Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Kecsesen hullámzó vázák, divatos nőalakok mestere volt, s egyben Pécs büszkesége – a világháború mégis elrabolta tőlünk. Portrénkban ezúttal a szecessziós Zsolnay dísztárgyak egyik legismertebb keramikustervezőjét, Mack Lajost mutatjuk be.

„Szomorú és megdöbbentő hír érkezik egy jeles fiatal pécsi szobrászművész hősi haláláról. A kreolbőrű, fekete szakállú elegáns Mack Lajos a Zsolnay-gyárnak éveken át volt szobrászművésze, mint az egyik pozsonyi ezrednek önkéntese a közel mult napokban az oroszokkal folytatott véres csatákban hősi halált halt” – közölte a család tájékoztatására hivatkozva 1916. június 21-én a Dunántúl. Az értesülést alig másfél héttel később aztán cáfolta is a Pécsi Napló. Sok veszélyen esett át, de jól érzi magát – híreik szerint ezt üzente pozsonyi sógorának egy tábori levelezőlapon a szobrász, és kevéssel később a pécsi kollégáknál szintén hasonló tartalmú, pozitív hírekkel jelentkezett (körükben láthatjuk az archív felvétel jobb szélén).

Akinek a halálhírét keltik, sokáig fog élni – tartja a mondás. A Zsolnay-gyár főmintázójára, a figurális díszítésű luxusedényekről, könnyedén mintázott nőalakokról híres szobrászára valóban még közel fél évszázadnyi kalandok vártak, ünnepelt pécsi alkotóként mégis véget ért ekkor a karrierje. Honnét jött, miből inspirálódott és hogyan alakult az egyik legismertebb századelős pécsi keramikustervező, Mack Lajos sorsa? Mai tárgytúránkon erről mesélünk – lépjenek közelebb, lesz mit megcsodálni!

1897 őszén neves festőművészt látott vendégül a Zsolnay. A Neuillyben élő, már nemzetközi hírű Rippl-Rónai József első és egyetlen nagyszabású iparművészeti megbízatása kapcsán, a Gróf Andrássy Tivadar ebédlőjébe tervezett kerámiák és étkészlet terveivel érkezett a pécsi gyárba. Zsolnay Miklós a festőhöz írt leveléből tudjuk, hogy Rippl-Rónait szerették volna megnyerni az új módi, a szecesszió meghonosításához, de mint kiderült, egy hozzá hasonló talentum ekkoriban nem engedhette meg magának, hogy megrendelői igényeknek engedelmeskedve, alkalmazott művészként dolgozzon. Hogy jobban értsük a helyzetet: korának legnagyszerűbb nyomdásza, a gyomai Kner Izidor még a 20. század első évtizedében is nyílt pályázatok során próbálta levadászni a megfelelő tervezőgrafikusokat – kevés sikerrel. Sokkal gyümölcsözőbbnek bizonyult fiatal, még hírnévre vágyó művészeket alkalmazni e korban, hiszen a formatervezői szakma csak később vált elfogadottá. Az 1900-as párizsi világkiállításra, valamint a budai Vár Szent István termének díszítésére készülve ezért sorra szerződtette le előbb Zsolnay Vilmos, majd halála után fia, Miklós az olyan, induló alkotókat, mint Apáti Abt Sándor, Darilek Henrik, Mack Lajos és Nikelszky Géza. Utóbbi írta meg visszaemlékezéseiben, mekkora sikere volt a fiatalításnak: „Ha egy félszázad előtt a gyár művészeiről beszéltek, bennünket említettek, négyünket, mint egy komplexumot névleg, időrendi sorrendben”.

