Ugrás a tartalomra
Akadálymentesített változat főoldal
Museum of Applied Arts Hangostérkép

Sohasem fogott ki rajta a divat szeszélye – a Sisi és a népművészet című kiállítás apropóján ezúttal a csipke századfordulós reneszánszáról mesélünk.

Csipkegallér, Angyal Béla, Körmöcbányai Állami Csipkeverő Iskola, 1902

Erzsébet királyné a magyar népművészet iránti rajongása eddig kevéssé volt ismert, pontosabban az, hogy több előkelő kortársával közös érdeklődése milyen hatást gyakorolt a későbbi háziipari szövetkezetek létrejöttére, az újragondolt népművészetre – vetett fel egy különös nézőpontot dr. Czingel Szilvia néprajzkutató, a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum tavaszi tárlatának kurátora.
A Sisi és a népművészet – A csipke vonzásában című kiállításon felvonultatott pókhálófinomságú csipkék, kényes kidolgozású kendők, terítők, legyezők kapcsán óhatatlanul is előjön egy kérdés. Hogyan lendülhetett fel e kézműves, időigényes és költséges termékek gyártása éppen a második ipari forradalom csúcsán, a századfordulón? Az újra felfedezett hagyományoknak, a gazdag mecénásoknak, az aktuális divatnak, esetleg a magyaros jelleget kereső iparművészeknek lehetett benne nagyobb szerepe? Vagy nemzetgazdasági szempontok vezérelték volna a népies magyar csipke reneszánszát?
A válasz legalább olyan rafinált, mint ennek a „levegőbe öltés” (punto in aria) technikával varrt, korabarokk velencei szegélynek a virágkelyhekből kinövő, kecsesen kanyargó, indás mintázata.

Csipkeszegély - ún. punto in aria, 17. század 2. fele, Velence

„A valódi csipke, ez a lenge, leheletszerű ruhadísz, amelynél bájosabb hatású, fiatal lányok, viruló asszonyok lényével jobban összehangzó ékességet elképzelni sem lehet, minden bizonnyal a legcsodálatosabb divatcikk” – áradozik egy 1915-ös cikkében Divald Kornél művészettörténész, s ezzel nem is vitatkozhatunk. Ruhadíszként az alatta fekvő szövetet engedi áttűnni, s hangsúlyossá válik az anyag áttört, nagyobb rajzolata. Fejdíszként, gallérként, mell- vagy kézelőfodorként az apróbb mintát viseli jobban a hálószerű textília. Míg arcfátyolként egyszerre sejtet és keretez az anyag, így a szegélymintája lesz meghatározó. Alkalmazási lehetőségei, akárcsak a díszöltések, fonások, hurkolások variációi, szinte kifogyhatatlanok, ezért – Divald szavaival élve – a csipkén „sohasem fog ki a divat szeszélye”. A 16. századtól főként a nemesség körében terjedő drága kézműves textíliát minden korban nagy becsben tartották az asszonyok, anyáról leányra szállt a családi csipkevagyon, s a reneszánsz öltözéket ugyanúgy kiegészíthette, mint a puritánabb spanyol, majd a 18. század derekán hódító francia módi szerint szabott darabokat. A csipkeverőgép 19. század eleji elterjedése a kevésbé vagyonos rétegek számára is elérhetővé tette az eredetileg társadalmi rangot tükröző, tüllszerű anyagot. A 20. század elejére pedig, mikor szinte évente változott a női divat, újra felkapták ezt a díszítéstípust, még a kiegészítőkre, napernyőkre, táskákra, legyezőkre is bőven jutott belőle.

Csipkeszegély - ún. albacsipke, 17. század 2. fele, Velence

A viselet divatjellegét tükrözi az is, hogy díszítése mindig a koráramlathoz alkalmazkodott, s a hálócsomózás, a horgolás és a fonás ősi gyakorlataiból eredeztethető technikái folyamatosan fejlődtek a századok során. Az egyetlen lenfonallal készült, tűvel varrott csipke főbb típusait (ezt alap nélküli hímzésként is elképzelhetjük) a reneszánsz Itáliában, főként velencei asszonyok kísérletezték ki.
A „punto in aria” mellett a „point gros de Venice” (velencei domború) volt a leghíresebb változat, melynél a stilizált növényi motívumok utólagos kontúrozásával értek el plasztikus hatást – ahogy ezen a barokk szegélyen is megfigyelhetjük. Bár Genovában és a Rajna vidékén is elterjedt volt, főként Németalföldön vált népszerűvé a textília orsókra tekert fonalakból készült másik változata, a vert (régiesen: vetélt) csipke, amelyet a német neve alapján köplinek is hívtak. A mintát ugyanúgy pergamenre rajzolták, mint a „levegőbe” varrt változatnál, ám ez esetben hengerpárnára erősítették az alapot és a rögzítő gombostűk köré fonták, csavarták a szálakat, mint ezen a korai brüsszeli példánál is megfigyelhetjük. A két technikát néha ötvözték is, a hálószerű alapra a vert, a díszes mintákra a varrott változat volt eleinte alkalmasabb, bár ezek annyit fejlődtek a századok során, hogy idővel inkább minőségi (és persze árbeli) különbséget tükrözött az előállítás módja. A művészi kivitelezést tekintve még a gépi verzió is felzárkózott a 20. századra a kézműves termékek mellé.

