„A tánc oly kevéssé expresszív vagy drámai manapság, hogy babák vagy gépek könnyedén helyettesíthetnék a táncost” – ítélkezett saját kora, a 18. század mozgásművészete felett Jean-Georges Noverre, a balett megújítója, aki a valóságábrázolást a középpontba állító, a balettet komplex művészeti formának tekintő hozzáállásával, és a mindezt rögzítő 1760-as könyvével (Levelek a táncról és a balettról) egyszerre elbűvölte és sokkolta is kortársait. Noverre a mozdulatokkal kifejezett és zenével kísért cselekményt tekintette a dramatikus táncművészet megfelelő formájának – hatására szakadt el fokozatosan az operától, s vált önálló művészeti ággá a balett. Nem véletlen, hogy az UNESCO egyik tagszervezete, a Nemzetközi Táncbizottság kezdeményezésére 1982 óta a francia balettművész és koreográfus születésnapján, április 29-én ünnepeljük a tánc világnapját. Felhívás ez keringőre, hogy gyűjteményünk legszebb, kecses lépéssorokat megragadó tárgyaiból válogassunk.

Vajon előbb lejtette el az ember a mondaivalóját, minthogy megszólalt volna? Mivel a tánc szigorúan véve nonverbális, azaz szavak nélküli kommunikációnak tekinthető, a mozdulatokkal való önkifejezés mégis elvont gondolkodást feltételez, nehéz megválaszolni a kérdést. Annyi biztos, hogy már barlangrajzokon is megörökített ritmikus mozgássorokat az ősember – a dél-franciaországi Les Trois Frères-barlang sziklarajzainak egyik központi figurája éppenséggel egy táncoló sámán. Az érzelmeket kifejező, közösségösszetartó szerepű vagy spirituális tartalommal felruházott tánc azóta is az ábrázolóművészetek kedvelt témája: egyiptomi sírrajzok, ókori kerámialeletek bizonyítják korai társadalmi szerepét. Még a görög mitológia kilenc múzsájának egyike, a rendszerint lanttal ábrázolt Terpszikhoré is a táncot személyesíti meg – őt jeleníti meg a berlini Királyi Porcelánmanufaktúra 1890-es években készült, itt látható kisplasztikája (kivételesen ütőhangszerekkel), vagy éppen a zene múzsájával, Euterpével közös kompozícióban a szentpétervári Cári Porcelánmanufaktúra gyönyörű kialakítású, 1850-es díszvázája is.

Ókori eredetűek a legkorábbi tánctechnikák, vagyis az, hogy előre meghatározott, jelentéssel teli mozdulatsorokat – tulajdonképpen koregográfiát – használunk, a középkor és a lovagi kultúra pedig a lánc- és körtáncokkal, esetleg templomi és harci motívumokkal gazdagította a mozgásformát. Igaz, mindeközben ördögtől valónak tulajdonítottak minden profán szórakozást, vagyis a köznép ösztönös táncait is, s így a reneszánsz kortól lett újra általános és elfogadott szórakozásforma e mulatság. A lovagkori koreográfiák átalakításával, illetve a tovább élő paraszti rítustáncok megszelídítésével új tánckultúra alakult ki a 15. századi Észak-Itáliában és Burgundiában. Ezeknek a mozdulatsoroknak az elsajátításához ugyanakkor már szakemberre, táncmesterekre volt szükség. E korból ered a balett (balletto, azaz „táncocska”) kifejezés is, amellyel eredetileg a több részből álló kompozíciókat különböztették meg a népszerű „vonulós” típusoktól (basse danse) – számos modern stílus alapját teremtve meg ezzel. A következő századokban váltak el a szabadidős táncok is a színpadiaktól.

