Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Valódi életművész! Ma sem ritka, hogy így jellemezzünk valakit. De kit is értünk alatta? A lehetőségei fölött teljesítő alkotót? A szerencse fiát? A világpolgárt? Az ügyeskedő bohémet vagy a „reneszánsz embert”? A kifejezés egyszerre lehet elismerő és rosszalló. Ezúttal olyan alkotók nyomába eredtünk, akiket életművészként dicsértek vagy éppen korholtak már a kortársaik is!

„Elegáns megjelenésű világfi volt és ínyenc. Tanúja voltam, amikor egyszer a krumplisaláta helyes készítési módjára oktatta a főpincért” – emlékezik vissza például Kozma Lajosra az a neves könyvtervező művész, Haiman György, aki szintén szakmája polihisztora volt. Legendás idők legendás tanújaként jellemzi Kozmát, aki „fölényes tudással és kiváló előadói készséggel” szólt hozzá bármilyen tárgyhoz, s akit szerinte szájtátva hallgatott a Duna-parti Bristolban Kaesz Gyula belsőépítész, bútortervező, grafikus és Kner Imre tipográfus, nyomdász, könyvművész is. Legyen szó építészetről vagy bútortervezésről, könyvművészetről vagy reklámgrafikáról, Kozma Lajos neve a szecessziótól a szocreálig valóban megkerülhetetlen, munkásságának bemutatása kimerítené e cikk kereteit – s talán már itt gyanút foghatunk, hogy valóban csodabogárral van dolgunk. 20. századi humorral idézte meg bútorain a főúri barokkot és a virágos reneszánszt, csakúgy, mint a 17-18. századi fametszeteket a könyvdíszein, vagy éppen a dekadens világfájdalmat századelős illusztrációin, de art deco lakberendezései, a Bauhaushoz közelítő funkcionális nyaralótervei legalább ilyen ismertek.

Kozma Lajos szinte lubickolt abban az örökségben, amit építészként kapott, de a megrendelők igényeinek engedelmeskedve „all round” tervezőként adott tovább. Gondolták volna például, hogy a Thonet cég itt látható rajzasztala is az ő munkája? „Mikor megláttuk az ablakból Kozmát közeledni, a fiúk összesúgtak: Vigyázzatok, jön az Isten!” – emlékezett vissza pedáns, lényegi feladatot a kezéből soha ki nem engedő alakjára a későbbi híres bútortervező, Király József is.

A magánember Kozma Lajost, különc zsenijét, kínos rendszeretetét meglepő módon olyan fiatalok örökítették meg, akiket sokkal inkább életművésznek bélyegezhetett volna a kor, mint a valóban sokoldalú mestert – hiszen sokan csinos lányai kedvéért látogatták irodaként és bemutatóteremként is működő lakásait! Hasonló bohém figura hírében állt a korábbi pályatárs, Rozsnyay Kálmán, a századforduló egyik legvitatottabb figurája, akinek a pályakezdő Kozma ezt a gyönyörű ex librist tervezte. Bár a legismertebb magyar művésznek tartották, rossz nyelvek szerint abban volt igazi tehetsége, hogy bárhol könnyedén bejusson a neves társaságokba, ahonnét aztán ritkán távozott üres kézzel – ahogy arról korábbi portrénkban meséltünk. Ennek megfelelően élete kész sztárparádé: Munkácsy Mihály tanácsára iratkozott a mintarajzisoklába, de színvaksága miatt aradi barátja, Csiky Gergely ösztönzésére váltott a színészi pályára. Időközeben Rodinnel, Oscar Wilde-dal, Adyval barátkozott, s általános megrökönyödést keltve 1905-ben feleségül vette Petőfi egykori múzsáját, a nála negyvenöt évvel idősebb Prielle Kornélia színésznőt. Valódi botrányhős lehetett, aki sosem azokban a műfajokban remekelt, amelyekben szeretett volna, például színészként vagy íróként. Mégis, nagy szerepe volt abban, hogy múzeumunk rendelkezik a világ egyik legnagyobb ex libris gyűjteményével, hogy Walter Crane-nek elsőként rendezhettünk életműkiállítást a kontinensen, de még az ő – anyagi kényszerből eladott – relikviáiból alapozták meg a nagyváradi Ady-múzeumot is.

