Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

József nádor ükunokája, Habsburg-Lotharingiai Mihály a feleségével járt az Iparművészeti Múzeumban, hogy megtekinthesse azt a porcelánkészletet, amelyet ükapja első felesége, Alexandra Pavlovna kapott nászajándékba. Megnézte az adattárban dédapja adományozási levelét és a múzeum régiségtári őrének, Rómer Flórisnak 1874-ben németül írt tárgylistáját. A Habsburg-család leszármazottja hozott magával összehasonlításképpen egy kávés csészét, amely egykor szintén része volt a szettnek, mesélt családjáról, menekülésükről, hazajövetelükről, valamint megtalált értékekről.



Szinte elképzelhetetlen, hogy egy gyár kizárólag az uralkodónak és családjának dolgozzon. Pedig a szentpétervári Cári Porcelánmanufaktúra I. Pál és famíliája megrendelésének tett eleget, elsősorban az udvar reprezentációját szolgáltatta. Az orosz cárnak gondja volt arra is, hogy hat lánya megfelelő hozományt kapjon, köztük egy-egy hatalmas étkészletet. Ne 24 darabosra gondoljanak, hanem a többszörösére, bár pontosan nem tudjuk, mekkora is lehetett. A múzeumnak 74 tétele van meg a porcelánszettből, tartozik hozzá tálaló, pohárhűtő, fagylaltos vagy hűtőedények, számtalan fedeles tál, tányér, csésze, valamint biszkvit porcelánplasztika az asztalközépre. Ez utóbbiak az orosz népet jelenítették meg, a tálakon pedig itáliai látképek találhatók. Egy részét József Károly Lajos (Habsburg-Lotharingiai Mihály dédapja) adományozta az Iparművészetinek 1874-ben és adott a készletből a Nemzeti Múzeumnak is, sőt megtartott valamennyit a családnak. Azt tudni, hogy az eredeti készlethez tartozott 12 darab váza is, ebből kettő szintén az Iparművészeti kerámiagyűjteményében található, mivel tulajdonosai 1928-ban letétbe helyezték itt.



Az Alexandra Pavlovna-szett megihlette a Herendi Porcelángyárat, a 2000-es évek elején készített az egyenes falú csészéjéből másolatot, és abból egy példányt adott az Iparművészetinek is – mesélte a kerámia- és üveggyűjtemény vezetője, Radványi Diána.



A készletből körülbelül húsz darabot nézhetett meg közelről Habsburg-Lotharingiai Mihály, ezeket ugyanis hamarosan kölcsönadja intézményünk a Nemzeti Múzeum Magyar menyasszony című kiállításához. Puszta kézzel meg is foghatta őket, ezek ugyanis mázasok lévén nem sérülnek az ujjlenyomattól, a festetlen, máz nélküli, hófehér szoborhoz a gyűjteményvezető is fehér kesztyűt húzott.



Amíg Habsburg-Lotharinghiai Mihály a porcelánokat nézegette, beszélgettünk arról is, mi történt a családjával. Ő még kicsi gyermek volt, amikor 1944 októberében kénytelenek voltak menekülni az országból. Nagyapja és apja szigorúan tiltotta, hogy bármit magukkal vigyenek a családtagok, nehogy rossz példát mutassanak. Csak a kulcsokat vették magukhoz. A két férfinak meggyőződése volt, hogy hamarosan haza is térhetnek. Az értékeket elásatták alcsúti palotájuk kertjében, amelyeket – mikor kiderült, az arisztokraták mégsem jöhetnek vissza – ki is szedtek azok, akik pontosan tudták, mit és hol kell keresni. Aki érte, vitte magával az értékeket. Volt, aki óvni akarta a pusztulástól, mások pedig a haszont remélték. Az értékekből a tiltás dacára kizárólag a nagymama, Auguszta vett magához néhányat. Imádta az ékszereket, mesélte Mihály, így belevarratott néhányat a ruhájába. Ezek azért jó szolgálatot tettek nekik, amikor kiderült, külföldön kell boldogulniuk. Hogy mi lett a sorsa a sok ékszernek, nem tudni. Egy-egy darab néha feltűnik nemzetközi árveréseken. Az úgynevezett József herceg gyémántot hol 6 millió dollárért, hol 19 millióért adták tovább. Erről Mihály testvére, Géza mesélt gyakran, aki műkincsekkel foglalkozik, és egy időben dolgozott a londoni Christie’s aukciós háznál.



