésére a cseh kristályüveg volt a legrégebben kidolgozott, bár szintén nem éppen olcsó alternatíva. A barokkos csillárok java tulajdonképpen olyan világítótest, amelyet különböző adalékanyagok, például ólom-oxid segítségével magas fénytörésűvé varázsolt, csiszolt üveggel, többnyire a híres cseh (régiesen: bohém) kristállyal ékesítettek – az uralkodói udvarokat tipikusan ilyenek töltötték meg fénnyel a 18. században. Mária Terézia például rabja volt a kristályfényárnak, de ha már itt tartunk, a fiait magyarul taníttató királynő még éppen nem értette volna meg a „csillár” kifejezést, hiszen a „csillogásból” formált szó csak kevéssel halála után megjelent, nyelvújítási alkotás. Eredetileg szentjánosbogarat jelölt volna, de végül fényesebb karriert futott be!
A nyelvújításunkkal egyidős, mégis alig száz esztendőt élt meg a gázvilágítás története: 1807-ben gyúltak ki az első, vezetékes gázzal táplált utcai lámpák Londonban, amelyek aztán fokozatosan ellepték a háztartásokat is. Magyarországon több kísérletet követően (a Nemzeti Múzeumnál már 1816-ban gázlámpa égett) csak a Légszeszgyár 1855-ös megépítése után terjedt el tömegesen e technológia. Budapest 1873-as egyesítésekor például már 40-50 ezer gázlámpa pislákolt a fővárosban, döntő többségükben az otthonokban. Ez az időszak volt a villanyvilágítással való kísérletezés hőskora is, így a századforduló után, a települési elektromos hálózatok kiépítésével a gázüzemű közvilágítás szinte azonnal eltűnt. A csillárok evolúciója nem is igazán tudta követni e forradalmi változásokat. A technológiai fejlődés „torlódása” miatt – ahogy arról Szalóczi Gábor, a dégi Festetics-kastély csillárjainak restaurátora mesél egy videóban – számos „vegyes” világítótest készült, amelynek felfelé néző karjai gázizzókkal vagy olajmécsesekkel világítottak, lefelé néző függelékei elektromos izzókkal szórták a fényt.
Gyakori volt, hogy egy adott technológiára készült csillárt alakítottak át egy újabbra, vagy épp ellenkezőleg, újjal imitálták a régit: szokás volt, s ma sem példátlan mondjuk gyertyára emlékeztető foglalatba illeszteni a modern izzókat. Az itt látható különleges, háromszög alaprajzú aranyozott bronzcsillár például megjelenését tekintve már rendhagyó ugyan, technológiájában még az átmenetről árulkodik, hiszen gáz- és villanyvilágításra egyaránt alkalmas. S ha már a formáknál tartunk, az elektromosság szabadította fel a tervezőket a kényszer alól, hogy a gyúlékony fényforrást a mennyezettől és a tartószerkezettől is távol tartsák – ez tette lehetővé, hogy a csillár a díszítőművészet, majd a dizájn korlátok nélküli fennhatósága alá kerüljön. Az elszabadult tervezői fantázia olyan remekeket eredményezett a századfordulón, mint Horti Pál az Iparművészeti Társulat 1899. évi karácsonyi kiállításán, komplett enteriőrök részeként bemutatott szecessziós lámpái, a már idézett Jungfer Gyula kérges faágakkal, makkos tölgylevelekkel és fagyöngycsokorral ékesített csillárja, René Rozet az 1900. évi párizsi világkiállításon elismert, izzóit virágkelyhekbe és nádbuzogányokba rejtő világítóteste, a bécsi Josef Hoffmann pálmaleveleket imitáló fényforrása, vagy éppen az itt látható, réz propellerekkel megbolondított különlegesség, amely eredetileg múzeumunk egykori főigazgatója, Ráth György dolgozószobáját díszítette. (A példákat lásd galériánkban.)
A művészet és a technikai innováció metszéspontjában létrejövő modern csillárok persze sokáig még luxusterméknek számítottak. Olyan módosabb polgárok engedhették meg maguknak e különleges darabokat, mint például Pikler Gyula jogtudós, aki 1906-ban vásárolt budai telkére a Wiener Werkstätte-alapító, fentebb is említett világhírű építésszel, Josef Hoffmann-nal terveztette meg villáját és annak teljes berendezését, közük azzal a kristálygolyókból és opálüveg gömbökből megalkotott csillárral, amely addigra Bécsben már sikerterméknek számított (s ma is megcsodálható az „Egy kis Bécs Budán” című kiállításunkon a Ráth György-villában). Valójában a két világháború közti időszakig kellett várni a tömeggyártásra alkalmas, univerzálisabb világítórendszerek megjelenésére. E korszakból őrizzük például a Wiener Werkstätte mintájára a Budapesti Műhelyt 1913-ban megalapító építész, iparművész és grafikus Kozma Lajos csillárjait és tervrajzait, és a számos reprezentatív munkát elnyerő (az Országház vagy a várbéli Szent István-terem csillárjai is itt készültek) Kissling Rudolf és Fia világhírű Bronz- és csillár árugyárának termékeit. Nekik tervezett világítótesteket Lőrincz Géza is, akitől számos kiváló tervrajz mellett egy teljes vázlatfüzetnyi elképzelés maradt ránk a beltéri fényforrásokról.
A bő tíz év terveit, mintegy félezer függő- és állólámpát, falikart tartalmazó vázlatkönyv (fentebb bemutattunk belőle egy oldalpárt, de érdemes végiglapozni az egészet), jól szimbolizálja azt a gazdagságot a historizáló daraboktól a letisztult modern formákig, amit a mind olcsóbbá váló előállítás és az egyre élénkebb kereslet eredményezett. S ha már ilyen sokáig kapaszkodtunk azon a csilláron, még két utolsó, kapcsolódó példát engedjenek meg nekünk a későbbi évtizedekből is. 1972-ben, a Fészek Művészklubban rendezett Magyar design (10 kísérlet) című kiállításon mutatta be a fiatalon elhunyt belsőépítész, Borz Kováts Sándor a maga tervezte és gyártotta Vargánya lámpacsaládot. Az alumínium lemezből nyomott, kisszámú azonos alapelem felhasználásával készült világítótestek a funkcionalitás alappéldái lettek – máskülönben e kiállítás sikeréből eredeztethetjük a Házgyári konyhaprogramot is.
Néhány évvel később jelentkezett a magyar dizájntörténetben jelentős Opteam csoport (Radnóti György és Bárkányi Attila formatervezők, Kovács Erika és Bánáti János belsőépítészek) a Felhő lámpacsaláddal – ez az egyszerű formákból építkező kollekció hozta meg számukra a hazai és nemzetközi hírnevet. Az egymással kombinálható, egymásba csúsztatható lapos, alumínium félgömböket három nyomóformával, négy színben gyártották – de az elemek szabad variálásának köszönhetően hetvenháromféle változatot tudtak így előállítani. A dizájnerek nemcsak a funkcionális és gyártási szempontokra, de még a raktározás, csomagolás és szállítás egyszerűségére is ügyeltek az Iparművészeti Vállalat pályázatára készült, minden részletében átgondolt tárgycsaláddal. Az már a 70-es évek furcsasága volt, hogy bár hangsúlyozottan a tömegigények gazdaságos kiszolgálására született a termék, a lámpacsaládból alig ezer példány talált gazdára.
