Mivel jár, ha három múzeumpedagógus illemtanórákat tart egy általános iskolában kora délután? Képzeletbeli időutazással, felpróbálható századfordulós ruhadarabokkal, megálmodott vacsorával és az etikettet érintő jótanácsokkal. No meg tiltott láblógázással és félhangos szürcsöléssel.
A XV. kerületi Károly Róbert Általános Iskolába kísértük el őket.

Sok általános iskola vágyik arra, hogy tanulóihoz helybe jöjjön a múzeum. Talán épp ezért, az Iparművészeti múzeumpedagógusainak felhívására rengetegen jelentkeztek. A Károly Róbert Általános Iskolában jól ismeri az utat Joó Julianna, Péterfy Melinda és Borsai Dóra. A könyvtárszobában négy asztalhoz ülnek a harmadikosok, majd a negyedikesek. Vannak szabálykövető gyerekek, akik, ha azt mondják nekik: fordulj el, teljesen biztos, hogy nem kukucskálnak, aztán az aktív fiatalok, akik mindent megtesznek, hogy feladatot kapjanak, boldogan lesznek szobalányok vagy inasok, felvesznek fűzőt vagy gallért, magabiztosan mutogatnak az activity-játékban. És ott ülnek, akik sosem jelentkeznek, a foglalkozás után, bizalmasan súgják meg, mi tetszett nekik a legjobban.

A program célja, hogy a diákok megismerjék az Iparművészeti Múzeum műtárgyait, a szecessziós stílust és a századforduló szokásait. Azt az időszakot, amikor a gyerekek tudták, nem illik a láblógázás az asztal alatt, tilos szürcsölni a levest, és csendben kell ülni egész addig, amíg a ház ura feláll az asztaltól. Történhet bármi, vagy lehet a felnőttek témája rémisztően unalmas.

A felnőtt múzeumpedagógusok foglalkozásai picit sem unalmasak. Sőt! Amikor a harmadikosokat arról kérdezem az óra után, mi volt a legizgalmasabb, legtöbben azt mondják: az egész foglalkozás. A következő óra végén a negyedikesek kicsit konkrétabbak, a vacsorát, az öltözködőasztalt és a fűzőhordást emlegetik. Nem sikerül eltántorítani őket: hiába mondják nekik, hogy egyáltalán nem volt kényelmes a fűző, rengeteg nőnek okozott gyomorpanaszt, sokan el is ájultak tőle, annyira összeszorította őket. Nagyjából olyan érzés lehetett viselni, mintha az ember egész nap nem fújhatná ki a beszívott levegőt.

Múzeumban a legtöbb harmadikos már járt, a másik osztályból kevesebben. (Az egyik fiú érdeklődik: a Flipper múzeum annak számít?) De az náluk derül ki, hogy egyikük anyukája gyűjti az eozinmázas Zsolnay porcelánokat. A múzeumpedagógusok arról mesélnek a fiataloknak, mire jó egy múzeum. Képben vannak az iskolások, főleg a nagyobbak, hogy régi, értékes tárgyakat őriz meg, de azért kicsit meglepve hallgatják, hogy gyakran újakat is, mint például a kortárs design gyűjtemény. Sokaknak az is újdonság, hogy az Iparművészeti Múzeum nem festményeket gyűjt, hanem használati- és dísztárgyakat.

A Most mutasd meg!-féle activity-játék nem okoz gondot sem a kicsiknek, sem az eggyel nagyobbaknak. Fél percen belül megfejtik a tálalószekrényt, az öltözőasztalt, a tükröt, a fotelt, valamint a tulipános díszedényt (ez utóbbi amúgy szerepel a nyolcadikos vizuális kultúra tankönyvükben). Mindkét osztályban az elmutogatott fotelt többen wc-nek nézik, és jót nevetnek rajta. Mindig az játssza el a következő tárgyat, aki az előzőt kitalálta.

Rendkívül kíváncsiak – főként a lányok –, hogyan öltözködtek 120 évvel ezelőtti kortársaik, és mivel játszottak, amikor még nem volt se lego, se mobil, se virtuális világ. Kötényt a szobalányok hordtak, hogy ne legyen koszos a ruhájuk, önálló gombos gallért a kisfiúk, zsabós csipkeblúzt meg a kisasszonyok. Döbbenten nézik, hogy eredeti, azaz 120 éves az a kecskebőrből készült, hosszú kesztyű, amelyet bármelyik lány felpróbálna, de nem szabad. Csak megtapogatni ér. Olyan finom az anyaga, félő, hogy megsérül, a kézmérete meg rendkívül apró, a századfordulón kesztyűtágítót használtak hozzá. Az, hogy porcelán babákkal játszottak a kislányok, nem nagyon lepi meg őket, az sokkal inkább, hogy a gyerekek magázták a szüleiket.

A képzeletbeli időutazás utolsó állomása a századfordulós ebédlő. Ezt az akadályt a gyerekek könnyen veszik. Azt kevésbé, hogy csöndben kell itt ülni, akármi is történik. Az illemtanár intelmeit betartva minden rosszcsont és 'jócsont' kipróbálhatja, elég egyenesen ül-e az asztalnál. És természetesen mi sem lehet jobb próbatétel erre: a múzeumpedagógusok a fejükre raknak egy könyvet, amelynek nem szabad leesnie. Azt is könyvekkel tesztelik, hogyan kell a húst vágni magunkhoz szorított karokkal. A jelentkezők egy-egy könyvet kapnak a hónuk alá, és így ügyeskednek, vagdosva az elképzelt szarvasgerinchúst. A gyerekek találgatják egy laposabb, szemmel láthatóan életlen kés funkcióját, aztán gyorsan kiderül, ez nem vágásra, hanem szervírozásra készült, azaz egy tortalapát. Megismerkednek a késbakkal, amelyre étkezés közben rakták a késeket, és megtudhatják, hogy a levest követően nem „főételt” tálaltak, hanem „derékfogást”, hiszen ez volt a menüsor derekán. A körözöttet nem a kenyér tetejére kenték, hanem a hús mellé tálalták, hisz így hívták a köretet. És az étkezés legvégén, a palacsinta desszert nyomát, azaz a porcukorbajszot textil szalvétával tüntethették el, nem az ingujjal vagy a terítőcsücsökkel.

Annyira sokat beszéltek a porcukorral megszórt palacsintáról, hogy a negyedikes gyerekek alig várták, hogy a valóságban is ehessenek desszertet uzsonnára, vacsorára, bármikor. Még ahhoz sem ragaszkodtak, hogy szecessziós kancsóból töltsék hozzá az italt.

A múzeumpedagógusok pedig járják tovább az iskolákat, hogy elvarázsolják a "boldog békeidők" hangulatával a diákokat. Februárra még van pár üres időpontjuk. Hogy melyek azok, azt kérdezzék meg Joó Juliannától, a múzeumpedagógiai osztály vezetőjétől: e-mail küldés