Udvariassági látogatások kellékének indult, ám idővel a jókívánságok, szerelmi üzengetések önálló és egyre díszesebb divattárgya lett a köszöntőkártya. Hogyan udvaroltak egymásnak a műfaj úttörői, a bécsiek? Ezúttal a biedermeier kor jellegzetes emléklapjaiból mutatunk válogatást.

„A lap, mit nekem küldtél nemrég, / Hogy örültem annak én, / Tán nem azt mondják erre: emlék, / S nekem szól a küldemény? / Hát persze, hiszen csak rám gondolsz, / És soha, sohasem feledlek én” – valami ilyesmit olvashatunk a virágkosárral ábrázolt, göndör fürtös gyermek rajza alatt, s a gyengébbek kedvéért még „A lap” felirat is segíti az értelmezést a kezében tartott papiroson. A csehországi születésű bécsi grafikus, Johann Adamek e munkájához hasonló ábrázolásokkal, s további patetikus, rímbe szedett üzenetekkel feltűnően gyakran találkozhatunk az iparművészeti és várostörténeti múzeumok 18. század elejéről származó papírrégiségei között. Honnét származnak a köszöntőkártyák, és hogyan váltak ennyire népszerűvé a biedermeier korban?

 

Ha a megtévesztésig hasonló képeslapok környékén keresnénk az eredetüket, nos tévednünk kell. Az első díszes postai levelezőlapot csak évtizedekkel e bécsi eredetű divathullám kezdete után, 1843-ban adta ki egy brit köztisztviselő, Henry Cole – az ő nevéhez kapcsolódik az első öntapadó postabélyeg, a Viktória királynőt ábrázoló „Penny Black” bevezetése is. Ahogy a levelezéskultúránkról szóló cikkünkben korábban írtuk, a képeslap csak a század végén vált népszerűvé, a rossz nyelvek szerint azért, mert a mondanivalóra sokszor elég volt az a kevéske hely is, amely a címzés mellett maradt – ide róhatták köszöntő, gratuláló vagy éppen részvétnyilvánító soraikat a feladók, gyakran tankönyvi mintalevelekből merítve az ihletet. Biedermeier előzményük, az un. „Glückwunschkarte”, vagy díszesebb változata, a „Kunstbillet” esetében azonban éppen a személyességen volt a hangsúly – még akkor is, ha a fentihez hasonló versikék nem feltétlenül erre utalnak.

Bécsi intézménytársunk, a Museum für angewandte Kunst (MAK) egykori igazgatója, Gerhart Egger tanulmánya szerint a köszöntőkártyák eredetét a 18. század folyamán kialakult társadalmi érintkezési formák közt érdemes keresnünk. E formalitások része volt ugyanis az udvariassági látogatás is, amelyre névjegyek átadásával jelentették be szándékukat a vendégek. A vizitekhez a névnapok, születésnapok, az újév, no és persze a keresztelők, házasságok adták az apropót, a kapcsolódó jókívánságot pedig gyakran már az említett „látogatójegyeken” is megelőlegezték. „Névnapod alkalmával szeretnék sok boldogságot kívánni” – jelentkezett be kártyájával a vendég, mielőtt valóban e szándékkal a címzetthez érkezett. Mert leggyakrabban persze jó szerencsét, boldogságot kívántak egymásnak bármilyen örömhöz és megpróbáltatáshoz, amely szembejött – erre is utal a Glückwunschkarte (értsd: szerencsét kívánó kártya) elnevezés. Amelyben az volt az igazi nóvum, hogy idővel magát a látogatást is helyettesíthette, ám ezzel együtt is személyes gesztus maradt.