Az első fecske, a 28 éves Apáti Abt fővárosi mesterével, Stróbl Alajossal összekülönbözve igazolt át a pécsi gyárba 1898-ban. Koldusszegényen, de már Ráth György ajánlásával érkezett. Mivel berendezésre sem volt pénze, állítólag a meszelt falakra festett bútorokat albérletében! Ez a különös humor a kerámiamunkáin is érződik: eosin-szobrocskákat, vázák domborműveit formálta, ő lett a faunok, nimfák, fúriák mestere. Tervezett épületkerámiát és ékszereket, de másféle szobrászi munkát is vállalt, a világkiállításra például porcelánhuszárokat alkotott, és ő mintázta meg a Horvay János-féle Zsolnay-emlékszobor szimbolikus mellékalakjait. A „piros arcú ifjú, Abt legszívesebb mulatótársa”, a mindössze 19 éves Darilek Henrik volt a következő. Bár nem az új stílus művelésére, hanem a budavári palotába szánt kerámiaképek festészeti munkáira vették át Pécsre a budapesti Iparművészeti Iskolából, a bécsi születésű, s az ottani dekoratív díszítésmódot jól értő grafikus lett végül a Zsolnay „könnyűkezű” szecesszionistája. Neki állítólag a fejszámolás volt a különszáma, rendszeresen mulattatta tudásával a kávéházi pincéreket. Az Árpád-házi királyképek elkészítéséhez hívták 1899-ben Nikelszky Gézát is a Zsolnayhoz. A Münchenben, Hollósy Simon mellett tanult festő magyaros díszítményeivel tűnt ki „a négy muskétás” közül, no és persze azzal, hogy a többiekkel ellentétben ő szinte élethosszig, ötvenhárom éven át kitartott a Zsolnay mellett – ezt a sok színes részletet is ő örökítette meg a művésztársakról.

Még a világkiállítás előtt, 1899-ben csatlakozott a titánokhoz a pozsonyi német családból származó Mack Lajos is, akit 23 évesen, egyenesen a Bécsi Képzőművészeti Akadémiáról csábítottak át „Fünfkirchenbe”. A fiatal szobrászt eredetileg a Párizsban kiállítandó szecessziós díszkerámiák tervezésére vették fel. Előbb Apáti Abt segítőtársa volt kisplasztikák (például az említett huszárszobrok) készítésében, csakhamar azonban a gyár vezető modellőre lett – ma is több mint 250 mintája ismert. Mack, aki tárgyait néha egy kis makkal is szignózta, kiválóan ismerte a szecessziós ornamentikát. Alkotásait gyakran hozzátoldott, plasztikus figurák, vizet merítő, táncoló nőalakok díszítik, akik kecses mozgásukkal idomulnak a díszedények hullámzó formáihoz, s melyeket többnyire egyedi kézi festéssel, különleges fényű és színátmenetű mázakkal egészítettek ki. Kritikusai szerint túlfinomult, naturális figuráinál nem igazán vette figyelembe a funkciót, inkább a mindent beborító ornamentikára koncentrált. Valamit mégis jól érzékelhetett a koráramlatból, hiszen egyértelmű közönségsikert aratott, s munkái máig kifejezetten keresettek. Neki köszönhetjük ugyan a várbéli Szent István terem fehér díszkályháját és az 1911. évi torinói világkiállítás bejáratának ősmagyar harcosait, mégis zsánerjelenetes dísztárgyai voltak a legnépszerűbbek – a 30-as években vissza is hívták rövid időre, hogy saját kezűleg újítsa meg gipszformáit.

Nem igazán tudni, hogy inkább ezekért az elrugaszkodott luxus divattárgyakért, vagy a csodálatos épületdíszekért, esetleg „brandértékük” miatt alkalmazta a fiatal művészeket a modern gondolkodású Zsolnay Miklós, aki a maga területén, üzletemberként és cégvezetőként szintén pályakezdőnek számított. Tény azonban, hogy a monarchia különböző szegleteiből ideáramló tehetségek olyan közösséget, művészcsoportot alkottak Pécsett, akiket a város is magáénak vallott, s mint helyi hírességekről, gyakran cikkeztek róluk a lapok. Innét tudjuk, hogy „a Zsolnay gyár ifjú művészgárdája” hogyan exponálta magát az 1907-es Pécsi Országos Kiállításon, vagy hogy Mack Lajos – aki ekkor már a gyár ipariskolájának szaktanára is volt – a kereskedelmi miniszter támogatásával agyagipari iskolákat látogatott végig cseh-német körútján 1909-ben, a társasági hírekben pedig megtalálhatjuk, mikor nővérét eljegyezték. Mack Lajos helyét egyértelműen kijelölte a városi panteonban a Pécsi Napló 1910-es karácsonyi különszáma is. Egy terjedelmes, a megye történelmén viccesen végigkalauzoló írás zeppelinbe zsúfolva ábrázolja „a város tényezőit” – köztük a Zsolnay művészével.

