Mikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk, ablakot nyitunk egy olyan világra, amelybe nem jó belenézni. 20. századi grafikai válogatásunkkal mesélünk ezúttal a halálfélelem történetéről.

Nem élhetünk örökké, ez tény, de amilyen könnyű szavakba önteni az elmúlást, eljátszani vagy perelni a halál gondolatával, annál nagyobb fájdalom a valóságban szembenézni vele, megélni a vesztéséget, elfogadni saját mulandóságunkat is. „A vörös halál álarcában”, Edgar Allan Poe híres, Boccaccio és Shakespeare előtt tisztelgő rövid novellájában Prospero herceg szembesül fényes álarcosbálján ezzel a rettenettel. „Még aki a legvégsőkig jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni” – olvashatjuk Babits Mihály fordításában, mikor a herceg, aki pestisjárvány elől zárkózott kastélyába mulatótársaival, egy hulla arckifejezését utánzó maszkos alakkal találkozik a bálon. Mint sejthető, a történet végén lehull az álarc, ám mögötte csak a semmi van. A viktoriánus rémtörténetek olcsó fordulatának tűnhet ez, mégis betalál, hiszen az ismeretlen sokkal ijesztőbb és lényegibb, mint a halál koronként és vallásonként változó szimbólumai, a vicsorgó tökpofa, valamiféle sötétben bújó bestia, a koponya vagy épp a táncoló kaszás.

A halálnak ezer (ál)arca lehet – így is érthetjük Drahos István itt látható metszetét, amelyen meglehetősen hasonló gesztussal él a neves magyar ex libris művész, mint Poe az idézett novellában.
A koponya és a halotti maszkra utaló jelkép, az álarc ugyanakkor ritkán szerepelnek így együtt, az elmúlás szimbólumaiként inkább kiváltják egymást az ábrázolásokon. Hacsak nem a „Halál Velencében” adhatta az inspirációt (hiszen Thomas Mann műveihez is készített illusztrációkat a két világháborút megélt művész), akár Poe novellája is lehetett Drahos ihletforrása. Ha így történt, mindenesetre merészség lehetett 1951-ben „vörös halálra” utaló fametszetet készíteni.

A kisgrafikák és főként a szimbolikus fogalmazásra törekvő ex librisek kitűnően szemléltetik halálfogalmunk változásait, hiszen, ahogy Horváth Hilda művészettörténész írja egy 1997-es tanulmányában, „a műfaj lényegében olyan, mint az irodalomban az epigramma: lényegre törő”.
A világháborúk tapasztalata előtt például, mikor a századfordulón újra divatba jöttek a könyvjegyek, még egészen finom eszközökkel ábrázolták az élet és a halál, a szerelem és a végzet összefüggéseit, mint a kor jellemző témáit. A fiatalasszonyt elragadó, a túlvilágra táncoltató csontvázzal az elmúlás legismertebb megjelenítési formáira utal az itt látható ex librisén Hubert Wilm, a müncheni Jugend folyóirat munkatársa – a századelő dekadens világképére mégis jellemző, hogy illusztrációján élénk színekkel, életteli formákkal ellenpontozza a tragikumot. Gondolatban cseréljük ifjúra a fuvolás alakját és virágokra az almákat a fán – máris egy tipikus tavaszábrázolást kapunk. A „neves világfi” Rozsnyay Kálmán 1906-os ex librisén még erősebb a kontraszt, hiszen a tükörrel és a színházi álarccal az evilági hívságokra utal, s a beállítás, az ábrázolás kellékei sejtetik csak, hogy a háttérben ott ólálkodik a kaszás.

Míg az előbbi a haláltáncjelenteket idézi a kornak megfelelő köntösben, hiszen alakjai nem a semmiben lebegő, meztelen figurák, utóbbi a mulandóság fölötti elmélkedés, a memento mori („emlékezz a halálra”) ábrázolásokkal rokon. Az előképeken Assisi Szent Ferenc és Szent Jeromos, vagy éppen Shakespeare Hamletje elmélkedik hasonlóan, egy koponyára meredve a halálról. Rozsnyay személyesen is dacolt az elmúlással: megemlékezhetnénk róla, mint az 1900-as Walter Crane kiállítás ötletgazdájáról, a színvaksága miatt az írói és színészi pályára váltó grafikusművésztől, ám mégis arról a leghíresebb, hogy 1905-ben feleségül vette a nála 45 évvel idősebb Prielle Kornélia színésznőt, aki kevéssel később el is távozott az élők sorából. A rendszerint élclapoknak dolgozó karikaturista, Faragó Kálmán itt látható ex librisén a vanitas („hiábavalóság”) csendéletek klasszikus jelképei köszönnek vissza, de az élet és a halál, illetve a szép és a rút ellentétére épülő szimbolikus ábrázolás egyúttal a századforduló erotikus és halállal kacérkodó szemléletének is megfelel.

Az elmúlás és a hiábavalóság gondolata minden korban foglalkoztatta a művészeket, s jellemző jelképe, a halálfej ugyanúgy megjelent a világi, mint a vallásos ábrázolásokon. Azzal a lényegi különbséggel, hogy a koponya jelentése a keresztény ikonográfiában annak megfelelően változott, hogy melyik szent attribútuma volt: a Biblia latinra fordítója, Jeromos esetében például a szellemi erőfeszítésre, Mária Magdolnánál a vezeklésre és az őszinte bűnbánatra, Assisi Ferenc ábrázolásain a földi hívságokról való lemondásra, a remeteéletre is utalhat. Alapvető halálfélelemünkre ugyanis minden korban a vallások, hiedelmek adtak valamiféle szorongásoldónak szánt választ, kézzelfogható magyarázatot. A zsidó-keresztény kultúrkörben például a megtapasztalhatón túli emberi közösségek ígérnek reményt, ugyanakkor a másvilág pokolra és mennyországra osztása, s a paradicsomba jutás feltételekhez kötése egyfajta közösségi szabályozórendszerként is működik – mint arra a halálkép változását kutató 2009-es disszertációjában Tóthné Zana Ágnes rámutat. A neves iparművész és pedagógus, Jaschik Álmos a második világháború éveiben készült, sötét tónusú Biblia-illusztrációin például nagyon találóan, a fénnyel érzékelteti ezt a transzcendens reményt – a sorozat egyik legvilágosabb, itt is látható darabja éppen a Szentlélek leszállásáról tanúskodik.