„Különös alakjára, személyiségére etikailag árnyak vetülnek; írásaiban saját közreműködését mindig túlhangsúlyozta (...) ennek ellenére a nyugati kapcsolatok kiépítésében érdemei nem vitathatók el” – írja róla Walter Crane kolozsvári és kalotaszegi kapcsolatait kutatva 2008-as tanulmányában Murádin Jenő. Hát nem egy igazi életművész? Mert azt mi sem vitathatjuk el, hogy személyében a századelő egyik legtehetségesebb, gyönyörű nőalakat ábrázoló ex libris-rajzólóját tiszteljük!
Persze, akinek egy pedáns építész vagy egy nagystílű kalandor helyett mondjuk egy mulatókban éjszakázó, színésznők között forgolódó, apró párizsi plakátrajzoló ugrana be az „életművész” kifejezésre, annak Toulouse-Lautrec munkái mellett nagy szeretettek ajánljuk Faragó Géza életművét is. A magyar szecessziós plakátművészet, a karikatúrarajzok és a színházi díszlettervezés jeles mestere volt, s egyúttal sziporkázó bohém, akinek évtizedekkel halála után is szívesen idézték tréfáit. „Faragó Gézánál nagyobb volt némelyik tizenhárom éves gyerek, és amellett a mi Kis Gézánk olyan vékony volt, mint az ostya. Ezzel szemben sűrű, nagy koromfekete angolbajuszt tartott, az elfödte a felső ajkát. Nagyszerű pofa volt.” – örökítette meg alakját Szép Ernő 1949-ben, ha talán kicsit karikírozva is, hiszen a Csodapofon című írás csattanója éppen az volt, hogyan törölt képen a „piktor” egy orfeumi birkózót a kétes hírű Francois kávéházban.

Miután kicsapták az iskolából, Faragó Géza Párizsban próbált szerencsét, így került Filippo Colarossi majd Alfons Mucha műhelyébe, s később önálló műtermet is nyitott. Hazatérése után Fényes Adolf és Iványi-Grünwald Béla mellett dolgozott, majd Budapesten letelepedve kezdett kosztümöket és díszleteket tervezni. Korai halála után nekrológok egész sora méltatta a Király Színház és a Fővárosi Operettszínház, majd a német UFA-filmgyár szcenikusát, a Nemzeti Szalon mellett Párizsban, Berlinben is rendszeresen kiállító plakátművészt. A kritika ezzel együtt már életében rácsodálkozott sokoldalúságára, hogy az ötletgazdag, humoros jeleneteiről ismert karikaturista egyúttal kiváló tájképeket, figurális kompozíciókat is festett – itt most egy gyönyörű, dekoratív ex librisét mutatjuk.

Sokszínűség és vállalkozókedv, esetleg különc személyiség jellemzi – de feltétlenül sikeres ember az életművész? Kozma Lajos mindig is keresett és népszerű volt, de idős korára egyre inkább visszavonultan élt és a disszidáláson gondolkodott, míg Rozsnyay Kálmán még a húszas évek végén is elkápráztatta a Színházi élet riporterét kiszínezett történeteivel, mániákusan gyűjtögetett művészrelikviáival. Faragó Géza pedig, bár 51 éves volt csak, mikor elragadta a halál, ismerői szerint azért volt akkora tréfamester, hogy az egész város a keblére ölelte, mert ajándéknak élt meg minden napot, hiszen már Párizsból is egy súlyos betegség miatt kényszerült Magyarországra visszatérni. Hasonlóan ellentmondásos figura, egyszerre világpolgár és szobatudós, nemzetközi hírű épületszobrász és elfeledett zseni lehetett Bródy János dédapja, a századelőn indult Maróti Géza is.