Hogy jobban értsük e bárgyú üzeneteket, érdemes közelebb lépnünk a korhoz, amelyben születtek. Ez volt a francia forradalom utáni restauráció, a Szent Szövetség időszaka: 1815-ben Poroszország, Ausztria és Oroszország konzervatív abszolutista uralkodói szövetségre léptek a forradalom előtti rend, a monarchiák fenntartása érdekében – s bő három évtizedre, 1848-ig sikerült is jegelniük a társadalmi hevületet. Cenzúra és bizalmatlanság jellemezte a korszakot, mikor tilossá vált bármiféle rendszerkritika, s nemkívánatossá a politikai részvétel. A Magyarországon „táblabíró” stílusnak csúfolt biedermeiert – ekkor fejlődtek a leglátványosabban az itt bemutatott kártyák – tévesen azonosítjuk valamiféle kispolgárisággal. Hasonló, nem kimondottan önkéntes visszavonulást jelentett a magánéletbe, mint Magyarországon 1849 után a „passzív rezisztencia”, de ilyen jelenség lehetett a diktatúrák társadalmainak közönye is – hogy közelebbi példát hozzunk. A háborúk, forradalmak, politikai felfordulás időszakában biztonságérzetet adhatott a befele forduló életmód, a valósággal kontrasztba állított otthon idillje. Jobb híján klasszicista eszményeket örökített tovább, s részben a történelmi kényszer okán helyezte a családot és a meghittséget a középpontba e polgári kor.

A barátság, a becsület, az igazságosság és a béke üzenetei maradandónak bizonyultak ugyan a korábbi évtizedekből, ám a passzivitás időszakában ezek az ideák lózungokként hatottak. Az említett Gerhart Egger olyan archaikus zárványnak tekintette a köszöntőkártyákat, amelyeken a fenti fogalmak zsánerszerű ábrázolása a klasszicista allegóriahagyományt idézi ugyan (elég csak gyakori elemeiket, a barátság templomát vagy a béke madarát említenünk), az egyetemes vágyakat mégis személyes kívánságok váltották fel. A szentimentális üzenetek romantikus vallomásokká váltak, s a köszöntőkártyák az általános jókívánságok mellett leginkább a szívbéli jó barátság és a szerelem üzenetét közvetítették. Így érdemes közelítenünk a 18-19. század fordulóján született bécsi divathoz, mikor e díszes lapok annyira elterjedtté váltak, hogy – a későbbi, századvégi képeslapokhoz hasonlóan – grafikusok, rézmetszők, műkereskedők tömegének adtak napi megélhetést. A neves költő nagy örömére, afféle bécsi kuriózumként még az idősödő Goethéhez is eljuttatott 1808-ban egy Glückwunschkarte-gyűjteményt levelezőpartnere, Marianne von Eybenberg írónő.

„A gazdám nevében jövök, hogy elmondjam: tetszel neki” – állítja egy ilyen, korabeli kártya, a vallomás záró szavait virágkosárba rejtve a grafikán. A szentimentális ábrázolások hatalmas lehetőséget nyitottak a bécsi ifjak előtt, főleg azután, hogy a kényesebb vallomások elrejtésére mechanikus kártyatípusokat kezdtek forgalmazni a kereskedők. A köszöntőlapok rendszerint egy elemük felnyitásával, vagy egy kis papírkar meghúzásával tárták fel titkukat, a valódi üzenetet, amit gyakran régies versikék formájában tolmácsoltak a feladók. Az sem volt ritka, hogy a kihúzható kartonlapok, eltekerhető tárcsák a köszöntőlap teljes jelenetét átalakították, így fedve fel a küldő valódi szándékát. A gyümölcskosárral a kezében térdre rogyó udvarló, a pásztorasszonyt meglepő víg birkatársaság, esetleg az ablakon keresztül csókot lopó úriember marionettszerű alakja ma már mókásnak hat, de a korabeli, karót nyelt közegben meghökkentő vallomásnak számított. Az sem teljesen igaz, hogy sablonüzeneteket küldözgettek egymásnak kártyáikon a bécsiek. Az 1800-as évek elején már legalább negyven kiadó kínált hasonló kártyákat, csak a műkereskedő Hieronymus Löschenkohl kínálatában (nála jelentek meg legkorábban e lapok hirdetései 1779-ben) bő háromszázféle variálható üdvözlőlap szerepelt, komolyak és viccesek, melyekből a vásárlók mintakönyvek, illusztrációk és versek felhasználásával állíthatták össze a sajátjukat.

