Nem minden retró, ami fénylik – mai válogatásunkban az 1956-os forradalom évében készült, illetve a korra jellemző tárgyakkal igyekszünk színesíteni az emlékeket!

Ölelkező forradalmárok a Corvin közben, a Parlamentből szónokló Nagy Imre, Sztálin elgurult feje a „Csizma téren”, vagy éppen a kilőtt tankok a pesti flaszteren – 66 év távlatából már olyan ikonikus képekbe sűrűsödik össze az 56-os forradalom rövid története, mint amilyeneket Polgár Ildikó is megidéz a pop-artos hatású „Porcelánvallomásokban”. Pedig a lényeg sokszor éppen a részletekben rejlik, például, hogy e kerámiaképek alkotója (egyet mutatunk a sokból), aki 1956 szeptemberében kezdte a művészeti gimnáziumot, valójában személyes élményeit dolgozta fel még éppen a rendszerváltás előtt megkezdett sorozatában – s így már egészen másképp festenek ezek a jól ismert, fekete-fehér felvételek. Nem minden retró, ami fénylik – mai válogatásunkban a szabadságharc évében készült, illetve a korra jellemző tárgyakkal igyekszünk mi is színesíteni az emlékeket!

Kezdhetjük máris egy jó kis felvonulással? Hiszen a forradalom is békés demonstrációnak indult! Első pillantásra könnyen gondolhatnánk, hogy ennek az 1949-es kárpitnak az alkotója politikai elvárásoknak engedelmeskedve ábrázol kézen fogva masírozó munkásokat, s a mű minden bizonnyal valamelyik szomorú pártházat díszíthette. De nagyobbat aligha tévedhetnénk, hiszen a „Felvonulás (Munkásösszefogás)” az egykor Klimttel, Kokoschkával, Schielével egy lapon emlegetett Ferenczy Noémi, a kor nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő, modern gobelinművészének a munkája. A párizsi Manufacture des Gobelins-ben tanult, s nagybányai korszakában az erdélyi munkásmozgalomban is aktív képszövő nem éppen elvárásoknak engedelmeskedve, sokkal inkább magányosan dacolva, nélkülözve élte le életét. Egyetlen, a Szent István emlékévben (1938) szerzett munkát leszámítva csak a háború után kapott állami megrendeléseket – még az illegalitás éveiből ismert Révai Józsefnek köszönhetően. A munkásokat, parasztokat, testvéri összetartozást jelképező műveit nem akkor kezdte szövögetni, amikor az kötelező lett, éppen ellenkezőleg – a Rákosi-korszak kultúrpolitikájának lehetett inkább szüksége az ő jól hangzó nevére. Életműve a Nemzeti Szalon Engels (ma Erzsébet) téri kiállítótermében vészelte át a forradalom napjait, köztük ezzel a gobelintechnikával szőtt gyapjúkárpittal, ami, meglepő, de még csak nem is megrendelésre született.

1955-ben még az is téma volt, hogy rendszeres valutajövedelemre tehetne szert az állam azzal, ha kárpitjait nemcsak mutogatnák, hanem értékesítenék is külföldön, de Ferenczy Noémit valahogy mindig elkerülte az anyagi elismerés. Ebben a szerencsében inkább egy másik ágazat kiválóságának, Kovács Margitnak volt része, aki a kor reprezentatív kerámiaművésze lett.

