A galaxisunktól a sejtjeinkig bárhol felbukkanhat a természetben, emiatt számos korszak tárgyművészetében kiemelkedő helyet foglalt el a csigavonal. A spirál ősi szimbólumát sokféle jelentésben használták eleink, annyi ezekben közös, hogy az örvénylő minta szinte mindenhol a létezés alapvető kereteire: a teremtésre, az örök fejlődésre, a világot mozgató erőkre utal – már amikor jelent egyáltalán valamit, hiszen burjánzó dekorációként is jelentős a története. Tárgyaink segítségével ezúttal a csigavonal nyomába eredünk. Kapaszkodjanak meg, foroghat velünk a világ!

A csigavonal a kulcs! – jutott e felismerésre a hetvenes évek végén Stephen Wainwright, az észak-karolinai Duke Egyetem zoológus professzora, hiszen megfigyelései szerint a spirálisan építkező rostszerkezetek, s az így keletkező hengeres testformák megjelenése tette lehetővé, hogy az élet túllépjen a kétdimenziós struktúrákon. Egyszerűbben fogalmazva: e sikeres evolúciós találmány nélkül a világot ma is nyálkás hínárszőnyeg borítaná! A biomechanika nemrég elhunyt úttörője egész életében a tudományos határok lebontásán fáradozott, visszavonulása után történetesen szobrászként dolgozott. Az ő esete jól illusztrálja, hogy a spirálok, csigavonalak, örvények megfigyelésére a művésztől a matematikusig, a biológustól a buddhistáig bárki örömmel rácsavarodik – ahogyan lényegében mindannyian, amióta csak absztrakt gondolkodásra képes az ember.

A spirálszimbólum ugyanis annyira ősi, hogy már az újkőkorszaki szakik is kőbe vésték (például az írországi Newgrange síremlékén), s később szinte valamennyi kultúra – jellemzően leginkább a vízközeli népek – korai jelei között felbukkant. Emiatt gyanítható, ha elvont jelentést is társíthattak hozzá, mint mondjuk a ciklikusság, a végtelenség, az egészség vagy a halhatatlanság, mintája így is, úgy is egyszerű természeti forma, például a csigaház vagy a tekeredő kígyó lehetett. A spirál volt a bronzkori ornamentika vezető motívuma, amely a krétai és mükénéi cserépedények mintáin, a ión oszlopfőkön, a római diadaloszlopokon, az egyiptomi szkarabeusz-ábrázolásokon vagy az indiai Buddha-szobrokon is visszaköszönt. A csigavonal vált a román kori vasrácsok uralkodó mintájává, a barokk építészet és a rokokó bútorok jellegzetes, mozgalmasságot kifejező alapmotívumává, vagy éppen a vegetáció és a dinamizmus jelképévé a szecesszió korában – hogy további csavaros időszakokat is említsünk.

A csigavonal leggyakoribb természetes formája, emiatt kitüntetett szerepet játszik a művészetben is a logaritmusos spirál, ismertebb nevén az aranymetszés. A „szabályos” csigavonal fő tulajdonsága ugyanis, hogy önmagához hasonló módon, azaz aránytartóan gyűrűzik a végtelenbe. A csigáktól az emberig minden élő szervezet úgy növekszik, hogy közben állandóan hasonlít előző alakjára, tehát arányos marad. Nem csoda, hogy az állati szarvaktól a szőlő kacsain át a napraforgó magjainak elrendeződéséig a természetben általánosan megfigyelt, s már az ókor óta épületek, szobrok szerkezeti felépítésében visszaadott arányosság egyként mozgatta meg a tudósokat és a művészeket. Matematikai megközelítésben két rész akkor aránylik egymáshoz az aranymetszés szabályai szerint, ha összegük és a nagyobbik rész aránya a nagyobbik és a kisebbik rész arányával azonos. Elméletben az aranymetszés arányszáma (a Pheidiász görög szobrász nevéből vett Fí, azaz Φ) felé közelítünk akkor is, ha egy olyan, 0-val és 1-gyel kezdődő, végtelenül növekedő sorozat szomszédos számainak arányait vizsgáljuk, amelynek aktuálisan következő száma mindig az előző kettő összege. Ez a matematikából jól ismert Fibonacci-szekvencia alapképlete, amellyel, mondanunk sem kell, az említett logaritmusos spirál is leírható.

Ha hozzánk hasonlóan egy kicsit belecsavarodtak volna a matekba, ne ijedjenek meg, hiszen a spirál másik, vagyis művészeti megközelítésével simán átvághatjuk a gordiuszi csomót. Az aranymetszés szabályai szerinti szerkesztés egészen egyszerűen esztétikus, amely a tárgyak csigavonalas díszítményeként, képszervező elvként a festészetben, vagy éppen az építészetben alkalmazott tömegarányként is szemünknek kedves harmóniát teremt – hiszen természetes egyensúlyt képez a szimmetria és az aszimmetria között. Talán nem véletlen, hogy már az ókoriak is a teremtés kifejeződését látták ebben az „isteni arányban” a puszta logika helyett. Mikor a spirálminta nyomát keressük a tárgykultúránkban, a csigadekor mellett e harmonikus arányokat, vagy éppen a spirál térbeli megfelelőit, a tölcsért és a tekercset ugyanúgy vizsgálnunk kell, mint az aranymetszésből következő alkotói szemléletet. Ha valamitől, hát a csigamintától aztán tényleg könnyű becsavarodni, hiszen képtelenség nem felismerni minden alkotott tárgyban e természetből kölcsönzött elemeket!