Josef Frister műkereskedőnek, rézmetszőnek tulajdonítják a „mechanikus” Glückwunschkarten feltalálását, aki a bécsi Neuer Markton működtetett üzletében gyermekjátékok, édességek és egyéb apró ajándéktárgyak társaságában kínálta e népszerű lapokat. Ha így könnyebb elképzelnünk alakját: a korszak Willy Wonkájaként szabadidejében fizikai kísérleteket is végzett, sőt bűvésztrükkökkel szórakoztatta barátait. Az ő technikáját fejlesztette tovább az eredetileg vésnöknek tanult Johann Joseph Endletzberger, aki a különféle anyagokból kollázsszerűen komponált, aprólékosan megmunkált Kunstbilletek messze földön híres mestere lett. Művei főként tájképek és csendéletek, jelképes értelmű ábrázolások, mint például a fentebb látható trükkös kártya a soha véget nem érő barátságra utaló felirattal. SND, azaz kiejtve „Es ende” nie unsere Freundschaft – üzeni az aranyozott levelekkel, kagylóforma gyöngyházapplikációval, apró virágokkal díszített lap. Állítólag még a „J.E.” monogramot is azért kezdte alkalmazni, hogy elriassza a plagizálókat, és egyenrangú versenyzőként tüntesse fel magát Joseph Riedllel, aki Endletzberger és F. Giry mellett a míves Wiener Kunstbillet szintén jeles mestere volt.

Mert azt is látni kell, milyen mértékben befolyásolták az ízlést a kor műkereskedői és iparművészei.
Ingeborg Micko művészettörténész, a felső-ausztriai Wels városi gyűjteményének munkatársa hívja fel a figyelmet tanulmányában arra, hogy a köszöntőkártyák divatja mögött egy jóval korábbi, 15. századi szokás sejlik fel. Ekkoriban kezdtek a kis Jézust ábrázoló fametszeteket ajándékozni egymásnak újév alkalmából francia földön. Ez a szokás éledt újra újévi lapok és „Visitbillet”-ek alakjában a 18. század közepén, Franciaországban, majd ezt a divatot formálhatták saját képükre a leleményes osztrák kereskedők. A bécsi kártyák egyes illusztrációi ugyanis erős rokonságot mutatnak régi szentképekkel, vallásos jelenetekkel: a Kisded alakja Ámorként, Mária és a szentek pedig a barátság, valamint a szerelem allegorikus figuráiként köszönnek vissza rajtuk, megőrizve olyan keresztény szimbólumokat is, mint a horgony, a rózsa és a szív. A klasszicizmus szellemi hatására ókori kompozíciók is gyakran jelentek meg a lapokon, de beszédesek voltak e korban maguk a díszítések, a virágkompozíciók is.

A köszöntőkártyák népszerűsége összességében a szabadabb kommunikációs formában rejlett, hogy segítségükkel címek és bonyolult üdvözlések, vagyis az illem és etikett megsértésének kockázata nélkül válthattak sokatmondó üzeneteket a bécsi polgárok. Még a bárgyú versikék sem a feladót minősítették, hanem a kereskedőt, ahol a lapot beszerezték... Ha kortárs párhuzamot keresünk, fogalmazhatnánk úgy is, ezek voltak a biedermeier kor kacsintó smiley face-jei. (Mi több, megdöbbentően hasonló technikai megoldásokkal, kinyitható, mozgatható tartalmakkal találkozhatunk ma a kisgyerekek körében kedvelt, interaktív gyereklapozóknál.) S ha már az együgyű versikéknél tartunk – hát nem hasonló stílusban üzengettek egymásnak a gyerekek még a nyolcvanas, kilencvenes években is titkos szamárfülek mögött, az emlékkönyvekben?