Csipke, 17. század, Belgium, Flandria

A csipkeipar virágkorát XIV. Lajos idejére teszik, a francia udvarban vált igencsak kedveltté a viselete. Leghíresebb típus pedig a brüsszeli volt, ahol a 18. században már a legfinomabb brabanti lenfonálból készült varrott változatot gyártották, hangsúlyozott körvonalú, sokrétű mintával, a század végén egyre naturalisztikusabbá váló virágmotívumokkal. Mikor Sisi csipkerajongásáról beszélünk, nem szabad elfelejteni, hogy a királyné a régi brüsszeli nemesi fajtát részesítette előnyben – ennek ismeretében csodálkozott rá az 1881-es Országos Nőipari Kiállításon a monarchia különböző szegleteiből származó népi tárgyakra, például a kalotaszegi varrottasokra. Az áttört textília európai elterjedése a felsőbb körökből, és – mint a Magyar Királyság területén például – jellemzően városokból indult. Finomabb varrott textilt, afféle illő elfoglaltságként, maguknak is készítettek az úri házaknál az asszonyok, ám a köpli gyártása tömeges kereslet esetén egyre inkább a középrétegeknek jelentett megélhetést, s hatott a parasztság viseletére is. Miközben a csipkeverést Selmecbányán a 17. századtól már korlátozni kezdték, mert rossz útra vezető, könnyű keresetnek tartották, valójában egyáltalán nem fizetett jól, így leginkább ott virágzott, ahol más megélhetés nem akadt, vagy egyéb okból sok szabadidővel rendelkeztek az asszonyok: a tengerből vagy a bányászatból élők körében.

Barbe - Gépi csipke, Csehország, 19. század vége

„A csipkekészítés terén minden eredmény attól függ, tudunk-e nagy tömegben piacra hozni megfelelő árut” – árnyalja tovább a képet Divald Kornél egy másik, 1912-s írásában, utalva arra, hogy mennyire befolyásolta az árképzés is ezt viseletet. A 18. század közepétől a francia divattal együtt tömegesen megjelenő import nyugati áru, majd a 19. században a cseh gépi típus (erre mutatunk is példát) szorította ki a hazai piacról a drágább előállítású helyi kézműves termékeket. A csipkeverés népi hagyományként helyenként mégis fennmaradt, hiszen, ha a városokban nem is mindig vásárolták fel, egyszerűbb főkötőket, kendőket maguknak is vertek a parasztasszonyok – ilyen volt például a 17. századi gyökerű gömöri, sóvári vagy éppen torockói változat. A századelőre jellemzően a társadalmi ranglétra két végén, a nemesség és a módos polgárság, illetve a parasztság körében maradt népszerű az eltérő eredetű hálós textilárú, s csak a divat hatására hódította meg később a középrétegeket. „A csipkeverés hazánkban egyelőre sokkal inkább népies, mint műiparos irányban űzetik, s ez is még igen mérsékelt mennyiségben” – állapítja meg az 1885-ös országos tárlatról szóló beszámolójában Szalay Imre osztálytanácsos az Iparművészeti Társulat ülésén. A helyzetjelentésen ugyan szomorkodhatnánk is, de a kortársak inkább lehetőséget láttak a nyomokban még fellelhető hagyományban.

Csipkegallér, Kiskunhalas, 20. század eleje

A nemzeti stílus megteremtésén fáradozó iparművészek számára kézműves tradíciót és mintakincset, a drága importárut viselő arisztokratáknak izgalmas helyi különlegességet jelentettek a házi körülmények között előállított termékek – amelyeket az 1880-as évektől az országos tárlatokon rendszerint önálló, „háziipari” vagy „nőipari” szekcióban csodálhattak meg. A kereskedelmi minisztérium pedig a népművészet életben tartásán túl a tömeges foglalkoztatás lehetőségét ismerte fel e területen, így ipariskolai tanfolyamokon, tanműhelyek felállításával, a háziipari mozgalom ösztönzésével igyekeztek piacképessé fejleszteni a népi kézművességet. E törekvések ráadásul – mint az a Czingel Szilvia szervezte tárlaton is kiderül – gyakran kéz a kézben jártak. Erzsébet királyné nemcsak csodálta e termékeket, hanem magyar felolvasónője, Ferenczy Ida közvetítésével megrendeléssel is bőven ellátta a kalotaszegieket: Ferenczy megkeresésére egy bánffyhunyadi nemes hölgy, Gyarmati Zsigáné kezdett viseleteket, lepedőket, varrottasokat gyűjteni Sisi „magyaros szobájába”, melynek köszönhetően a falusi asszonyok maguk is újra felfedezték, sőt újratanulták a saját hagyományaikat. S mivel kiderült, hogy a háziipar fejlesztésével munkalehetőséget is teremthetnek, a királyné szövőszékeket adományozott a Monarchia különböző falvainak.