Az alcsúti kastély a múlté, a II. világháború után egy helybeli felgyújtotta az értékes levéltárat, pár óra alatt elporladt minden irat, vele pusztult 150 szoba. Habsburg-Lotharingiai Mihály szerint személyes okokból semmisítette meg a házat az az ember – tudja, kiről van szó –, mert nem szerette a családot. Ő volt az első kommunista a községben. A hetvenes évekig a budapesti nagyapja józsefvárosi palotája is állt még, de mivel a rendszernek nem tetszett, hogy maradt egy Habsburg-palota, felrobbantották, megsemmisítették.



A családban Mihály és testvére, Géza voltak az elsők, akiknek szakmájuk volt és dolgoztak. Mihály Portugáliában nőtt fel és Angliában, majd Svájcban tanult, lakástextilekkel foglalkozott. Amikor befejezte a szakiskolát, egy angliai textilgyárban alkalmazták, amelynek magyar származású tulajdonosa volt, Szekeres Miklós. Az első évben minden reggel azzal kezdődött, hogy egy osztrák származású mester egy darab textilt helyezett a tanonc háta mögé rakott kezeibe, és meg kellett mondania, hogy miből készült. Mikor Mihály megtanulta a szakmát, önállósította magát. Az egyetlen ma is élő testvére, a fent említett Géza ötvösszakértő, szakterülete: a Faberge tojások.



A Habsburg-Lotharingiai szülők fontosnak tartották, hogy az összes gyerek tudjon magyarul, otthon kötelezően mindenki ezt használta, noha további öt nyelven beszéltek. Írni, olvasni sosem tanultak magyarul, ahogy az ország irodalmát sem tanították nekik. Amióta hazaköltözött Mihály, azóta fejlődött sokat a szókincse.

Habsburg-Lotharingiai Mihály az 1980-as években járt újra Magyarországon, családjával nehezen kapott akkor vízumot, követték és megfigyelték őket, de mikor kiderült, mégsem veszélyesek, gyakrabban beengedték őket az országba. Úgy érezte, vissza kell jönnie, ez a hazája. 1995-ben költözött feleségével Budapestre, és egy kéttannyelvű (magyar-angol) iskolát hozott létre, amely remekül működik, most 800 diák kap ott tanulási lehetőséget. Egy erdélyi barátja finanszírozta az iskola felépítését.

Itthon Mihály megpróbálta felgöngyölíteni a múltját. Találkozott az egyik egykori alcsúti inassal, Bárányos Istvánnal, valamint a piliscsabai birtok erdészével, Dévényi Antallal, Tóni bácsival, nagyapja bizalmasával, aki sokat mesélt a családi szerelmi történetekről, vadászatokról, szándékosan elpuskázott fogásokról.



Időközönként bekopognak hozzá egy-egy értékkel a család múltjából. Kapott valakitől egy csészét is az Alexandra Pavlovna-szettből, el is hozta magával, hogy összevesse a múzeumban lévővel. De kiástak egy fegyvert Alcsúton, amelynek minden szerves része az enyészeté lett. 1840 környékéről származhatott, akkor kezdtek olyan fegyvereket gyártani, amelyeket hátulról töltöttek és szikrával működtettek. A Nemzeti Múzeum restaurátorát ajánlották neki, aki biztosan helyrehozza a puskát. Amikor belépett a múzeumi szobába, megpillantott egy festményt a falon dédnagyapjáról, József Károlyról.

Habsburg-Lotharingiai Mihály egyik fia, Eduárd Magyarország nagykövete a Szentszéknél, két unokaöccse is Budapesten telepedett le, egyetlen unokájának van csak magyar neve, őt is Gézának hívják, jövőre a Semmelweis Egyetem orvostudományi karán szeretne tanulni. Pál fiuk szerzetes, aki megtanult magyarul imádkozni. Örül, hogy ideköltöznek a fiatalok, mert át tudnak venni tőle olyan kisebb-nagyobb közéleti feladatokat, amelyeknek évtizedekig ő tett eleget, beszédet mondott, koszorúzott, védnöke volt a felmenők nevével fémjelzett projektekben, intézményekben.



Csak saját családjának kutatja a múltat, hogy utódok is továbbvigyék és értesüljenek róla. Mikor azt tudakoljuk, miért nem írja meg a történetüket, felesége Velencében élő, világlátott nagybátyját idézi. Őt ugyanis majdnem 100 évesen arról kérdezték, annyi anekdotája van, miért nem írja meg. Erre a nagybácsi azt válaszolta: ha úgy írom meg, ahogy történt, akik még élnek, megsértődnek. Ha nem úgy írom meg, akkor meg unalmas lesz.

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/652,%E2%80%9ETal%C3%A1lkoz%C3%A1s%E2%80%9D+az+egykori+csal%C3%A1di+porcel%C3%A1nnal