Azzal már lehetne vitatkozni, hogy valamilyen rejtett spirituális utalásrendszer, vagy inkább a puszta esztétikum tette annyira népszerűvé a tárgykultúrában a csigavonalat – bár gyanítjuk, hogy a szimbólumból dekorelemmé váló mintázat története is egy spirállal volna csak leírható. Tény, hogy már az említett Newgrange ösztönös alkotói túltolták a mintát a megalitokon, ahogy később is, a barokktól a szecesszióig szinte minden olyan művészeti korszak a túldíszítettségbe fulladt bele, amely előszeretettel alkalmazta a spirált. Pejoratív értelemben használták eleinte a francia „rocaille” (kacskaringósan szertefutó csigavonal) kifejezésre visszavezethető rokokó szót is, amelyet a cikornyás késő barokk ornamentika leírására használtak – főként a fennkölt, harmonikus ideákhoz visszanyúló klasszicizmus felől szemlélve. Hasonló módon, a szecesszió hullámzó, indás túldíszítettsége teremtette meg az igényt a világháború, majd a gazdasági világválság után az art déco fokozatosan letisztuló formáira, s később a díszítéseket teljesen mellőző modernizmusra is. Válogatásunkkal igyekeztünk mindenesetre megtalálni valamiféle „aranyarányt” e csavaros minta történetében.

Az eredetileg a bécsi Ringstraße szépítésén fáradozó fiatal lengyel építészre, Sikorski Tádéra például annyira lebilincselő hatást gyakorolt Zsolnay Júlia, hogy tanulmányútját és addigi életét megszakítva, Pécsett telepedett le 1882-ben, s a manufaktúra építészeti kerámiagyártásának szentelte magát. Örvénylő románcuknak szép emléket állít a nyitóképünkön látható kígyótálja, amelyen a csigavonalban tekergőző állat csak a perem felé közeledve válik mintából plasztikus formává – s hogy ez milyen visszafojtottságra utalt a korban, ahhoz elég mondjuk Mack Lajos formaterveivel összehasonlítani.
A körmöcbányai Mária királyné-házból származó, s a német reneszánsz vasművesség stílusjegyeit hordozó, fent látható vasrács – higgyék el – társai közt szintén letisztult darabnak tűnhet. A kor túlburjánzó kovácsművészete olyannyira haladónak számított (persze, mint számos alkalommal, ezúttal is a fegyvergyártás hajtotta a kézművesipart), hogy gyakran még az épületek kőből faragott díszeit is a csavaros vasveretek után mintázták. S hogy a csigavonalat előszeretettel alkalmazó rokokó asztalkák helyett egy közelebbi példát válasszunk a belsőépítészetből: bizony, a hajlított fa bútorokról elhíresült Thonet fivéreknél (Gebrüder Thonet) is előfordult, hogy túlpörgették a találmányukat. A 19. század utolsó évtizedeiben kezdték spirálmintával túldíszíteni jellegzetes bútoraikat, melyekhez képest az itt látható, csigás ívű karfával készült 1860-as évekbeli modell szinte már puritánnak számít.

Az apró csigák, göndörödő szalagok, örvénylő indadíszek korszakai után szinte már üdítően hat a kortárs művészet visszatalálása a spirálforma egyszerű, ősi jelentésrétegeihez. A múzeumunkban őrzött, elmúlt 40-50 évben készült dísztárgyakat, kerámiákat, üvegplasztikákat, ékszereket vizsgálva jutottunk arra a megállapításra, hogy újra az ősi kultúrák formáiból vagy meditatív alkotói módszereiből merítve, egyfajta spirituális igénytől hajtva jelennek meg tárgyművészetünkben a csigavonalak. A Ferenczy Noémi-díjas keramikus, Szemereki Teréz fent látható türkiz spirálja, a „Rejtett értelem” egyértelműen az alkotó Japánban, Egyiptomban, s a falusias Máriaremetén szerzett inspirációiról beszél. Ahogy egy interjújában mesélte, 1995-ös japán útja után kezdett behatóbban foglalkozni a jurta, a süveg, az oromcsúcs formákkal, s tanulmányozta a szkíta szarvasmotívumot, a női hajfonatokat, az újjászületés jelképeit. A díszítőfestőnek tanult Bohus Zoltánt pedig éppen az itt látható egyik első kísérlete, a „Térspirál” repítette az üvegművészet csúcsára a 70-es, 80-as években. A fény megragadására törekedett, így kezdett ipari síküvegek ragasztásos, fémgőzöléses, polírozásos megmunkálásával plasztikákat alkotni, melyeket a csapdába ejtett fény és szín tesz igazán különlegessé – transzcendens jelleget kölcsönözve a mértani számítással készült alkotásoknak.

A „Körforgásban” című kortárs kiállítássorozat szereplőjeként Fazekas Valéria kalaptervező két porcelángyár, a Zsolnay és a Drasche szecessziós mintakincsét megidézve alkotta meg 2018-ban a fent látható hófehér „ben-ben” kalapot, amely kettős vonalával a szabályos spirál harmóniáját tükrözi. Az itt látható, külső máz nélküli porcelánból készült, „Polli” kollekciót megalkotó Lakatos Ábelt pedig már nem is a tárgy formája vagy mintája, hanem a „mozdulatmantra”, a japán kézműveskultúrában gyökerező, meditatív munkafolyamat teszi az ősi szimbólumból merítő alkotók méltó örökösévé. Hosszan folytathatnánk még a sort, hiszen könnyű elszakadni a valóságtól e minta labirintusában – de ha komolyan vesszük a csigavonal szabályait, egy aranymetszéssel most lezárjuk a cikket. Ha kevesellnék a cirádát, meditáljanak tovább bátran galériánk tárgyaival is!