Zsabó, Pongrácz Margit, Kiskunhalas, 1930 körül

Izabella főhercegnő szintén követte az előremutató példát, s szlovák falvakban alapított háziipari egyleteket, ráadásul egy forrásértékű fotósorozatot is készített Mezőkövesden. De még a csetneki csipkét is egy helyi földbirtokos lányai – Szontagh Erzsébet és Aranka – indították el világhódító útjára 1905-ben azzal a céllal, hogy munkát adjanak a környékbeli asszonyoknak. Úri hímzésből származó motívumokat alkalmaztak horgolt technikával készült textileiken, amelyekhez valójában a Párizsban akkoriban divatos ír változat adta az ihletet. Helyi, majd később országszerte tartott tanfolyamaik hihetetlenül népszerűek voltak, ám termékük igazi újdonsága az volt, hogy már a korszellemnek megfelelve díszítették magyaros motívumokkal, gránátalmával, tulipánnal, rózsával. Az egyik első tudatos törekvés a magyar stílusú köpli megalkotására máskülönben Angyal Béla rajztanár nevéhez köthető: ő tervezett reneszánsz virágábrázolásokra emlékeztető, „magyar stílben” rajzolt textíliákat az 1890-es években a Körmöcbányai Állami Csipkeverő Tanműhely számára – egyik munkája látható nyitóképünkön is. Hasonló, szintén a századelőn indult kezdeményezés eredménye az idővel a brüsszeli és a velencei típusok méltó vetélytársává emelkedő halasi is.

Legyező-csipke, Dékáni Árpád, Markovits Mária, Halasi Csipkeműhely, 1906

Ahogy Erdei T. Lilla muzeológus-etnográfus, a Cérnába szőtt évszázad - 110 éves a halasi csipke című korábbi kiállításunk kurátorának cikkéből kiderül, Dékáni Árpád rajztanár indított a felvidéki állami tanműhely mintájára, „szociális, gazdasági és művészi igényeket egyaránt szem előtt tartó” műhelyt a télen munka nélkül maradt kiskunhalasi asszonyoknak. Vállalkozása sikerében aktívan közreműködött a kiemelkedő tehetségű Markovits Mária fehérnemű-varrónő, aki számos új technikát fejlesztett ki Dékáni terveinek megvalósításakor – szokatlan módon szövőöltéssel (köznapi nevén: stoppolással) emelte ki például a mintaelemeket. A halasi csipke évszázados történetében a tervezők nagy része később is képzett rajztanár vagy textilművész volt, s munkájukat – mint a kurátor megjegyzi – alkotó módon egészítették ki a vagy hatvanféle öltéssel dolgozó csipkevarrók. A szecesszióhoz, az art decóhoz vagy éppen a szocialista művészethez igazodó mintakincsükben pedig, mint azt már a kortársak is kiemelték, egy „szemernyi” népies hatás jelent csak meg. A halasi textilek esetében jött elő kérdésként az is, hogy a háziipari kereteket, a népies mintakincset tekintjük-e hangsúlyosabbnak, vagy a mester és a művész közös munkájával megszülető, tudatosan kivitelezett terméket: azaz népművészetnek vagy iparművészetnek tarjuk inkább – a válasz nyilván az utóbbi.

Csipke – lepke, Stepanek Ernő, Halasi Csipkeműhely, 1930-as évek

Abban ugyanakkor, hogy manufakturális körülmények között, az állami intézményrendszer, az oktatás és a szaksajtó együttes támogatásával sikerült átmenteni évszázados népművészeti hagyományokat az utókornak, a művészeken és a mestereken túl még sokaknak szerepe volt – mint a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum tavaszi tárlatán kiderül, történetesen Erzsébet királynénak és más előkelő mecénásoknak is. Ezúttal csak néhány öltést tudtunk kiemelni a csipketörténelem bonyolult szövetéből, de ha sikerült felkelteni az érdeklődésüket, javasoljuk, keressék fel a kiállítást; számos gyönyörű, Kiskunhalason készült gallért, kötényt, zsebkendőt és zsabót (melldíszt) ott is megcsodálhatnak gyűjteményünkből!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal megosztása

Az oldal címe nyomtatáskor:
https://www.imm.hu/hu/news/view/672,Csipk%C3%A9s+b%C3%A9keid%C5%91k