Ezzel a léghajóval szálltak el aztán az utolsó békeévek is. Darilek 1906-ban Újpestre költözött, majd lakberendezőként tervezőirodát nyitott, Apáti Abt 1909-ben tért vissza a székesfővárosba, elborult elmével halt meg néhány évvel később, Mackot pedig már csak tévesnek bizonyult halálhíre, majd orosz hadifogsága kapcsán emlegette a helyi sajtó. Ismert, hogy a 30-as években, mikor újraindult a gyártás, sajátkezűleg újította meg gipszformáit a pécsi üzemben. További sorsáról mégis kevés az információnk. Mintha a keramikustervező, akit 1914-ben behívtak katonának, s aki 1918-ban már hadirokkantként tért vissza Pozsonyba, nyomtalanul eltűnt volna a hazai művészetből és a pécsi közéletből is. Szlovák és német forrásokból tudható, hogy Ľudovít Mack néven a pozsonyi Iparművészeti Iskolában tanított még rajzot és kézművességet, sőt alkalmanként portré- és éremmunkákkal, síremlékekkel foglalkozott. Bronz domborművet formált a 16. századi okkultista orvosról, Paracelsusról, amely a pozsonyi Prímási Palota keleti homlokzatán látható. Sőt emlékművet tervezett Kempelen Farkasnak is, ennek a megvalósítását már egy következő világháború akadályozta meg. 1945-ben aztán mint németet, kiutasították szülővárosából, így idős korára, Ludwig Mack néven egy német kisvárosban, Flörsheim am Mainban telepedett le, itt is halt meg 1963-ban. Utolsó ismert munkája, a Krisztusfejet ábrázoló bronzplakett, amelyet saját sírjára tervezett, ma a flörsheimi helytörténeti múzeumban látható.

A bécsi „Ringstraße-korszak” neves szobrászai, Edmund von Hellmer, majd Carl Kundmann mellett tanult Mack Lajos mindenesetre olyan friss szellemiséget, formakultúrát, kézműves egyéniséget csempészett a századelős Zsolnay-kerámiákba, amellyel a hazai szecessziót is jelentősen formálta. Mi több, kék és zöld eosinmázas táljai, hajladozó nőalakokkal díszített lámpái és hatalmas vázái ma is az árverések milliós értéken gazdát cserélő különlegességeinek számítanak. Múzeumunk 1998-as, a Zsolnay szecessziós kerámiákat bemutató tárlatán Keserü Katalin külön kategóriaként ki is emelte nyitóbeszédében Mack és Apáti „szembetűnően szecessziós (manierista)” edényeit. A természeti formákat felvevő vagy figurális vázák érdekessége ugyanis, hogy esetükben a forma és a dekor tervezője azonos. Ahogy a művészettörténész fogalmazott, ezeken a dísztárgyakon sokszor „maga a forma lesz dekoratív”. Mack Lajos munkáin különösen izgalmas felismerni a korszak „femme fatale” nőképének egyszerre erotikus és álomszerű, költői jeleit – mint például Dante és Beatrice, esetleg Paolo és Francesca figuráját a szerelmespárt ábrázoló vázán. Hiszen a 19. század második felében újra felfedezett Dante legalább akkora hatással volt a szecesszió nőkultuszára, mint például Nietzsche tanai. De talán ezzel már túl messze kalandoztunk. Lépjünk is kicsit távolabb, csodálják meg galériánkban teljes pompájukban Mack díszedényeit, hiszen ezek a múzeumunkban is fellelhető, jól ismert Zsolnay-kerámiák!

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/654,Keser%C5%B1+m%C3%A1z