A két világháború közti korszak keramikus triászából Gorka Géza még valamennyire ki tudta vonni magát a Rákosi-kor hivatalos, a népművészet és az iparművészet szintézisét szorgalmazó felfogása alól – hiszen a háziipari szövetkezetek kialakításával eleve egy kalap alá vették a pásztorművészt a kisiparossal. Nógrádverőcére visszavonulva ekkoriban alkotta azokat a kísérleti mázakkal készült, archaikus kis állatfiguráit, amelyekre tavasszal csodálkoztunk rá e fórumon. A modern hazai kerámia megteremtője, a Wiener Werkstätte hatása alatt indult, örökké kísérletező Gádor István edényein egy rövid időre ekkoriban újra megjelent a népművészeti motívumkincs, de valójában Kovács Margit volt az, aki az emberi tisztaságot, boldog harmóniát sugárzó naiv alkotásaival az új, szocialista társadalom „életörömét” is az elvárásoknak megfelelően tudta közvetíteni. Noha soha nem politizált, ugyanúgy tenyerén hordozta a Rákosi-, mint korábban a Horthy- és később a Kádár-rendszer. De ő is inkább csak masninak kellett a szörnyre. A világháború után, mint akkoriban mindent, ipari céloknak rendelték alá a kerámiagyártást, s az egykori manufaktúrák is javarészt használati kerámiát gyártottak a dolgozó népnek.

Csodáljuk csak meg például e totalitárius korszak cinikus jelképeit, a békegalambot és a Szabadság-szobrot ezen az 1955-ben gyártott, csinos kis Herendi-teáskészleten, majd hajoljunk közelebb a ritkasághoz, hogy felfedezhessük rajta az első ötéves terv létesítményeit, az inotai hőerőmű és a tiszalöki vízerőmű ábrázolásait a vörös lobogók között. Ez a készlet ezer korongozott Kovács Margit-szobornál is pontosabban megmutatja, milyen elképzelések mentén alakította kultúrpolitikáját a Magyar Dolgozók Pártja az 50-es években. A bizarr díszítést személyesen a jakut származású Fenya Kornyilovának, ismertebb nevén Rákosi Mátyásnénak köszönhetjük – ő különben éppen október 23-án, a forradalom kitörése előtt nem sokkal hagyta el végleg Budapestet.

Ha választani kellene, hogy a „szeretett vezér” melyik intézkedése okozta a nagyobb kárt az 1956 előtti iparművészetben, mondjuk a mesterségesen diktált művészeti irányzat, a szocreál vagy éppen a szovjet mintára kialakított tervgazdaság, mi inkább az utóbbira tippelnénk. A vonalas elvásárok inkább a képzőművészetet sújtották, a háború utáni újjáépítés, a gyárak államosítása, majd az erőltetett iparosítás ugyanakkor minden olyan tervező ágazatot bedarált, amely alapanyagigényes volt, vagy kapcsolódott az építészethez – mindenekelőtt a lakásművészetet.

A tervezőként és tanárként is aktív Kozma Lajos és Kaesz Gyula kezdeményezésére ugyan 1948-ban még megrendezhették a bútorgyártás művészi rangra emelését célzó, s egyben a demográfiai változásokra reagáló „Típusbútor-szép lakás” kiállítást, a kezdeményezés azonban az 50-es évekre, mikor központosították a bútoripart, elhalt – pontosabban egyetlen, a kiállításon is szereplő terv egyszerűsített változatának sorozatgyártására redukálódott.

Legközelebb már éppen csak a forradalom előtt, 1956 augusztusában, az Iparművészeti Múzeumban rendezett „Bútor- és lakásművészeti kiállítás” adott alkalmat arra, hogy modern formavilágú berendezéssel jelenhessen meg az új belsőépítész generáció. A kieső években pedig választani kényszerültek, hogy a nagy országos tervezőirodáknál (mint a KÖZTI például), vagy az 1954-től egyedi megbízatásokra lehetőséget adó Iparművészeti Vállalaton keresztül igyekeznek érvényesülni, mert e két véglet között nem termett babér. A bútoriparra ugyanakkor még ezek a folyamatok sem hatottak. Egy-egy kivételtől eltekintve – mint Burján Judit legendás Erika széke például – ezeket a bútorokat nem sorozatgyártották, hiszen a hiánygazdálkodás éveiben az üzemeket semmi nem kényszerítette innovációra, kínálatuk mindössze néhány szék- és foteltípusból, illetve szekrénysor-garnitúrából állt. A szabadságharc leverésének napjaiban a későbbi „székkirály”, Király József is csak az asztalfióknak rajzolta az olyan csodálatos vonalú foteljeit, mint amit – papíron – itt megmutatunk.

