Hogyan jutunk el az iszlám mecsetdekortól az eozinmázig? Milyen jelentősége volt a kínai porcelánnak, a reneszánsz majolikának és a holland metszeteknek az épületkerámia történetében? Lólépésben vágtatunk át a csempetörténet ezer évén Perzsiától a pécsi Zsolnayig!

Aki járt már a Ráth György-villa időszakos tárlatain, biztosan rácsodálkozott a kiállítótér bejáratánál elhelyezett apróbb csempéken, a pécsi Zsolnay-gyár márványozott, foltos falidíszein, vagy éppen a francia Alexandre Bigot kerámiagyárának szemkápráztató kollekcióján. Mai tárgytúránkon hasonlóan színes mozaikokkal villantjuk fel, milyen út vezetett a kerámiaiparban ezekig a gyönyörű épületdíszekig!

Ha szigorúan vennénk a csempehistóriát, a kerámialeletek első forrásáig, a középső kőkorszakig, de legalábbis a falburkolásra használt, geometrikus mintába rakott mozaikszögek mezopotámiai felbukkanásáig kellene visszanyúlnunk – ettől most megkíméljük önöket. Az eredet szempontjából azonban mégis fontos, hogy az európai kerámiaművészetet, s így a csempekészítést ért legkorábbi hatások javarészt közel-keletiek. Az iszlám művészetben már a 9. századtól jelentős szerepet játszott az építészeti kerámia: jellemzően absztrakt mintázatú, kék-fehér ónmázas padló- és falicsempékkel burkolták a palotákat és mecseteket. Mivel a vallásuk tiltotta az emberábrázolást, geometrikus és ritkábban ornamentális motívumok, illetve a Koránból vett idézetek fonódnak össze a díszítésekben, amelyeken a palmetta (pálmalevélmintázat) mellett idővel megjelent egy perzsa találmány, a fémes fényű máz is (lüszter) – mindezt egyben csodálhatjuk meg ezen a 14. századi, közép-iráni csempén.

A perzsák kerámiája legalább olyan nagy hatású volt, mint a szőnyegük, hiszen az iszlám világban az iráni művészet jelentette általában a minőséget – azzal együtt, hogy a kék-fehér színkombinációval már ők is a kínai porcelánt igyekeztek utánozni. Bár lüszterük hasonlított a távol-keleti mázra, eltérő anyagokkal és technikával jutottak célba, e találmányuk aztán több hullámban befolyásolta az európai kerámia történetét. Legkorábban az al-Andalusban, az Ibériai-félsziget muszlim uralom alatt álló területén alakult ki az iszlám és európai elemeket ötvöző hispano-mór stílus, amely sokáig a legfényűzőbb kerámiát jelentette a kontinensen. Ezt a többszínű mázzal festett 15. századi sevillai csempét több okból is érdemes itt megmutatnunk. A végtelen díszítménnyé összeállítható geometrikus minta remek példája a cuerda seca (száraz cérna) technikának: a megfolyásra hajlamos máznak úgy adtak éles kontúrokat, hogy zsíros anyaggal rajzolták a mintát, így határolták el a színeket égetés előtt. Az ehhez hasonló díszítmények az előképei a portugál nyelvterületen népszerű azulejo csempének – egyes elképzelések szerint már az arabok is a római-bizánci mozaikokhoz hasonló hatást igyekeztek elérni, talán még a név is az erre utaló, színes kavics értelmű „al-zulaich” kifejezésből ered.