A legszebb figurákat megörökítő tárgyaink már azokból az évszázadokból származnak, mikor a bonyolult koreográfiájú, de – a korhoz képest – felszabadult táncok a hétköznapi társasági élet természetes részévé váltak. Különös, hogy a legtörékenyebb anyaggal dolgozó porcelángyáraknak köszönhetjük a legfinomabb mozdulatok ábrázolását – cikkünk illusztrációit is javarészt ebből a tárgytípusból válogattuk. Az első európai manufaktúra, a meisseni 1750-es évekbeli, táncoló holland párt ábrázoló kisplasztikája például olyan ügyességgel ragad ki egyetlen mozdulatot a lépéssorból, hogy azzal szinte a teljes, lendületes páros táncot sejteti. Míg a kisebb német műhelyek közül a Höchsti porcelángyár az előbbivel közel egykorú ifjút és hölgyet ábrázoló szobrocskái nemcsak díszes öltözékükkel, hanem finom mozdulataikkal is a koreográfia udvari jellegére utalnak. Nem tudhatjuk ugyan, hogy önállan, vagy párban díszítették e figurák egykori tulajdonosuk otthonát, de most párba állítottuk a kisplasztikákat, hogy az egykori díszes báltermek hangulatát visszaadjuk.

Különösen érzékeny volt a kecses, különleges táncmozdulatok ábrázolására a szecesszió kora. Ebben sok más mellett szerepe lehetett annak is, hogy a korábbi, uniformizált társastánckultúrával ellentétben, ahol kevés helye volt az improvizációnak (ez inkább a néptánc sajátossága volt), újra előtérbe került a szabad önkifejezés szerepe. Kiváló táncosokról már a reneszánsz időkből maradtak ránk leírások (a mohácsi csatában odaveszett II. Lajos kirívó táncszeretetére és ezzel kapcsolatos költekezésére például Európa-szerte felfigyeltek), s később, a balett megjelenésével ennek a világnak is megszülettek az állócsillagai: a prímabalerinák. Olyan önmegvalósító sztárok felbukkanására ugyanakkor, mint amilyen az ókori eredetű szerpentintáncával befutó, amerikai származású Loïe Fuller lehetett, egészen a 19. század végéig kellett várni. A társastáncok terén áttörést jelentő reneszánszhoz hasonlóan ekkor következett be az újabb szemléletváltás a testkultuszban: a századforduló művészetében a test kifejezőkészsége, a tudatos mozgás került előtérbe – amely a mozgásművészek mellett más területek alkotóit is igencsak foglalkoztatta.

Párizs sztárja, a Budapesten is több alkalommal vendégszereplő Loïe Fuller fátyoltáncát Rodin, Lautrec és Mucha is megörökítette. Őt ábrázolja az 1900-as világkiállítás aranyérmese, Raoul François Larche szobrász a Ráth-villában megcsodálható bronz asztalilámpája is, amelyet – bocsánat a szójátékért – annyi oldalról megvilágítottunk korábban, hogy helyette inkább az ékszerész-üvegművész René Lalique szintén a szerpentintánc-ihlette, virtuóz technikával készült függőjét mutatjuk válogatásunkban. Szintén érdemes idéznünk a hazai keramika századfordulós fellegvára, a pécsi Zsolnay gyár alkotóit is – ahogy korábbi portrénkban olvashatták, a Mack Lajos tervezte tárgyakon jelentek meg a leggyakrabban kecses mozgású, táncoló nőalakok, nem egyszer plasztikus, hozzátoldott figurák formájában. E kékes-zöld eosin-színekben pompázó díszedényre azért is esett a választásunk, mert jól mutatja az alkotó kapcsolódását a fátyoltáncot ábrázoló korabeli divathoz.

Gyűjteményünk számos izgalmas táncosnő-ábrázolása mégis egy olyan művész nevéhez kapcsolódik, akinek a II. világháború előtti munkássága alig ismert, s valójában a 60-as évek végétől, idősebb korában alkotta az életműben jelentős szerepűnek tartott, irodalmi, képzőművészeti, zenei ihletésű érmeit, kisplasztikáit. Herczeg (Weiss) Klára szobrászművész, Kisfaludi Strobl Zsigmond egykori tanítványa főként Párizsban és Berlinben alkotott a 30-as években, amikor az itt látható kisplasztikáit, a szitakőtőtáncot előadó, illetve az estélyi ruhában lejtő nőalakjait különböző németországi művészi porcelángyárak – mint a Rosenthal, a Hutschenreuther vagy Metzler & Ortloff – számára megmintázta. Bár e korból származó munkáit gyakran sematikusnak mondják, s könnyen lehet, hogy – Noverre-i értelemben – nem elég drámaiak vagy expresszívek, számunkra mégis az ő máz felett aranyozott és színesen festett szobrai testesítik meg a leginkább azt a felszabadultságot, amelyet csakis a táncban találhat meg az ember.