A tömegtermelés korában még az olyan, variálható irodabútor is üdítőnek hathatott, mint amilyet a LEHEL hűtőszekrénycsaládot és házgyári lakások térelválasztó elemeit megálmodó Palócz Sándor tervezett pályája elején. De a forradalom népe csak elvétve találkozhatott hasonlóval, ez az 1955-ös darab például az Iparművészeti Tanács titkárságának berendezéséből, magyarán ínyencektől származik – hiszen a testület első vezetője eleve egy belsőépítész, Juhász László volt.

Ahogy korábban említettük, a háborús alapanyagínség is rombolóan hatott az iparművészetre, a nemesfémhiány például évtizedekre megpecsételte az ötvösök sorsát. Az 1949-es rendelkezések után csak az Állami Pénzverde és a Fővárosi Óra- és Ékszer Vállalat munkásai dolgozhattak ezüsttel és arannyal, így az ékszertervezés az ötvösoktatásban is háttérbe szorult, pontosabban a bronz, a réz, az alumínium és a vas „felfedezésére” kényszerítette a későbbi tervezőket és oktatókat, mint például az ekkoriban indult Engelsz Józsefet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy maga a szakma megítélése laposodott el ebben a korban, mikor az ötvösöktől ékszerek vagy nagyobb közéri alkotások helyett a politikai reprezentáció szolgálatát, kisebb-nagyobb dísztárgyak készítését várták el. Nézzünk csak körül az 1956-os fotóalbumokban, például az MTI Kor-képek sorozatából, s ezzel a szemmel könnyen felismerhetjük a korszak ötvös mementóit, a szelencét és a hamutartót, legfeljebb üres serleget.

A szakma helyzetén – a bútoriparhoz hasonlóan – a fiatal alkotók szerveződése segített, a szabadságharc után két évvel indult Ötvös Stúdió termelte ki ezen a területen a következő évtizedek tehetségeit. Meglepő módon ugyanakkor egy szakmán kívülről érkező rajztanár, Percz János lett a korszak meghatározó ötvösművésze. Ahogy korábbi portrénkban meséltük, az 50-es évek elején előbb az iparművészeti boltok közönsége, a forradalom után a korszak kultúrpolitikája karolta fel az eredetileg festőművésznek indult alkotót, aki finoman megmunkált apró ékszereiről, a gyermekrajzok naiv világát idéző dísztárgyairól vált híressé, mielőtt felfedezte volna a vasat, s a Kádár-kor ikonikus köztéri szobrait alkotó, díjazott művésze lett. Hogy korhűek maradjunk, ezúttal „rézkorszakából” idézünk be egy kedves kis függőt.

Hosszan időzhetnénk még a kor plakáttermésén (eláruljuk, a kereskedelmi verseny eltűnésével javarészt ezt a művészeti ágat is a propaganda szolgálatába állították), vagy az 50-es évekbeli divaton (nem, nem csak a lódenkabát), de zárásként inkább a saját portánkról keresünk egy ide illő idézetet és illusztrációt. „Ahogy belépünk, a szverdlovszki I-es számú iskola lépegető exkavátor modellje tűnik szembe. Balra az atomerőmű modellje, az elektrogorszki 19-es számú szakiskola technikai szakkörében készült. Szénkombájn, villanytraktor, villanyvasút, esztergapad, megannyi parányi gép, mind működik” – lelkendezett az Iparművészeti Múzeum utolsó, még az 1956-os forradalom és szabadságharc előtti, a Szovjetunió ipari tanulóinak műszaki kiállításán a Szabad Ifjúság tudósítója. Nos, egykori munkatársunk, Kárász Judit, aki e fotót készítette, hetekkel később már azt dokumentálta, hogy az utcai harcok hevében milyen veszteségek érték múzeumunknak a Kilián laktanya közelében található Üllői úti épületét: a szétlőtt termeket, a belőtt ablakokat, s a kilőtt tankokat a pesti utcákon. Talán mégsem lelkesedett annyira a magyar polgár a szovjet iparért.