Szintén mór közvetítéssel jutott a majolika (ónmázas, festett kerámia) készítésének tudománya a reneszánsz Toszkánába és Umbriába – fontos különbség azonban, hogy az itáliai változatokon már gyakori az emberábrázolás. Nevét a kereskedés központjáról, Mallorca szigetéről kapta – s ha már itt tartunk, a „fajansz” kifejezés pedig a termelés egyik fontos helyszíne, Faenza városából eredeztethető. Eleinte maguk a fazekasok követték a majolika útját, tőlük tanulták el és formálták sajátjukká a mesterséget az észak-itáliai családi műhelyek, amelyek jelentős hatást gyakoroltak később az angol, német és francia keramikára is. Érdekesség, hogy nápolyi feleségének, Aragóniai Beatrixnak köszönhetően éppen Hunyadi Mátyástól érkezett az első jelentős uralkodói megrendelésük az Alpokon túlról – a királyi címerrel díszített, fényűző Corvin-készlet a majolikaművészet csúcspontját jelentette a 15. század második felében, és hozzájárult az Adria-parti Pesaro felvirágzásához is. Itteni, esetleg faenzai műhelyben készülhetett ez a padlócsempe, amely több társával együtt az 1942-ben lebontott fanói Santa Maria dei Piattelletti templomból került gyűjteményünkbe.

Bár a magyar reneszánsz története a török elleni háborúk miatt nem volt folyamatos, régészeti leletek szerint Budán is alapítottak majolikaműhelyt az itáliai mesterek. Padlócsempéik, mint például az itt látható darab Mátyás homokóra emblémájával, a Várból kerültek elő. Ennél lényegesebb azonban a majolika németalföldi hódító útja, ahol flandriai fazekasok közvetítésével, illetve a firenzei kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően vált népszerűvé a 16. század végén a kék-fehér mázas kerámia. A helyi változat kialakításában az is szerepet játszott, hogy az 1602-ben alapított Holland Kelet-Indiai Társaság Ming-kori kínai porcelánnal árasztotta el a kontinenst – a történelem során sokadszor hatott a távol-keleti mintakincs az európai díszítőművészetre. A tárgyakon gyorsan megjelentek a holland élet jelképei is, szélmalmokat, tulipánokat és vitorláshajókat, parasztokat és katonákat láthatunk gyakran korabeli metszetek másolataként a németalföldi fali csempéken, melyek közül a Delft városában készültek és váltak messze földön híressé – itt készült ez a muskétást ábrázoló darab 1650 körül.

A delfti mesterek a hétköznapi élet minden érdekességét megörökítették az állatoktól a növényeken és tájképeken át a különböző foglalkozásokig. Csempéik könnyen tisztíthatóak voltak, ezért a holland aranykor idején a középosztálytól az arisztokráciáig mindenhol szívesen burkolták velük a kandallókat, az otthonok füstös és vizes helyiségeit. Időközben Angliában is hódított, de fokozatosan háttérbe szorult az itáliai hatás, német nyelvterületen pedig a sómázas kőcserép vette át a fajansz helyét, míg a mázas kerámiát a korábbi hatásokkal együtt egy Európa-szerte üldözött anabaptista szekta tagjai, a Felvidéken és Erdélyben letelepült habánok terjesztették tovább. Az itt látható, 1650 körüli csempéjük egykor egy tapétamintás tűzhely füstfogó részét díszítette. A maga nemében ritka darab, hasonlóan ahhoz a hatszögletű, nagyszombati habán műhelyben készült padlólaphoz, amelyet itáliai hatású geometrikus mintája miatt Leonardo-csempének nevezünk, s amellyel közös enteriőrbe szervezve állították ki 1897-ben az Iparművészeti Múzeumban.