A halálkép történelmi változására Philippe Ariès francia történész elmélete ad átlátható magyarázatot. Szerinte a vallásos középkorban, a „megszelídített halál” időszakában az elmúlást (beleértve a családi körben történő haldoklást és a nyilvános kivégzéseket is) az élet természetes részekének tekintették, míg a középkortól a 18. századig, az „önmagunk halála” korszakban kapcsolódott össze a halálkép a romlás külső jegyeivel. Jellemzővé vált a haláltáncábrázolás, illetve az az elgondolás, hogy a végzetünk valamiféle csúcspont, amely utólag ad értelmet az életnek. Az életszeretet hangsúlyossá válásával viszont egyre inkább félelmet keltett a halál. „A másik halála” korszakban kezdték a hétköznapoktól elhatárolni, a városokon kívül kialakítani a temetőket, s az elmúlás századfordulós megítélésében már elragadtatás vegyült ebbe az egyre erősödő iszonyatba. A végzetet valamiféle katartikus élményként ábrázolták, ebből ered a halál erotikus megközelítése is.

Vadász Endre japán fametszetek hatását mutató grafikáján a lélek madara már egy borús, elhagyatott, magányos temető felett száll a sötét égbe – amely az említett történész korszakolásának negyedik fázisáról, korunk elmúlásképéről, a „tiltott halálról” árulkodik. A témát ma már hallgatás övezi, a haldokló gyakran magára marad, s az élet többnyire kórházakban ér véget. Ezekben a változásokban minden bizonnyal szerepet játszhattak a világháborúk, mikor újra hétköznapivá vált az erőszakos halál, illetve a holokauszt borzalma, mikor az élethez való jog alapjai is megkérdőjeleződtek. Sors és művészet ezúttal is kéz a kézben járt: a rézkarcairól híres grafikus 1944-ben, amikor megtudta, hogy feleségének a budapesti gettóba kell vonulnia, öngyilkos lett hitvesével együtt a gödöllői munkaszolgálatos táborban.

Fontos látnunk halálképünk változásait, mikor saját érzéseinkkel szembesülünk a mostani ünnepeken: mindenszentekkor, halottak napján, és – mert ez is része a csokornak – halloweenkor. Mert a megnyugtatónak szánt a vallásos világkép ellenére babonák, pogány gyökerű rítusok formájában minden korban utat tört magának a halálfélelem, amiről maga az ünnepkör kialakulása is tanúskodik – s ezt a legpontosabban Kozma Lajos grafikájával illusztrálhatjuk „A nagy szonáta” sorozatból.

Az építész-bútortervező korai rajzán hiába érződik Klimt festészetének vagy Ady költészetének hatása, Kós Károlyhoz hasonlóan ő is gyűjtötte a népművészet emlékeit – itt például az erdélyi körútján megfigyelt, faragott kopjafák motívumai köszönnek vissza. A gyász, amit ábrázol, őszinte, misztikus, szinte már babonás, s bár a korszellem megkövetelhette volna, népi hiedelmekből is táplálkozó illusztrációja levetett volna magáról minden életigenlést, hiúságot.

Az ünnep eredetére visszatérve: Szűz Mária és a mártírok május 13-án ünnepelt emléknapját III. Gergely pápa helyezte át november 1-jére a 8. században, hogy a már üdvözült lelkekre, azaz minden szentekre emlékezzünk – tovább homályosítva ezzel a Samhain pogány ünnep emlékét. A kelta népek ugyanis ekkor ünnepelték az újévet és a tél kezdetét, hitük szerint az elhunyt lelkek ekkor vándorolnak át a holtak birodalmába. Szent Odiló clunyi bencés apát kezdeményezése a 10. század vége óta a főünnepet a halottak napja követi november 2-án, mikor valamennyi elhunyt hívőről megemlékezünk – vagyis az ünnepkörben az igyekezet ellenére is hangsúlyos maradhatott a halál motívuma. Az említett kelta és a római holtak emléknapja, valamint a mindenszentek elemei keveredtek össze végül a keresztény ünnep előestéjén, október 31-én megtartott All Hallows Eve ünnepében, amit 19. századi ír bevándorlók formáltak tovább saját legendáikat is felhasználva a ma ismert, töklámpással kéregetős halloweenné az Egyesült Államokban.

Mikor évente egyszer, ezeken az ünnepnapokon gyertyát gyújtunk szeretteinkért, s óhatatlanul is a halál arcába nézünk, Prospero herceg esetéhez hasonlóan továbbra is csak az üresség tekint vissza ránk. Lássunk bár angyalokat ebben a rettenetben, mint Drahos István grafikáján, táncoló nőalakokat és riasztó koponyákat, mint a letűnt korok halálábrázolásain, vagy éppen vicsorgó tökpofákat, ahogyan az az utóbbi évtizedekben megjelent halálkultuszunkban – a lényeg talán mégis az, hogy hagyjunk mindenkinek a maga fantáziája szerint benépesíteni az űrt. Mert kortól és vallástól függetlenül ez az egyetlen emberi eszközünk van arra, hogy feldolgozzuk a feldolgozhatatlant.