Horti Pál és Kozma Lajos pályatársát bohém világutazóként, valódi reneszánsz emberként jellemezte Ács Piroska művészettörténész, Maróti életműkiállításának rendezője, aki szerinte egyszerre volt szobrász, grafikus és belsőépítész, miközben „mindig a festővászon után vágyakozott”. 27 évesen, 1902-ben nyitotta meg önálló műtermét, innét került ki a Nemzeti Bank, a Zeneakadémia vagy éppen Gresham palota számos épületdísze, de neki köszönhetjük Ráth György megkapó, nőalakos síremlékét is. Maróti Gézát azonban mindig is jobban ismerték külföldön – s ez később komolyan befolyásolta sorsát. Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonjával akkora sikert aratott, hogy őt bízták meg a velencei biennálé állandó magyar csarnokának megtervezésével a Giardiniben – az 1909-ben átadott épületet a háborús sérülések és átalakítások után az ezredfordulóra sikerült helyreállítani. Milánói sikerének köszönhette tengerentúli karrierjét is, őt bízták meg például Mexico City Nemzeti Színházának díszítőszobrászati és belsőépítészeti munkáival, pályázott a New York-i Rockefeller Center főbejárati mozaikjára, s több Detroit környéki középület, művészeti iskola, felhőkarcoló, világítótorony külső-belső díszítését köszönhetjük neki – még az USA Építészkamarájába is beválasztották. Mikor 1932-ben hazatért az Egyesült Államokból, látványos sikerei ellenére mégis légüres térben találta magát, ahogy Ács írja, „széles látókörű, egyéni kifejezésben testet öltő szellemisége a kor erőszakos, konzervatív és faji felsőbbrendűséget hirdető légkörében megbénult.”

Az épületszobrász valójában már korán jelét adta annak, hogy munkával valamiféle misztikus tökéletességre törekszik. 1917-ben hadirajzolóként járt Jeruzsálemben, s fogadalmat tett, hogy megpróbálja rekonstruálni Salamon király biblikus templomát, legközelebb pedig 1929-ben, a Szentföld és az atlantiszi mítosz iránti érdeklődésétől hajtva, amerikai tartózkodását megszakítva tett egy nagyobb utazást a Közel-Keleten. Már egy újabb háború előtt, lényegében fölöslegessé válva porolta le az emlékeit, s kezdett bele életösszegző vállalkozásába, Atlantis-City, a metropolis rekonstrukciós tervébe. Ahogy életrajzában írta: „végre is arról van szó, hogy honnan származik a világ mai kultúrája és esetleg ezen okulva, hogy hova fog elérni.” A grandiózus, mintegy hatszázoldalas kéziratot, amelyből itt most egy vázlatrajzot közlünk, németül írta Maróti, hogy fennmaradjon az utókornak, angol nyelvű kivonattal. Nos, a mű valóban fennmaradt, de a tanulságát azóta sem vonta le a világ.

Mi is legfeljebb annyit állapíthatunk meg cikkünk végén, hogy az életművészet, ha egyáltalán létezik olyan, s nem csak valamiféle homályos, elismerő vagy rosszalló jelző, leginkább talán valóban az „élet művészetéről”, a túlélésről szól. Arról, hogy minden mellőzöttség, betegség, háború, vagy akár eltékozolt tehetség dacára az alkotó ember mélyen hisz az értékteremtésben, abban, hogy munkái segítségével túlélheti saját magát. Minderre a 24.hu hozott nemrég remek példát Eva Zeisel személyében. Ő volt az a magyar származású keramikus formatervező, aki, mint írják, túlélte Sztálin börtönét, épp csak elkerülte Hitler csapatait, majd frissességre és egyszerűségre törekvő használati tárgyaival New Yorkból reformálta meg az amerikai kerámiaipart. Ha tovább is olvasnának hasonló csodabogarakról és világpolgárokról, akik átlagon felüli tehetséggel fordították a maguk javára nem hétköznapi életkörülményeiket, ajánljuk figyelmükbe az említett portrét. Galériánkban pedig további dísztárgyakat, grafikákat, bútorokat mutatunk azoktól, akiket életművészként ismer a világ.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/600,Kalandorok%2C+ne+k%C3%ADm%C3%A9ljenek%21