Egy vargabetű erejéig térjünk ki még egy másik aranykorra is. A sokat emlegetett perzsa kerámia hatására jött létre az előbb a török szultán udvarát kiszolgáló izniki, majd nyomában a damaszkuszi és kairói csempegyártás. Erre az időszakra már fellazultak az iszlám szigorú szerkesztési elvei, a komplikált virágminták hullámzó ritmusúak lettek, mint azt az itt látható, 16. század végi darab is mutatja. Ez a kerámiaművészet élte aztán újabb virágkorát az erdélyi fejedelmi udvarokban. Bethlen Gábor majd I. Rákóczi György díszes fali csempékkel kirakott fogadótermei, az úgynevezett bokályos házak egyedülálló jelenségnek számítottak a 17. századi Európában, hiszen voltaképpen a török enteriőrt importálták az Oszmán Birodalomból. Hasonló ritkaságokat leszámítva azonban a fajanszkultúrát lassan elmosta a történelem. Egy kalandos sorsú német alkimista, Johann Friedrich Böttger ugyanis 1709-ben rátalált a porcelánkészítés titkára, e felfedezés birtokában alapította meg II. Erős Ágost szász választófejedelem a meisseni porcelánmanufaktúrát, amelyet sorra követtek a bécsi, velencei, berlini, nymphenburgi, koppenhágai és szentpétervári műhelyek. Az új találmány döntően befolyásolta a barokk kort, a meisseni forma- és mintakincs kontinensszerte követendő példává vált, még a porcelánnál olcsóbb alternatívát nyújtó fajanszmanufaktúrák számára is, mint például a holicsi.

Persze a porcelán vonzása sem tartott örökké. A királyi védnökség alatt álló, de fenntarthatatlan porcelángyárak sorra megszűntek a 19. századra, vagy átálltak a keménycserépgyártásra (a szabály alól a mi Monarchiánk volt a kivétel), az arisztokrácia helyébe pedig a tehetős polgárok léptek megrendelőként. Ebben a korban, egy újonnan fejlődő piaci igény kielégítésére indította el 1845-ben egy Staffordshire-i fazekas fia, Herbert Minton a csempegyártó céget, hogy a palotáktól az egyszerű házakig színes, élénken stilizált keménycserép díszítéssel árassza el a tereket a viktoriánus Angliában. Ha valami, akkor ez valódi újdonság volt a csempehistóriában, azzal együtt, hogy a cég korai munkáira még a brit Arts and Crafts mozgalom teoretikusa, William Morris is panaszkodott, miután azt tapasztalta, hogy a divat hatására számos középkori templom padlóját is az itt láthatóhoz hasonló, erős színekben úszó csempékre cserélik.

Hogy mentsük a mundér becsületét, az ipari fejlődésbe bekapcsolódó Zsolnay Vilmos éppen a legendássá lett Minton & Co. példáját követve kezdett magas tüzű színes mázakkal dolgozni, miután az 1873-as bécsi világkiállításon találkozott munkáikkal. Ekkoriban már Európa-szerte sorra bukkantak fel a kísérletező kedvű alkotók, akik rendszerint a perzsa és kínai kerámiában, később a japán művészetben keresték az előképeket, mint a párizsi Theodore Deck vagy az észak-franciaországi Faienceries et Émaux de Longwy alkotói – hogy csak a gyűjteményünkkel illusztrálható példákat említsük. A századvég épületkerámiájának valódi újítói ugyanakkor kétségtelenül Bigot és Zsolnay voltak. Alexandre Bigot kémikusi képzettségének köszönhetően vált a kísérleti mázak mesteréve, s tett szert olyan hírnévre a század utolsó éveiben, hogy szülővárosában, Merben 150 főt alkalmazó részvénytársaságot működtethetett – az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmes mintakollekcióját Radisics Jenő vásárolta fel múzeumunknak.

Zsolnay Vilmos pedig nagyvilági életet élő fiának köszönhetően gyűjtött újabb ihletet s színes cserepeket: Miklós 1887–88-as keleti utazása során a keramika gazdag múltjával ismerkedett és egy komolyabb gyűjteményt is létrehozott izniki, damaszkuszi, egyiptomi érdekességekből. Később ezek ugyan a gyár jellegzetes díszítőmotívumainak forrásául szolgáltak, a család mégis Zsolnay Vilmos és társai anyag- és mázkísérleteivel írta be nevét az épületkerámia történetébe: a porcelánfajansszal és a fagyálló pirogránittal, illetve az eozin fantázianevű lüszteres mázzal, amely a pécsi termékek egyértelmű védjegye lett. Ez a történet persze csak egyetlen kocka a mozaikból – ha többet szeretnének látni, nézelődjenek galériánkban is!